Történet felvirágozott vagonokról, reménységről

A történet furán kezdődik – valaki üzenetet hagyott a szerkesztőségben, hogy magára ismert egy hatvan évvel ezelőtt készített, majd az archívum mélyéről újra előhalászott és közzétett magsárgult fényképen. A fotó egy tehervagont ábrázol, melynek nyitott ajtajából felnőttek, gyerekek mosolyognak bele a világba. Arcukon reménység – mintha hosszú-hosszú távollét után térnének vissza hazájukba, mely nem mellékesen az ĺgéret Földje is egyben. A második világháborút követő években több ezer magyarországi szlovák érkezett ilyen várakozással Dél-Szlovákia településeire. A szaknyelv repatriánsoknak, azaz szülőföldjükre, pátriájukba visszatérőknek nevezte őket, holott a szülőföldjük valójában Magyarország. Őseik azok a Nógrád és Hont vármegyéből kivándorolt szlovákok, akik a XVIII. században a másfél száz évig tartó török uralom és dúlás után lakatlanul maradt alföldi tájat birtokba vették. A II. világégést követő „rendezés” során cseh–szlovák agitátorok járták be e tájat, dúsan termő földeket, gazdaságot, biztos megélhetést, sőt karriert ígérve a Magyarország déli részéből Szlovákiába települő szlovákságnak. Ez sok esetben meghasonuláshoz, a családok széthullásához vezetett. Békéscsabán, illetve a magyarországi szlovákság más központjaiban egymást érték az agitáló célzattal szervezett tömeggyűlések, valamint az erre „reagáló” tiltakozások. Hiába adták ki az agitátorok a jelszót, mely szerint „Hív a szülőföld!”, a békési szlovákok jó része megingathatatlan maradt.

De akadtak, akik családostól felkerekedtek…

A békeidőkről

„1941. július 23-án születtem a Békéscsaba melletti Medgyesegyházán – mondja a Gútán élő Skoppné Gallo Erzsébet. – Arra még tisztán emlékszem, hogy szülőfalumban takaros házunk volt gyümölcsössel és kerttel, melyben minden megtermett. Kiterjedt rokonságunk nagy része is ott élt, s el kell mondanom, hogy nagyon békésen megfértünk mi ott, magyarok és szlovákok. Mivel a keresztlevélen nem tüntetik fel a nemzetiségi hovatartozást, igazolni sem tudom, hogy valóban szlovák vagyok - ám ennek ott és akkor nem is volt jelentősége. A családon belül őseink nyelvét használtuk, a falubeli gyerekek egy része viszont csak magyarul tudott, velük meg úgy társalogtunk. De soha egy hangos szó el nem hangzott egymás címére…”

Hatan voltak testvérek – a legidősebb fiú már felnőtt korú volt, Medgyesegyházára nősült, míg a legkisebbik leány mindössze a hatodik évét taposta. A Gallo család 1947 nyarán, aratás előtt kerekedett fel, hogy szerencsét próbáljon Csehszlovákiában. Nagy szárazság és hőség volt, emlékszik vissza Erzsébet asszony, ám ez sem vette el a kedvüket.

„Belül persze mindannyian szomorúak voltunk, hogy ott kell hagynunk őseink földjét, hagyatékát, ugyanakkor várakozással tekintettünk a jövő elébe. Édesapám a jobb boldogulás reményében döntött így, s mi ezt valamennyien elfogadtuk. Hogy őt ki győzte meg, arra nem emlékszem; de olyan idők jártak, hogy ha történetesen Amerikából vagy a világ más részéből jöttek volna toborozni, oda is elmentünk volna. Szegény világ volt.”

A Gallo család kertészkedésből tartotta el magát – dinnyeföldjük volt, az édesanya amellett Budapesten vállalt szolgálatot, egyik fiúgyermeke ott is született. Keresztapja Horthy István lett, miképp minden gyermeké, aki azon a napon jött a világra Magyarországon. A hat gyerekre – Miskára, Ilonára, Máriára, Juditra, Janóra és Erzsébetre – a nagymamák vigyáztak. A legidősebb báty már nem él; Erzsébet asszony nővérei később Csehországban leltek otthonra, míg másik bátyja Németországban telepedett le. Az, hogy így szétszóródtak, külön történet.

Dolgozni, boldogulni – ennyi elég…

„Mindent elhoztunk, amit csak lehetett, a magyar könyvek kivételével. Ha jól emlékszem, könyvtárunk jó része ott maradt, a padláson helyeztük el – keresgél emlékei között Erzsébet asszony. – Napra pontosan meg nem tudom mondani, meddig tartott az út, de egyszer csak a párkányi állomásra érkeztünk. Itt az orvosok nagyon előzékenyen lesegítettek a szerelvényről, s elláttak bennünket. Éjjel volt, amikor vonatunk Érsekújváron és Komáromon keresztül befutott Gútára. Ott teherautók vártak ránk, és munkások segítették a kivagonírozást és a felpakolást. Fényes nappal lett, amikor újra láthattam pajtásaimat, az áttelepülőket – mert mi csak így neveztük magunkat. Medgyesegyházáról különben nem sokan jöttek; annál többen Mezőberényből, Pitvarosról, Békéscsabáról.”

A Gallo családot egy üres, befejezetlen gútai házban szállásolták el; se ablaka, se ajtaja nem volt, a forró szél kénye-kedve szerint járt-kelt falai között. Miska felesége épp babát várt, így első dél-szlovákiai éjszakájuk emlékezetesre sikeredett.

„Reggel, amikor felébredtünk, kimentünk az utcára körülnézni, ismerkedni az új környezettel. Nagyon kedves gútai emberekkel hozott össze a sors – némelyiküknek ma is itt élnek a leszármazottai, s tartom is velük a kapcsolatot. Tejet, kenyeret kaptunk tőlük, s nem állíthatom, hogy ferdén néztek volna ránk. Szüleim, majd mi, gyerekek is közkedveltek lettünk a faluban – mert közvetlenek voltunk, s ahol lehetett, segítettünk másokon. Sosem éreztették velünk, hogy valakit elűztünk volna innen; dolgozni akartunk csak, boldogulni, mint bárki más…”

Az akkor hatéves Erzsébet 1947 szeptemberében kezdett iskolába járni Gútán – persze szlovák tanítási nyelvűbe, mert más akkortájt nem volt. 1950-ben, amikor ismét megnyíltak a magyar iskolák, gyerekpajtásainak jó része átlépett, ám a kapcsolat, baráti viszony megmaradt.

Szlovákiából Csehországba

Kérdésemre, hogy a Gallo család tagjai megtalálták-e a mátyusföldi végeken számításaikat, Erzsébet asszony válasza kategorikus nem.

„Nővéreim eszes lányok voltak, s hamar felfogták, hogy a mezőgazdasági munkán kívül itt másban nemigen lesz osztályrészük – emlékszik vissza. – A letelepedésünket követő egy-két éven belül mind elmentek Csehország iparvidékeire, munka után. Ott akkortájt úgy kellett a munkaerő, mint egy falat kenyér, s mert nem riadtak vissza a kétkezi munkától, hamarosan élmunkások lettek. Ki textilüzemben, ki könyvkötészetben vállalt munkát, itthon csak a bátyám és én maradtunk. A negyvenes évek második felére különben jellemző volt, hogy a huszonéves fiatalok csapatokba verődve kerekedtek fel, és néztek cseh- és morvaországi munka után. Azt hiszem, ez volt az a generáció, amelyik már másképp viszonyult a földhöz, a hagyományos életmódhoz, mint eleink. Később édesapám is Csehországban talált munkát, mivel a gazdaság, melyet itthon vezetett, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ötvenes évek elején végül édesanyám belépett a szövetkezetbe – minden földünket a közösbe adva.”

A föld kapcsán megjegyezte, hogy Magyarországról magukkal hozták ingatlanjaik, termőföldjeik teljes összeírását, s mutatja a hivatalos birtoklevelet, melyen egyebek közt nyolc katasztrális hold termőföld is szerepel. Azt már csak „egymás közt” vitatjuk meg, mily nehéz néhány évtized távlatából érvényt szerezni a tulajdonjognak – kiváltképp ha a hivatalos okmányok hiányosak, s a föld eladása ad hoc, mintegy kéz alatt történt. Voltak ugyanis időszakok, amikor az eladást, a cserét a gazdák egyetlen kézfogással, esetleg áldomással hitelesítették, s ennek bizony nem maradt írásban rögzített nyoma. Ez a másik, az új hazához kötődő történet tehát bárkivel megtörténhetett e kies honban, s hogy sikerül-e valaha a több ezer hektárnyi, a jog mai állása szerint gazdátlannak tekinthető földnek megtalálni a tulajdonosát, a jövő kérdése. Hozzáértő emberek állítják: nincs talpalatnyi föld, melynek ne volna tulajdonosa.

Hol a honom…?

A sarkalatos kérdés itt az: hatvan évvel a lakosságcsere után milyen érzéssel élnek a Magyarországról repatriált szlovákok a kitoloncolt felvidéki magyarok helyén?

„Nem mi űztük ki innen a magyarokat – mondja Skopp Erzsébet –, mi a párkányi vasútállomáson találkoztunk az őket szállító szerelvénnyel. Nekik is fájt, nekünk is fájt otthagyni a szülőföldet. Ahogy mi sírva szálltunk fel Medgyesegyházán a vonatra, ugyanúgy könnyekkel a szemükben tették meg ők is az utat Magyarország déli részébe. 1964-ben tértem vissza először Medgyesegyházára, s bekéredzkedtem az egykori szülőházamba. Valaha hatalmasnak, tágasnak tűnt, közel húsz év távlatából bizony kicsinykének, szerénynek látom. Egy magyarországi család vette meg, s jólesett látni, hogy rendben tartják. Persze kitelepített gútaiakkal is találkoztam, például a férjem unokatestvéreivel, rokonságával. Idővel ők is beilleszkedtek abba a környezetbe, miképp minket is úgy befogadott Gúta, mintha a szülöttei lennénk, s ezért máig hálás vagyok az itt élő embereknek…”

Csak vagonok kérdése volt

Gútáról a második világégést követően 521 családot telepítettek ki, 2383 főt. A lakosság akkori lélekszámát tekintve a pátriájuk elhagyására kényszerítettek aránya szembeötlő – de ne felejtsük el, hogy „mindössze” egy vesztes nép töredékének a felszámolásáról volt szó. A magyarkérdés akkortájt csak vagonok kérdése volt…