Természetes módon tanulni

A napokban olyan díjjal ismerték el a munkáját, melyet a természettudományi tantárgyak oktatásával foglalkozó tanárok iskola melletti tevékenységéért ítél oda a szakmai zsűri. 

Az Ilkovič-díjat Robert Mistríktől vehettem át a PosAm gálaestjén Pozsonyban, a zsűri további tagjai is ismert szlovákiai természettudósok, mint Martin Plesch docens vagy Jozef Beňuška, az ismert fizikus. A fődíjas Zdenka Baxová fizikus és asztronómus lett, a további díjazott Ivan Hnát kémikus, aki évtizedeken át szervezte az országos kémiaolimpiát, a gimnáziumi kémiatankönyvek szerzője és több nemzetközi kémiaverseny és -olimpia győzteseinek felkészítője. Nagy megtiszteltetés és elismerés volt számomra, hogy a másik díjat én kaptam.

Magyar iskolából eddig még senkit nem jelöltek az Év pedagógusa díjra és a Dionýz Ilkovič-díjra sem. Milyen hozadéka van ezeknek a díjaknak?

Először fordult elő, hogy a zsűrinek egy magyar iskolában tanító, magyar tanár óráját kellett zsűriznie. Eleinte nem akartam belevágni. Az Év pedagógusa díjra a két tavalyi győztes, Zuzka Tkáčová kolléganőm és Rácz Noémi jelentett be. A Dionýz Ilkovič-díjra pedig az egyik tavalyi finalista, Jana Plichtová, egy kassai iskola informatika-tanárnője ajánlott. Végül is örülök, hogy megmutathattuk az iskolánkat, ahol, úgy érzem, jó dolgokat csinálunk, hisz a magyar iskolák is a szlovák oktatási rendszer részét képezik. A magyar gyerekek is ügyesek, és a magyar pedagógusok is használnak innovatív, modern módszereket. Az, hogy bejutottam az Év pedagógusa tíz döntőse közé, talán az én érdemem, számos anyagot kellett leadnom, felvették a tanítási óráimat, volt egy kétnapos összpontosítás, egy szakmai megmérettetés. Felmérték a tudásunkat, megvizsgálták az eredményeinket és a módszereinket. Viszont a közönségdíj a közösségünk érdeme, hogy így össze tudtunk fogni. Rengeteg támogatást kaptam a szülőktől, a kollégáktól, tanároktól, barátoktól, Királyhelmectől Pozsonyig kaptam üzeneteket. Számos szlovák ismerős és barát is támogatott. Nagyon jó érzés volt.

A díj által látótérbe került a Buzitai Alapiskola, ahol tanít. De mit jelent a díj a díjazottnak?

Számomra nagy tanulság és nagy élmény volt, rengeteget tanultam a verseny folyamán. Olyan kollégákkal voltam együtt, akik szeretnek tanítani, mindenki azt csinálja, amit lehet, és mindenki úgy tanít, ahogy szeretne. Mindenki úgy alakítja a tananyagot, a módszereit, ahogy az a gyerekeknek a legjobb. A verseny során ebben erősítettek meg, tehát hogy szabad olyan új dolgokat bevinni az órákra, a tanításba, amelyek láthatóan jól működnek, ebben senki nem akadályozza a tanárokat. Legnagyobb élményem az volt, hogy az Állami Tanfelügyelet vezetője, Viera Kalmárová erősített meg minket a legjobban a hitünkben. Azt mondta, csináljuk azt, ami a legjobb, az új dolgokat nekünk kell kitalálni, megtanulni, kipróbálni és továbbadni. Lehet, az lenne az én dolgom is, hogy továbbadjam: szabad sok mindent csinálni. A másik dolog, hogy a verseny nagyon jó társasággá, csapattá formált bennünket, szinte napi szinten levelezünk. A közelmúltban Nyitrán voltunk a Pedagógiai Tanszék konferenciáján. A cél az volt, hogy népszerűsítsük a pedagóguspályát, hogy elmondjuk a leendő tanároknak, merjenek tanárok lenni és akarjanak tanítani. Én arra biztattam őket, merjenek akár egy kisebb falusi iskolában is tanítani, mert manapság egy vidéki iskolában is ugyanazt tudjuk tanítani, mint egy nagyvárosi iskolában. Sőt, ha belegondolok, milyen lehetőségek vannak itt a buzitai alapiskolában, hogy van kisállatparkunk, van gólyatavunk, tanmedencénk, és kint is tartunk órákat, a versenytársak szerint is ezek olyan adottságok, amelyek városi iskolákban ritkán találhatók. Mindannyian olyan iskolából jöttünk, ahol inspirálnak, és lehetőséget adnak arra, hogy új dolgokat próbálgassunk. Nem tartanak vissza, hanem örülnek annak, ha hozunk valami újdonságot.

Fizikát, informatikát tanít a buzitai alapiskolában, robotikaszakkört vezet, a Pavol Jozef Šafárik Egyetem Informatikai Intézetének munkatársa, emellett mentorálja Kassán a Talentum Cassoviensis Alapítvány programozócsapatát. Mi nyomott leginkább a latban, amikor a versenyre nevezték?

Talán azok az eredmények, melyeket a Talentum-műhelyes gyerekekkel elértünk. Ezek olyan gyerekek, akik szabadidejükben, péntek délutánonként, hétvégeken, szünidőben is ezzel foglalkoznak. Sikerült egy olyan versenyt találnunk, mely igazi kihívás a számukra, még a nagyobbaknak is, szeretik a feladatokat, együtt tudnak dolgozni, és az utóbbi években elég szép nemzetközi sikereket értünk el. Erről ismernek minket Kassán.

A laikusok számára hogyan foglalhatnánk össze azt, mivel is foglalkozik a Talentum-csapat, milyen problémákat oldanak meg?

Leegyszerűsítve Lego-robotokat építenek, hogy versenyfeladatokat teljesítsenek egy asztalon, ezenfelül minden évnek van egy kutatómunkája, amely egy társadalmi problémára keres megoldást, s ezt is nagyon jól oldja meg a csapat. Ilyen volt például az intelligens vívópárna, amellyel harmadik helyet szereztek a gyerekek a világfesztiválon Saint Louisban. Vagy az idei száraz mosógép az űrhajósok számára, amely képes fertőtleníteni az űrhajósok ruháit, s így nem kell kidobni. Ezzel jutottunk ki idén Amerikába a Global Innovation Award versenyre, Silicon Valley-be, ide a világ húsz legjobb projektje kapott meghívást. Tudni kell, hogy minden évben nyolcvanezer csapat nevez be a versenybe. Különböző válogatók vannak, van regionális forduló, közép-európai elődöntő, döntő, azok után lehet kijutni a világfesztiválra. Igazából a verseny végére tökéletesítjük az eszközöket. Tavaly egy olyan eszközt fejlesztettünk ki, amely előre képes jelezni a vízvezetékek csöveiben a repedéseket. A tallinni világdöntőről, melyet végül megnyertünk, úgy engedett el bennünket a görög zsűrielnök, hogy ezt azonnal szabadalmaztassuk. Lehet, hogy egyszer tömeggyártás is lesz belőle.

Mióta foglalkozik ezzel a csapattal, és hány diákkal dolgozik?

Már tíz éve versenyzünk, nem tudom megmondani, hány gyerekkel dolgoztam együtt ez alatt az idő alatt. Minden évben 10-12 fős a csapat. Az a jó a First Lego League versenyben, hogy 10–16 éves gyerekek vehetnek részt benne, tehát többször versenyezhetnek. Idén teljesen új csapattal indulunk, mert a tavalyi már kinőtte ezt a versenykategóriát, ők már egy másik nemzetközi versenyen, a Robocup-on indulnak, amit a középiskolások, egyetemisták számára szerveznek.

Mennyire különbözik a mentori munka attól, amit a buzitai alapiskola tanáraként végez informatika- és fizikaórákon?

Valójában a tanár szerepe megváltozott, mi már nem tanítunk, nem tudást diktálunk és azt kérdezzük fel a gyerekektől, hanem feladatot adunk nekik. Az élményközpontú pedagógiának pont ez a lényege, hogy olyan feladatot adjunk a gyereknek, amelyet maga meg tud oldani. Természetesen megbeszéljük a feladatot, útba igazítjuk, de a lényeg az, hogy egyedül dolgozzon, maga jöjjön rá a dolgok lényegére, a problémák megoldására. Valójában a tanórákon is ezt tesszük. Minden órának van egy olyan fázisa, ahol útba igazítjuk, megnézzük, jó úton halad-e a diák, megtanítjuk őket tanulni. Ha megtanulnak tanulni, tudnak majd dolgozni. Az iskolában is hasonlóan dolgozom, mint a Talentum-műhelyben. Ott sem én oldom meg helyettük a feladatot, nem diktálom le nekik a megoldást. Én a feladatot keresem meg, csapatba szervezem őket, hogy együtt jöjjenek rá a megoldásra. Ez lenne a lényeg, hogy megtanítsuk őket gondolkodni, tanulni, és hogy élvezzék, amit csinálnak, és mindenki megtalálja azt, amit szeret. A Talentumba azok kerülnek, akik fogékonyak, ráéreznek a tudás megszerzésének örömére, és ez nagy energiákat szabadít fel bennük, itt az iskolában viszont olyanok is vannak, akik csak kicsit szeretik a fizikát vagy az informatikát. Biztos, hogy nem lesz mindegyik gyerekből informatikus, a lényeg az, hogy megtanuljon gondolkodni, a megoldást keresni. Ebben hasonlít a két tevékenység. Nagyon fontos, hogy ne csak a természettudományi tárgyakat tanítsuk így. Minden tárgyat lehet így tanítani.

A számos innovatív módszer ellenére még mindig nagyon sok tanár nem az élményszerű oktatást választja. Mi gátolja a pedagógusokat abban, hogy az óráik élmény-szerűek, változatosak legyenek, és ne a diktálásban, a magoltatásban merüljenek ki?

Az állami pedagógiai program megadja a tanítható témaköröket, azt viszont, hogyan és miből tanítsuk, nem szabja meg, a tanárra bízza. Mindenki maga találhatja ki, milyen eszközökkel, milyen feladatokkal veszi át az adott tananyagot. Az informatikában valóban fel van sorolva, mi mindenre kell megtanítanom a gyerekeket, de hogy mi módon, az már az én dolgom. Persze, nem könnyű mindig érdekes, izgalmas feladatokat, eszközöket összeszedni, de meg kell próbálni. Állandóan tanulni kell, figyelni az új dolgokat. Az informatikában hetente jelennek meg új fejlesztőeszközök. Évről évre át kell dolgoznunk a tantervet is, hiszen új eszközök, új gyerekprogramozási nyelvek, új programozási felületek kerülnek be a tananyagba. Az informatikában az algoritmikus gondolkodásra való nevelés a lényeg, és erre rengeteg eszközünk van ma, a bőség zavarával küszködünk.

Vagyis ahhoz, hogy egy-egy tanóra változatos, izgalmas, élményszerű legyen, nincs szükség közoktatási reformra, ahogyan ezt az utóbbi három évben a minisztériumtól hallottuk?

Én nem értek az oktatáspolitikához, de nem hiszem, hogy ehhez reformra van szükség. Ennek alulról kell indulnia, az iskolákban kell kezdeményezni az új módszerek használatát. Ha egy iskolában kialakul egy egészséges szellemiség, ha olyan a vezetés, amely igényli ezt és kéri a pedagógusoktól, megteremti ehhez a feltételeket, és az iskola egésze elkezd csapatban dolgozni, akkor működni fog. Ezek azok a dolgok, melyek szerintem felülről nem irányíthatók. Az, hogy hogyan tanítunk, rajtunk, tanárokon múlik.

Miért nem használják a tanárok ezeket az eszközöket? Lehet a pénzhiány az akadálya?

Nem tudom. Tény, hogy az új módszerekkel való munka rengeteg időt igényel. A tanár naponta 6-7 órát tanít, ezekre készülni kell, és természetesen vannak egyéb iskolai tevékenységek, szakkörök vezetése, más tanításon kívüli tevékenységek. Ahhoz, hogy egy új módszert, eszközt megismerjünk, időre van szükség, ahogyan időre van szükség új feladatok kidolgozására is. Erre jók a nyári egyetemek, a továbbképzések. Utóbbiak összehangolása sem egyszerű. Az, aki szereti a szakját és a munkáját, ezek mellett is képes nagyon kreatívan tanítani.

Volt a pályafutása során olyan diákja, aki nem szerette a tantárgyat, mégis sikerült együttműködni és eredményt elérni?

Ez nagyon nehéz kérdés. Rólam tudják, hogy nálam nincs erőszak. Nincs az, hogy akkor is megtanítom veled. Sokféle emberre, sokféle foglalkozásra van szükség, ha nagyon nem szeret a diák egy tantárgyat, legalább a viszonyát igyekezzünk megváltoztatni a tárgyhoz, hogy legalább élménye legyen. Ha már nem bújik el az utolsó padban az órán, már jó.

Megnézhettem az ön egyik informatikaóráját. Rendhagyó óra volt, melyen az alsó tagozatosok versenyre készültek. Egy klasszikus órán van definíciómagolás?

Definíciómagolás nincs, én nem szeretem. A természettudományi tantárgyak azért is jók, mert lehet kísérletezni, sok mindent be lehet mutatni. Működik? Nem működik? Nagyon izgalmas volt a napokban, amikor a felületi feszültségről tanultunk az ötödik osztályban. Egy pohár színültig vízzel és egy marék gemkapoccsal, tíz percig raktuk a gemkapcsot a pohárba. Biztos vagyok benne, hogy mindig emlékezni fognak a gyerekek arra, hogy a folyadék felszínét a felületi feszültség tartja össze. A kísérlet végén lerajzoltuk a poharat, leírtuk, mit láttak. A felületi feszültség számára azt fogja jelenteni, hogy gömb alakú a vízcsepp és a buborék a pohárral végzett kísérlet miatt. Diktálhatnék egy háromsoros definíciót, de nem fogja megjegyezni, nem fog rá emlékezni. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy a szakkifejezéseket felírjuk, hogy használják, el tudják mondani, mit tanultak. A lényeg az lenne, hogy természetes módon tanuljanak, hogy a gyerekek egy-egy órán többet beszéljenek, nagyobb szerephez jussanak, mint a tanár. Viszont így előkészíteni egy tanórát nem egyszerű.

Hogyan talált önre az egyetemi módszertani munka?

Műszaki egyetemet végeztem, és pedagógiai képesítést szereztem, éreztem viszont, hogy ez nem elég. Így a Šafárik Egyetem Természettudományi Karán elvégeztem az informatika szakot is. Azok a tanárok hívtak a módszertani intézetbe dolgozni, akik engem 15 évvel ezelőtt tanítottak. Eddig is tartottam velük a kapcsolatot, rendszeresen látogatom az informatikatanárok egyik klubját, ahol egymást tanítjuk meg az új dolgokra. Ők kerestek meg azzal, hogy módszertani anyagokat dolgozzunk ki együtt, edukációs robotika és új didaktikus eszközök, módszerek alkalmazásával. Itt elsősorban a felnőttképzésben segítek, akkreditált továbbképzéseket szervezünk az informatikatanároknak.

A felnőttképzés során szerzett tapasztalatai alapján jól képezik a pedagógusokat az egyetemek? Vagy van valós alapja a pedagógusképzés átalakításának?

Azt gondolom, hogy sokkal több gyakorlati képzést kellene végezniük a diákoknak, már az ötéves tanulmányi idejük alatt. Keveset vannak az iskolában. Harmadikban eljönnek meghallgatni néhány órát, ötödikben van egy tízhetes gyakorlat. Ennyi. Sokkal több lehetőséget kellene kapniuk arra, hogy kipróbálhassák magukat a gyerekek között, mert a sok elméleti tudás nem elegendő ahhoz, hogy pedagógusokká váljanak. Már az egyetemi éveik alatt bekapcsolódhatnának a nyári táborokba, vezethetnének szakköröket, délutáni foglalkozásokat. Nincs lehetőségük arra, hogy dolgozzanak a gyerekekkel, három évig egyáltalán nem kerülnek iskolákba.

Min kellene még változtatni a jövő pedagógusainak képzésében?

Motiválni kellene a gyerekeket, diákokat, hogy azok menjenek tanárnak, akik valóban tanárok akarnak lenni. Manapság gyakran előfordul, hogy azok mennek pedagógiára, akiket máshová nem vettek fel. Felvételi és tehetségvizsga nélkül kerülnek az egyetemre, alsó tagozatos tanár lehet az is, aki pösze vagy selypít. Sokkal jobban meg kellene válogatni a leendő pedagógusokat, mert tudjuk, hogy nagy baj van. Emberileg és szakmailag sem lesznek felkészültek erre a pályára, mert már nem a legjobbak, a legügyesebbek akarnak pedagógusok lenni, mint régen. Ehhez viszont sokkal nagyobb társadalmi és anyagi megbecsülésre van szükség.