Virtuális valóság a villamoson

Kassa külvárosa, álmos, ködös délután, zötyögő villamos. Az ember, ha kaparintott magának ülőhelyet, hajlamos elbóbiskolni. Persze nem „rendes” bóbiskolás ez, mint odahaza a békésen sistergő tévé előtt, csak amolyan kábult ködbe nézős bambulás. A fékcsikorgások, dudálások, beszédfoszlányok azért eljutnak az agyba, és ott furcsa, bizarr elegygyé állnak össze. Ilyen pillanatokban a mögöttem ülők párbeszéde is megelevenedik előttem, és pereg, mint valami mozifilm.

A főszereplők most kisfiúk, tízéves formák, legalábbis a hangjuk alapján nem lehetnek idősebbek. Ám a velük megesett kalandok alapján dörzsölt dzsungelharcosoknak tűnnek. „Eleinte még könnyű. Három kézigránátod van, egy géppuska tele tárral, és persze a tőr. Csak az indákra kell vigyázni, ha hozzájuk érsz, az tíz pont levonás. A sötétzöld indákba viszont belekapaszkodhatsz, és átlökheted magad a szakadékon. Persze hidat is építhetsz a farakásból, de az sokáig tart, az órád meg ketyeg, ne felejtsd el! Hanem aztán jön a labirintus! Ott észnél kell lenni! Mindenféle alakok nyúlkálnak utánad, a sapkások kezében tőr van, őket kézitusában kell likvidálni. A vicsorgók viszont lőnek is” – magyarázza társának a srác, képzeletemben pedig máris megjelennek a vicsorgók, hatalmas puskákkal. Csak ekkor kapcsolok. Micsoda? Hol járkálnak ezek a srácok? Miféle rendhagyó testnevelésóráról, túlélőtáborról, paint-ball pályáról beszélnek? Hátranézni nem illik, meg nem is akarok, olyan jól elhelyezkedtem az ülésen. Erre megszólal a másik. „Én a múltkor kilőttem az egész tárat, és célba is találtam, ami plusz ötven pont. Ezzel átmehettem a kettes helyiségbe. Ott éjszaka van, mindenféle fények villannak, de a dupla sárgába nem lőhetsz bele, mert az dzsungelharcos. A narancssárga a tigris, a piros meg a puma”. Ekkor már gyanítottam, hogy ezek ketten számítógépes játékot elemeznek, aggodalomra tehát semmi ok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent értettem az ezután következő pontszámlálásokból, stratégiákból és hadicselekből. Csak azon a ponton tudtam visszakapcsolódni a dialógusba, amikor már egy másik játék, a sílesiklás volt a téma. Itt az egyik srác egekbe dicsért valami Tibort, aki olyan jól sízik, hogy ötven másodperc alatt leér a négyes pályán. Az a trükk, hogy az elején kihagyhatunk néhány akadályt, mert azok eléggé távol vannak egymástól, és az ember sok időt veszít, ám kevés pontot kap, ezért nem éri meg figyelembe venni őket. A hegyoldal középső szakaszán azonban rá kell menni a buckákra, mert ha megdobják az embert, akár tíz métert is repülhet.

Vajon tudnak ezek a srácok síelni? Mármint igazi sítalppal, igazi hegyről. Ez futott át az agyamon, és rögtön az ejtőernyős ugrásokra gondoltam, amiket én szoktam játszani a mobilomon. Nagyon beleélheti magát az ember, néha még leszállni is elfelejt a villamosról, kulloghat vissza egy-két megállót.

Eddig valahogy nem gondoltam bele, milyen veszélyes lehet a virtuális valóság, mennyire elragadhatja az embert, főleg, ha még nincs tizenkét éves. Nem arra gondolok, hogy halálos sebet szerezhet, szétlőhetik a fejét már az első teremben, és a kudarcélményt ugyebár nehéz feldolgozni. Hanem arra, hogy ezek a srácok egy idő után nem is igénylik a realitást. Teniszeznek, síznek, hegyet másznak, sőt kártyáznak a számítógépen, közben gyűjtik a pontokat, mert a pontok gyűjtése nagyon fontos. Ha az ember vezeti a ponttáblázatot, az olyan, mintha egyest kapott volna rúdmászásból. A sikerorientáltság már kora kamaszkorban fontos. Az lenne a legjobb, ha a suliban se osztályzatokért, hanem az egyetemi kreditrendszerhez hasonlatosan pontokért folyna a verseny. A folyosókat liánok, indák és szakadékok tennék izgalmassá, a tanár pedig óra közben néha festékszóróval lőne a diákokra. Aki nem figyel, és nem bukik le, attól azonnal levonna tíz pontot, ötven pont pedig már osztályfőnöki intőt jelentene.