Tizenkét testvéren segítettek az adományok

A Bokros család 2001-ben került először a Komáromi Járási Hivatal szociális osztályának látókörébe, a most kétéves Mária-Zita születésekor. A gyermekorvos arra figyelmeztette a gyámügyi szakembereket, hogy az újszülött nagyon rossz körülmények közé kerül, ezért talán indokolt lenne intézeti elhelyezése. „Erre végül is nem volt szükség, mivel felszólításunkra a család – nagyszülői, rokoni segítséggel – szinte a felismerhetetlenségig felújította, kifestette az előtte bizony rendkívül lepusztult állapotban lévő lakást – idézte fel a történteket Ľudmila Kliská, a járási hivatal gyámügyi szakelőadója. – Teljesen megrémítette őket a lehetőség, hogy állami gondozásba vehetjük a csecsemőt. Akkor rendeződni látszottak a dolgok, ez év januárjában viszont a nagymegyeri alapiskolából újabb bejelentés érkezett, miszerint a Bokros gyerekek év eleje óta nem látogatják rendszeresen az iskolát. Az ok nagyon prózai volt: az autóbuszbérletek árának emelése. A nyolc gyermek havi bérlete januártól ugyanis több mint kétezer koronába került, amit nem tudtak kifizetni.” A gyámügyi osztály dolgozói előtt két választási lehetőség volt: az új jogszabályok alapján iskolakerülés miatt csökkentik a család szociális támogatását, súlyosbítva amúgy is rossz anyagi helyzetüket, vagy állami gondozásba vetetik a gyerekeket. Ők azonban egy harmadik megoldást választottak: a sajtó, a televízió nyilvánosságát kihasználva megpróbáltak segítséget kérni, annak érdekében, hogy mégse nem kelljen elszakítaniuk a gyerekeket szüleiktől. „A felkérés megtette hatását, számtalan helyről érkezett segítség – idézi föl Ľudmila Kliská. – Voltak, akik élelmiszert, mások ruhát, bútort adományoztak Bokroséknak, a Markíza alapítvány jóvoltából pedig mosógéppel, hűtőszekrénnyel és új gáztűzhellyel bővült lakásuk felszerelése. Megszűntek az iskolai gondok, sőt, értesüléseink szerint az új ruháknak köszönhetően a gyerekek társaik között magabiztosabbakká, felszabadultabbakká váltak. Természetesen folyamatosan figyelemmel követjük a család életét, és úgy látom, a szülők igyekeznek rászolgálni bizalmunkra.”

Madérét nevét csak a legrészletesebb autótérképen tüntetik fel, és bizony szükség van a gyámügyi osztály dolgozóinak előzetes útbaigazítására is, hogy odataláljunk. A volt nagymegyeri állami birtok gazdasági épületei között két tömbház áll, azok egyikében, egy négyszobás, vezetékes víz és gáz nélküli lakásban él a Bokros család. Csöngetésünkre egy kamasz fiú nyit ajtót, karján egy egyévesforma csöppséggel. Mint megtudtuk, a szülők távollétében ő vigyáz négy, még nem iskolaköteles kistestvérére. Hamarosan megérkezik azonban az édesanya, Andrea is, aki orvosnál járt. Az édesapát, Ferencet aznapra rendelték be a munkahivatal gútai kirendeltségére. „Kálváriánk néhány évvel ezelőtt kezdődött, amikor is éppen karácsonyi ünnepek előtt a buszon ellopták a pénztárcámat, benne az éppen akkor felvett, egész havi segéllyel – kezdi az édesanya. – Kölcsön kellett kérnem, hogy enni adhassak a gyerekeknek, és azóta egyik tartozásból a másikba estünk. Amikor megkaptuk a havi segélyt, azonnal törlesztettem a tartozást, és már kértem is a következő kölcsönt. Ebből az ördögi körből nem tudtunk szabadulni. Közben a lakás tulajdonosa felajánlotta, hogy 30 ezer koronáért, részletfizetésre megvehetjük a lakást. Mivel semmiképpen nem szerettünk volna az utcára kerülni, természetesen éltünk ezzel a lehetőséggel, ami viszont még tovább növelte kiadásainkat. Mindezt csak tetőzte a buszbérletek év eleji drágulása. Választanom kellett: vagy enni adok a családnak, vagy iskolába járatom a gyerekeket. Ekkor jött a gyámügyisek segítsége, aminek köszönhetően sikerült egyenesbe jönnünk. Ezúttal is köszönöm minden adományozó támogatását.”

A családnak azonban a pénztelenségen kívül egy másik problémával is szembe kell néznie. A 12 éves Noémi és az egyéves Barbara az édesapjuktól örökölt szívbetegségben szenved. Barbara az orvosok szerint kinövi a betegséget, ám Noémi már évek óta vár a műtétre. „Csak 18 éves koráig lehet elvégezni ezt a beavatkozást, de bízunk benne, hogy hamarosan sor kerülhet rá. Lányunk neve szerepel a várólistán, sajnos, az egészségügyben tapasztalható pénzhiány miatt havonta csak hat gyermeken végzik el a beavatkozást. Mobiltelefont is azért vettünk, hogy azonnal mentőt tudjunk hívni, ha a betegsége miatt rosszul lenne, ami bármikor előfordulhat.” Az anyuka azt is elmesélte, hogy a szűkös időkben bizony csak puszta kenyérre meg egy kis levesre futotta, hús szinte egyáltalán nem került az asztalra. Születésnapokon pedig – amiből bizony minden hónapra jut, néha nem is egy – az ajándék egy-egy tábla csokoládé. „Olyan azonban még nem fordult elő, hogy karácsonyfát ne állítottunk volna, igaz, ajándék már nemigen került alája – mondta Andrea. – A férjem 1991-től munkanélküli, néha akad némi alkalmi munka, de a szívbetegsége miatt nem tud elhelyezkedni. Havonta 15 ezer korona segélyt és 3 700 korona gyermekgondozási támogatást kapunk, ebből élünk tizennégyen. A lakbér 600 korona, az iskolai étkeztetésért havi 4000 koronát fizetek. Vezetékes gáz nincs, havonta két palacknyi is elfogy, ami további 700 korona. A vizet a 300-400 méterre lévő kútról hordjuk, ez főleg a legidősebb fiú, Gergely feladata. Szeptembertől a két legnagyobb gyerek, Gergely és Veronika középiskolás lesz, a fiú gépipari szakmunkásképzőbe jelentkezett, a leány pedig hentesnek tanul. Mindketten Dunaszerdahelyre járnak majd, és Kisudvarnokon, illetve Nagyudvarnokon élő nagyszülőknél fognak lakni, ami nagy segítséget jelent számunkra.” Kérdésünkre, hogy várható-e újabb gyerekáldás, Andrea hevesen tiltakozott. „Nem vagyunk különösen vallásosak, de a gyerekeket – megboldogult nagyanyám szavajárása szerint – mi is Isten ajándékának tekintjük. Ennek ellenére nem szeretnénk nagyobb családot. Bízom benne, hogy most már túl vagyunk a nehezén, az adományoknak köszönhetően sikerült törleszteni tartozásainkat és ha szerényen is, de tisztességesen megélünk” – mondta búcsúzóul.