Vitéz László otthonra lelt Dunaszerdahelyen

Pedig Csepi Zsuzsa eleinte kissé idegenkedett a már hosszabb ideje működő, óvópedagógusokból verbuválódott bábcsoport vezetésétől. „Huszonkét éve bábozok, azt hiszem, ezen a vidéken én vagyok a legidősebb amatőr bábos, de mindig gyerekekkel játszottam, felnőtt csoportom soha nem volt. Aztán annyit unszoltak, hogy végül eljöttem, találkoztunk, láttam, milyen aranyosak, ügyesek, tehetségesek ezek a lányok, és kötélnek álltam. Tízen vagyunk, tizenegyen, ha a férjemet is számítom, aki fúr-farag, cipekedik, rengeteget segít” – mondja.

Az első év a kölcsönös ismerkedés jegyében zajlott, no meg a Bátor sün jegyében, mert ezzel a darabbal járták a Csallóközt, mindenütt nagy sikert aratva. „Komáromban, az előadás végeztével, egy pöttöm fiúcska látni akarta a bábokat. Megsimogatta a sünit, megállapította, hogy nem is szúrnak a tüskéi, aztán megkérdezte: „És a róka hol van?” Előhozták azt is, mire a kicsi nekiveselkedett, és behúzott neki egy hatalmasat. „Ez meg a tied!” – mondta, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten távozott” – mesélik nevetve a bábosok, akik azt állítják, hogy minden előadás és minden közönség más, egy azonban mindenütt közös: a felfokozott érdeklődés és a beleélés. Az ember azt hinné, hogy a mozi, tévé, videó, számítógép olyan konkurencia, amellyel szemben egy bábelőadás teljesen esélytelen. „Magam is valami ilyenre gondoltam – vallja be Csepi Zsuzsa –, amikor azt latolgattam, tűzzük-e műsorra a Vitéz Lászlót. Sokáig bugyuta dolognak tűnt, hogy folyton csak üti-veri az ördögöt a nagy palacsintasütővel. Fel kellett oda nőnöm, hogy rájöjjek, lehet vitézlászlózni. Aztán előadtuk, és a gyerekeknek irtózatosan tetszett: teljes szívükből drukkoltak Vitéz Lászlónak, izgatottan bekiabáltak, hogy figyelmeztessék az ördög mesterkedéseire, egyszóval nagyon vették a lapot. Már van egy újabb forgatókönyvünk, ez még terjedelmesebb, 40 percig tart, még több bolondság van benne, azt hiszem, nagyon fog tetszeni a gyerekeknek.”

Csepi Zsuzsa szavaiból úgy tűnik, az egész bábjátszó brancs egy nagy család: könnyen ismerkednek, könnyen barátkoznak, szívesen elárulják a szakmabelinek a trükkjeiket. Az utóbbihoz az kell, hogy hátulról nézhesse a kolléga a játékot. ĺgy volt ez Vitéz László „papájánál”, a bábművészet magyarországi nagymesterénél, Kemény Henriknél is, aki segítőtárs nélkül, egyedül dolgozik a bábjaival. A nyolcvanhoz közel ez óriási teljesítmény: reggelente még ma is 150 fekvőtámaszt végez, hogy bírja a sok emelgetést.

Csepi Zsuzsának rengeteg bábos ismerőse van külföldön is, „fertőzött jó embereknek” nevezi a bábozás megszállottjait. Őt magát és csapatát is így lehet nevezni. Az Aranykert Bábszínház, mert ez a neve az együttesnek, csupa fanatikusból áll. Ezek a fiatal óvópedagógusok felelős és fárasztó munkájuk mellett – csaknem valamennyi vezető beosztásban dolgozik – képesek éjjel bábot varrni, díszleteket készíteni. Mert mindent maguk csinálnak. És milyen ötletesen! Nem csoda, hogy a gyerekek az előadás után nem a kijárat felé tartanak, hanem egy emberként tódulnak a paraván mögé, hogy közelről is megcsodálhassák a bábokat.

„Volt olyan darabunk, amelyet a nagyteremben adtunk elő. De ott más előadások is zajlanak, ezért úgy döntöttünk, nem kell nekünk a nagy színpad, ott nem tudunk olyan jól összeszuszogni a közönségünkkel. Itt, a kisteremben 80 férőhely van, de ha a lépcsőkön is ülnek, és beteszünk pár széket, százan is elférnek. Decemberben ismét bemutatónk lesz, az Arany János nyomán írt darabunkat, A bajuszt adjuk elő. Szeretnénk, ha havonta legalább kétszer tarthatnánk előadást, akár vasárnap is, itt, a dunaszerdahelyi művelődési ház kistermében. Biztos, hogy lenne közönség, a mai fiatal anyukák nemzedékének már volt alkalma és lehetősége megszeretni ezt a műfajt, és szívesen hozza el a bábszínházba a gyerekét. Dunaszerdahelyen sok éve kitűnő gyermekcsoportot vezet Makki Márta, a környéken Ágh Böbe, Rebro Ági és több fiatal. Ha tájolunk, olyan helyekre megyünk, ahol nincs bábjátszó csoport. Már a szemünkre vetették, miért nem játszunk folyton Dunaszerdahelyen, jöjjenek ide, akik kíváncsiak ránk. De ha például jönnek az ekecsi iskolások, három buszt kell fogadniuk, plusz a belépti díj, ez rengeteg pénz. Mi viszont két személyautóban elférünk, az egész társulat, az utánfutóban viszszük a díszleteket, így olcsóbb és egyszerűbb, ha mi megyünk” – mondja Csepi Zsuzsa. Azt is elárulja, hogy nem olyan könnyű rendszeresen próbálni, gondot jelent az is, hogy messziről járnak be a vidéki tagok. Van, hogy két hétig nem találkoznak a csoport tagjai, minden alkalommal újra össze kell rázódniuk, mert mindenki szétfolyik a maga szálán, hisz első számú munkája az, hogy óvónő. És szívvel-lélekkel az. Most, decemberben például azért nem tudnak eleget tenni a rengeteg meghívásnak, mert mindegyik óvónő a saját óvodásaival van elfoglalva, őket készíti fel Mikulás-estre, karácsonyi műsorra. „Hiába, hogy már két éve együtt vagyunk, igen hosszú időre van szükség, amíg egy társulat öszszeforr. Úgy érzem, ez már megtörtént, és ha megmaradna minden segítség, amelyet a város eddig nyújtott, kialakul egyfajta rendszeresség. A dunaszerdahelyiek tapasztalni fogják, hogy vagyunk, működünk.”