Virágok a pápa ablakában

Krakkói érsekként ebben a házban lakott 1964 és 1987 közöttJúnius 3-án az új krakkói érsek hivatalba lépését hirdette az öreg harang – Stanislaw Dziwis, II. János Pál pápa egykori személyi titkára visszatért a Vatikánból oda, ahonnan főnöke, a legnagyobb lengyel huszonhat évvel ezelőtt elindult.

Krakkóban még rendes ember voltam

A Ferencesek utcájában található érseki palota ma már zarándokhelynek számít Krakkóban. Ebben a házban lakott Karol Wojtyla 1964 és 1987 között, amíg Krakkó érseke volt. Itt szállt meg, valahányszor egyházfőként a városba látogatott, és a helybeliek itt, az utcán imádkoztak éjjel-nappal, amikor szeretett pápájuk haláltusáját vívta. A járdán még látni a fekete foltokat, a mécsesek ezreiből lecsurgó viasz nyomait, de ma már csak a szemközti templom kerítésén ég néhány gyertya. A templom előtt apró papírszívekből összerakott, drótkeretre erősített kompozíció áll – gyerekek készítették a pápa meg nem élt 85. születésnapjára. Egész Krakkóban számos ilyen gyermeki kézimunka, faliújság és virágokkal díszített fénykép látható az ablakokban és kapualjakban. A helybeliek élete a gyász és az áhítat napjai után visszatért a normális kerékvágásba, és II. János Pál emléke a hétköznapok természetes részévé vált. Az érseki palota tárgyalótermének ablakában, ahonnan a pápa az összegyűlt tömeghez szokott beszélni, mindig van virág. Sárga és fehér krizantémok emlékeztetnek az egykori lakóra, aki megszálló vendégként is mindig azt mondta: hazatért Krakkóba. Szívvel, lélekkel és igazi lengyel huncutsággal tudta megszólítani honfitársait, akik minden szavát szomjazták, és órákig elhallgatták volna. „Az ember csak álljon itt az ablakban, mikor elmélkedjen, mikor írjon, mikor intézkedjen?! Az egész világról kell gondolkodnom, ezt így igazán nem lehet. Krakkói érsekként még rendes ember voltam, nem mutogattam magam az ablakokban, és látjátok, mi lett velem. Dicsértessék a Jézus Krisztus, menjetek már aludni, pápá!” – jegyezték fel a krakkóiak 1979-ben, amikor pápává választása után először járt a szülőhazájában, és az érseki palota előtt összesereglett tömeg szinte popsztárként ünnepelte.

Lengyelország tíz perce

Ugyanezek az emberek – és sokan azok közül is, akik akkor még nem éltek – ott voltak a Ferencesek utcájában idén április elsején és másodikán is. „Egy ferences szerzetes előimádkozta a rózsafüzért, és a tömeg csendesen mondta utána. Krakkóban minden út ebbe az utcába vezetett, ahogy az ember közeledett ide, szinte érezte, hogy megállt a levegő, bezárult egy bűvös kör, és megszűnt a külső világ. Én is itt voltam, és életem egyik legmeghatározóbb élménye volt az a néhány óra, amelyet a lengyelekkel együtt éltem át a haldoklóért felajánlott imában és a halált követő gyászban. Azon a szombaton, amikor meghalt, egész nap ott imádkoztunk, amikor egyre erősödő morajra lettünk figyelmesek. Ahogy közelebb ért a hang, tisztán ki lehetett venni, hogy a tömeg azt skandálja: Ka-rol Woj-ty-la. Aznap mérkőzés volt Krakkóban, és a szurkolók így fejezték ki a tiszteletüket” – meséli krakkói kísérőnk, Pászt Patrícia. A lány a Cracovia Expressz nevű, magyar kultúrát népszerűsítő alapítvány irodájának vezetője és egyetlen munkatársa. Öt éve él Krakkóban, és most már nemcsak lengyel származású édesanyja révén, hanem a szíve szerint is félig lengyelnek vallja magát. Azt mondja, soha így nem érezte mennyire egységes a lengyel nemzet – ha nagy dolgokról van szó –, mint azokban a napokban. „Itt fel sem merültek azok a kérdések, amelyeket több országban is hangoztattak, hogy már hamarabb le kellett volna mondania a pápának, hogy túlságosan konzervatív volt egyes dolgokban” – mondja Patrícia. „A lengyelek számára ő megkérdőjelezhetetlen autoritás volt életében, és maradt halála után is, nem firtatták, helyesek-e a fogamzásgátlásról vagy a papi nőtlenségről vallott nézetei, hanem elfogadták. Egyébként is jellemző a lengyelekre a tekintélytisztelet és az, hogy léteznek mindenki számára szent dolgok, amelyeket nem illik kétségbe vonni. Sokat elárul a gondolkodásukról, hogy a két legsértőbb jelzőjük a szemtelen és a cinikus. Itt nem tartják intellektuális emelkedettségnek, ha valaki mindent relativizál, mindenen fanyalog, és addig vizsgálja a dolgokat, amíg nem talál bennük hibát. Az ilyen emberre azt mondják, nihilista, nem tud lelkesedni, márpedig lelkesedés nélkül aligha lehet nagy dolgokat véghezvinni. II. János Pálról életében soha egy kritikus megjegyzést sem lehetett hallani Lengyelországban, még a nemhívők is – akikből itt nagyon kevés van – tisztelettel és büszkeséggel beszéltek róla, mint olyan emberről, akinek nagyon sokat köszönhetnek. Ez a meggyőződés annyira erős a lengyelekben, hogy azzal sem törődnek, ha sokaknak más a véleménye. Nem vitatkoznak, nem veszik fel a kesztyűt, ők tudják a magukét és kész. Jellemző példa volt erre, amikor a lengyel televízió arról tudósított, hogy Hollandiában bírálták II. János Pált, és a riporter csak annyit jegyzett meg: hát igen, Hollandiának sosem volt meg az a tíz perce, amikor róla beszélt volna a világ.”

Képek, kegytárgyak mindenütt

Lengyelországnak viszont éppen II. János Pálnak köszönhetően adatott meg az érzés, hogy a befolyásos uralkodók és Nobel-díjasok után ismét világraszóló fia van, és a lengyelek nem felejtenek. Szerte az országban iskolák, kórházak, utcák és terek százai viselik II. János Pál nevét, és talán nincs is olyan város, ahol ne lenne egy szobra vagy legalább domborműve. Krakkó ebben is kiemelkedik a többi település közül: nemcsak az itteni repülőteret nevezték el róla, hanem a városban emléktáblák láthatók minden épületen, ahol pápaként vagy még érsekként megfordult, és a jobb tájékozódás érdekében minden ilyen épületet kis háromszöggel jelölnek. Ilyen jel látható a Fő téri Szűz Mária-bazilika homlokzatán a pápaságának 20. évfordulója alkalmából felszentelt dombormű mellett is. A pápa arcképe minden mennyiségben és mindenféle formában megtalálható Krakkóban – matricaként az autók hátsó ablakán, brossként a kabátok hajtókáján, de – számunkra talán kissé meglepő módon – ott mosolyog a cipőboltok, mészárszékek és vendéglők kirakatában is. Mosolyog, mert mosolygós képet raktak ki, abból az időből, amikor még nem törte meg a betegség – a lengyelek ilyennek őrizték meg az emlékezetükben. Ma már ők is mosolyogva beszélnek róla, azt mondják, nélküle árvábbnak érzik magukat, de tudják, hogy az égben hathatós szószólójuk van, és ezért nagyon rossz dolgok már nem történhetnek velük. Karol Wojtyla életútját afféle égi jelnek, a lengyeleknek nyújtott isteni ajándéknak tekintik, hiszen akkor lett pápa, amikor az országban a legnagyobb volt a nyomor és a kétségbeesés. Első otthoni látogatása során azt mondta honfitársainak, ne féljenek szembeszállni az igazságtalansággal és legyenek egymással szolidárisak. Ez az egyszerű, mégis sokatmondó üzenet indította el a lengyelországi rendszerváltást, amelynek főszereplői Lech Waleszával az élen a mai napig elismerik, hogy a pápa és az egyház támogatása nélkül sokkal nehezebb dolguk lett volna. Meg az erős, minden kétséget kizáró hit nélkül – tegyük hozzá –, mert a lengyelek éppen az önmagukba és sorsuk jobbra fordulásába vetett bizalmuknak köszönhetik, hogy a jegyrendszertől eddig jutottak. II. János Pálnak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy ezt a hitet táplálta, és ezért honfitársai nemcsak a legmagasabb egyházi posztra került személyiséget, a világ dolgait befolyásoló nagy embert tisztelik benne, hanem atyjukként szeretik. Halála óta rengeteg újszülöttet kereszteltek Karol, Jan vagy Pavol névre Lengyelországban, és életrajza a gyermekek számára sem csupán történelmi lecke, kötelező tananyag, hanem egy igaz ember példát mutató, erőt adó története.

Pápai krémesek

ĺgy a tanév végén sok iskolást hoznak el a tanáraik az ország távolabbi tájairól Krakkóba, a hajdani királyi városba, amelynek várában a legnagyobb lengyel fejedelmek, szentek és költők nyugszanak. Idén bővült a tanulmányi kirándulások programja, a diákok kötelező megállóhelye az érseki palota a Ferencesek utcájában, a pápai teológia épülete és a Krakkótól 50 kilométerre található Wadowicze, a pápa szülőhelye is.

A kisváros, amelyben 1920-ban egy katonatiszt és egy tanárnő gyermekeként látta meg a napvilágot Karol Wojtyla, soha nem látott még ennyi embert, mint mostanában. A templom melletti utcában, ahol a szülőház áll, hosszú sorok kanyarognak, gyerekek csoportjai várakoznak órák hosszat türelmesen, hogy lássák, hol nőtt fel a pápa. Az eredeti berendezésből kevés dolog maradt meg, csak néhány bútordarab és fénykép, pápaságának éveiből pedig semmiféle személyes tárgyat és iratot nem akart az utókorra hagyni. Végrendeletében kikötötte, hogy halála után minden levelét és jegyzetét égessék el, de Stanislaw Dziwisz nem teljesítette az akaratát. Épp a krakkói érseki székbe való beiktatás napján mondta el a lengyel állami rádióban, hogy mindent megőrzött az utókornak. A lengyelek helyeselték döntését. Úgy vélik, minden, aminek köze van az elhunyt pápához, ma már történelmi érték, a pápa pedig onnan, a mennyországból biztos megérti, és megbocsátja ezt a földi kíváncsiságot.

A szülőházba valósággal lehetetlen bejutni; beérjük az épület falán látható emléktábla megörökítésével és elindulunk, hogy megkeressük azt a híres-nevezetes Foltyna cukrászdát, ahová Wojtyla diákkorában gyakran betért torkoskodni. Ő maga mesélte ezt el, amikor 1999-ben Wadowiczében járt, nem is sejtve, egyetlen mondatával mennyire fellendíti a helyi cukrászipart. Wadowiczében azóta minden sarkon krémest árulnak, de az itteniek azt is tudják, melyiknek az íze hasonlít a legjobban arra, amelyet a kis Wojtyla is szeretett. A kis teraszos cukrászdát hamar megtaláljuk, nem is lehet szem elől téveszteni, mert a bejárata felett öles betűk hirdetik, hogy itt kapható a legfinomabb és legeredetibb wadowiczei krémes. Miután bevásárolunk a szomszédos rózsafüzér- és kegytárgyboltban, majd kivárjuk a sorunkat, mi is megkóstoljuk a 2,5 zlotyba, azaz huszonöt koronába kerülő cukrászremeket. A nálunk kaphatóhoz képest kicsit sűrűbb a krémje, tejszínhab sincs rajta, de azért kellő áhítattal esszük. Sosem lehet tudni, milyen módon részesül kegyelemben az ember egy olyan országban, ahol az égi és földi dolgok ennyire közel vannak egymáshoz.