Tokaji, Tokay, Tocai, Tokayer, vagy amit akartok...

Főző Péter királyságában, a borospince nagy hasú hordói közöttSomogyi Tibor felvételeTavaly csak a magyarországi borvidéki területeken mintegy 710 ezer tonna szőlőt szüreteltek le, amiből 4,7–4,8 millió hektoliter bor került a pincékbe. Ez 20–25 százalékkal haladta meg az évi szokásos bormennyiséget, aminek egyesek örültek, mások meg bosszankodtak fölötte. A túl sok bor nem tesz jót senkinek, magyarázta egyik tokaji ismerősöm, és ezzel nem a mértéktelen fogyasztásra célzott, hanem arra, hogy a mennyiség egyrészt a minőség rovására megy, másrészt pedig lenyomja a bor kereskedelmi árát. Szemmel láthatóan nem osztotta ezt a véleményt a sárospataki Gödör nevű vendéglátó-ipari egység törzsközönsége, agyba-főbe dicsérve a minőséget – de főképp az árat. A mennyiség helyett a minőségre „hajtó” borgazdák általában ezresekben adják meg az ízléses, saját címkével ellátott palackokba kerülő nedű árát, ám akad termelő, aki a hétdecis flaskók darabját tizennyolcezer forintra taksálta. „Ne félj, a nyugati megveszi” – nyugtatott meg akkor a gazda, látva elképedésemet, és kapásból öt ország budapesti külképviseletét nevezte meg, melyeket rendszeresen ő lát el borral.

Úgy tűnik, a XX. század hatvanas éveiben előtérbe került tokaji kontra tokaji borvita is lezárul végre, és az államhatár innenső és túlsó oldalán egyaránt termelhető lesz a tokaji bor. Néhány, a szlovákiai viszonyok közt nagytermelőnek minősülő gazda vehemensen küzd ugyan a jogaiért, ám a kistermelők már megtalálták a kiutat; az ő boruknak nem igazán kell cégér, állandó vásárlóik évről évre „megszabadítják” őket a fölös mennyiségtől. A technológiák fejlesztése százezrekbe, egy hektár ültetvény telepítése e tájon pedig az országos telepítési költségek kétszeresére rúg, ami kb. hatmillió forintot tesz ki.

Hát erről is szól a bortermelés.

A kistermelőknél presztízskérdés

Főző Péter szőlőskei bortermelő szerint a tokaji körül kialakult szlovák–magyar vita elsősorban a nagytermelőket érintené, melyekből a határ innenső oldalán mindössze kettő-három található. A kistermelők esetében inkább presztízskérdés, hogy végre tokajinak nevezhetik-e azt a tokajit, melyet évek-évtizedek óta itt állítanak elő.

„Az egész vita inkább azt a két-három nagytermelőt érinti, akiknek a borai megtalálhatók a nagy üzletláncok polcain is” – tudom meg. – „Bennünket, akik csak néhány hektáron gazdálkodunk, kevésbé érint a kérdés. A kistermelő tíz vagy húsz évvel ezelőtt is ugyanolyan minőségű bort állított elő, mint amilyet napjainkban is, és a visszajáró üzletfelek inkább a minőséget tartják szem előtt, mintsem azt, hogy jegyzett márkanevű bor kerül-e az asztalára, vagy sem.”

Az utolsó nyilvános fórum, melyre meghívást kaptak a kistermelők is, tavaly nyáron zajlott. Azóta annyi jutott el hozzájuk, hogy komoly tárgyalások folynak a tokaji bor termelésére alkalmas terület nagyságát illetően. A két ország agrártárcájának vezetője korábban abban állapodott meg, hogy 565,2 hektárban állapítják meg azt a területet, melynek megtermelt borai a hagyományos magyar „tokaji technológia” szerint készülnek. A szlovák külügyminisztérium – melynek különösen hatáskörébe vág a „borkérdés” – kisvártatva jelezte, hogy csak olyan egyezséget tart megköthetőnek, amely nem szab számszerűsített határt a Szlovákiára eső területnek.

„Nem is annyira szakmai kérdés, mint inkább az érdekek harca az, ami a tokaji márkanév körüli vita hátterében áll” – sommázza Főző Péter immár „királyságában”, a borospince nagy hasú hordói között. –„Természetes, hogy a magyarok ragaszkodnak a több évszázados cégérhez, de a szlovák termelők is részt követelnek a nyereségből. Szakmai szempontból szemlélve az alapvető gond az, hogy míg a magyarországi gazdák valóban csak őshonos tokaji szőlőfajtákat termesztenek, addig a határ innenső részén tájidegen fajtákat is telepítettek. A kérdéskör akkor lenne lezárva, ha számszerűsítenék végre, hogy az ültetvények milyen hányadát kell őshonos szőlőfajtákkal betelepíteni, és mekkora az a termésmennyiség, amelyből tényleg kiváló minőségű bor állítható elő.”

A „bormegállapodás”

Alig két napja annak, hogy az Európai Unió jogi fóruma, az Európai Bíróság úgy döntött: jogszerűen tiltották meg olasz szőlősgazdáknak a Tocai név használatát.

Az ügy előzményeihez hozzátartozik egyebek között az a „bormegállapodás”, melyet 1993-ban Magyarország kötött az Európai Közösséggel, s melynek egyik kitétele kimondja, hogy 2007. márciusának utolsó napjától az olaszok nem használhatják egyes boraik megnevezésére a Tocai friulano nevet. Bár az ítélet egyelőre csak Olaszországra vonatkozik, rövidesen a francia bortermelők is kutyaszorítóba kerülhetnek a „Tokay” név használata miatt, hiszen az egyezmény értelmében ez is csak 2007-ig van engedélyezve.

Miért is ragaszkodnak a tokaji borvidéktől több száz kilométerre fekvő olasz és francia tartományok az elnevezéshez?

Az ügyben II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk is „sáros” kissé, aki XIV. Lajos francia királlyal megkedveltette a nemes nedűt; ezt követően nevezte el a Napkirály a tokajit a királyok borának és a borok királyának. Az ő uralkodását követően vette kezdetét a francia tokaji előállítására irányuló kísérletek sora, amely során a francia „alkimisták” attól sem riadtak vissza, hogy a Bortitis nevű nemespenészt, mely csakis a Tokaj-Hegyalja mikroklímáját kedveli, kicsempésszék Magyarországról. Meghonosítása természetesen kudarcot vallott.

A márkanévhez való ragaszkodás másik, sokkal prózaibb oka a nemzetközi borpiac lendületes átrendeződése és a bölcs előrelátás. Mert míg korábban a világpiacot a hagyományos európai borvidékeken termett borfajták uralták, a XX. század végén fokozatosan megjelentek az immár minőségi italokat is olcsón kínáló észak- és dél-amerikai, ausztrál, sőt a kínai termelők is. A 250 millió hektoliteresre becsült nemzetközi borpiacon egyre nagyobb teret követelnek maguknak az amerikai (főleg kaliforniai), dél-afrikai, argentínai, chilei és ausztráliai termelők; ez utóbbiak attól sem riadtak vissza, hogy Tokay név alatt forgalmazott boraikkal szó szerint elárasszák a nemzetközi borpiacot. Bár a borexport terén az elsőség még mindig Franciaországé, Olaszországé és Spanyolországé (Magyarország és Szlovákia csupán a 9%-ot kitevő „Egyéb országok” kategóriában szerepel), fokozatosan veszítik el főképp ázsiai piacaikat. Szakértők szerint az európai termelők helyzete elsősorban a legjobb minőségű, ám drága borok előállítása terén szilárdulhat meg, a tokaj márkanév pedig szinte biztos garancia arra, hogy a nedű eladható marad.

Csoda, hogy nagy a hűhó? Nem semmiért...

Esőisten megsiratta Mádot

Tokaj-Hegyalja kapcsán az utóbbi napokban szinte kizárólag Mád község neve bukkan fel a médiában, mely a május 4-e óta eltelt alig másfél hét alatt többször is meggyászolta és elsiratta a mintegy 2800 lelket számláló települést.

A vidék egyik legnevesebb bortermelője, a mellesleg hely- és bortörténettel is foglalkozó Földi István elmondta: eddig megélt hat évtizede alatt nem látott a május 4-én lezúdult esőhöz hasonlót.

„Szinte csak Mádon és közvetlen környékén esett” – mondta el a borgazda. „Délután háromnegyed háromkor kezdődött az égiháború, és egy óra leforgása alatt 100–110 milliméter csapadék zúdult a falura és a dűlőkre. A jégeső kisebb-nagyobb szemekben körülbelül háromnegyed órán át esett; a szőlőben ez tette a legnagyobb kárt. Bár a sajtó földcsuszamlást is emlegetett, szerintem inkább földlemosásról kell beszélnünk. Mindössze annyi történt, hogy a hegyoldalban fekvő szőlőültetvényekről a nagy mennyiségű csapadék lehordta a törmeléket és a talaj egy részét a völgybe. A község közepén található keresztútnál derékig érő víz hömpölygött, gépkocsikat vitt el, és harminc-negyven lakást öntött el. 1982 körül volt ehhez hasonló felhőszakadás a vidéken, de akkor sem hullott ennyi csapadék. A gond az volt, hogy az egymásra »csúszott« esőfelhők megrekedtek ebben a katlanban, és így három esőhullám zúdult le egyszerre.”

A községben a sár- és vízözön néhány helyen felszaggatta az útburkolatot, pincéket öntött el, tetemes károkat okozva. Ezek nagyságrendjét egyesek milliárdokra becsülték, ám amint felszakadozott a felhőzet, az önjelölt becsüsök által „megsaccolt” értékek is szelídültek. Földi úr és a helybeliek szerint a kár mértéke Mádon mintegy 200–230 millió forint, Szabó György miniszteri megbízott a tokaj-hegyaljai falvak összességét tekintve 307 millió forintról beszélt. Az esőből Bodrogkeresztúr és Disznófő hegyközségeknek is kijutott.

Mennyire érinti ez az őszi termést?

„Az északi oldalakon, ahonnan az eső jött, a jégeső a hajtások 40–50%-át, a lakóházak környékén 80%-át, a dűlőkön pedig átlagosan 50–70%-át verte el, az ültetvényekről lehordott termőtalaj mennyisége megfelel annak, ami 30–35 év alatt kopik le természetes módon. Biztos, hogy az idei termés mennyiségét ez Mádon 50–60%-ban visszaveti, de nem hiszem, hogy a borgazdákat térdre kényszerítené. Mindez a »szakma« része, és a jó gazdának mindig vannak tartalékai.”

Mivel Mád egyike azon négy községnek, melyekben a tizennyolcadik század végi összeírás szerint tokaji bort termeltek, s mivel a mai napig osztályon felüli aszúbor csakis ezekről a dűlőkről „hozható le”, az égszakadás és földindulás a Kárpát-medence egyik legértékesebb, már-már nemzeti kincsnek számító térségét sújtotta. A gazdák, ha kell, visszahordják a dűlőkre a lemosott talajt – jelentették ki többen, nem riadva vissza attól, hogy ez kemény százmillió forintokkal terhelheti őket. Ők tudják igazán, hogy míg a tokaji tokaji (nem pedig Tokay, Tocai stb.), fáradozásuk nem hiábavaló.