Teljesülhetnek a gyermekkori álmok

„Mama, vegyél nekem egy majmot!” – mondtam volna ötévesen anyámnak, ha nem fogtam volna fel már ovis fejjel, hogy kívánságom teljesíthetetlen. Ezért inkább kiskutyáért nyúztam szüleimet szisztematikusan, kitartóan és ravaszul, aminek röpke tíz év múlva meg is lett az eredménye. (Akkor találtattam eléggé érettnek egy nagy testű ebről való gondoskodásra.)

A kassai gyerekeknek ehhez képest arany életük van, korlátlanok a lehetőségeik. Micsoda igazságtalanság, mondanám, ha irigy természet lennék. Merthogy ők nemcsak, hogy majmot kérhetnek, de antilopot, zebrát, kengurut, nutriát, lámát és zergét is. Ne kerteljünk: az elefánt, a jegesmedve és a zsiráf kivételével szinte a teljes állatlexikont. És ha szüleik elég tehetősek, mindezeket meg is vásárolhatják nekik. A kassai állatkertben ugyanis minden eladó, legalábbis a szónak kevésbé szoros értelmében. Európai példára ugyanis néhány éve nálunk is örökbe lehet fogadni az állatokat, ami azt jelenti, hogy ha az illető „gazdi” egy éven át fedezi egy konkrét állat etetési költségeit, jogot formálva arra, hogy bármikor belépőjegy nélkül látogathassa kedvencét. A kedvenc ketrecére pedig ízléses kis fémtábla kerül az örökbefogadó nevével.

Mondanom sem kell, hogy számos cég és magánvállalkozó kapva kapott a lehetőségen, hiszen a kassai állatkertet évente hozzávetőlegesen hatvanezren látogatják, elég, ha harmincezer ember elolvassa a cég nevét a ketrecen, már megérte a befektetés. Ez a befektetés ugyanis senkit sem dönt romlásba. A legolcsóbb kosztosok a kameruni kecskék és a perui pulykák, ők csupán évi ötszáz korona értékben fogyasztanak mindenféle fű-szerűséget. Egy óriáspók étrendje már változatosabb, ezért jóllakatása költségesebb: évi ezer korona. Ugyanennyiért eszik a Harry Potter révén oly népszerű hóbagoly, a királyfácán vagy a fekete gólya.

Aki kajmánra, vagy zöld leguánra vágyik, annak évi kétezer koronát kell leperkálnia a kasszánál, a tibeti jak háromezerbe, az antilop pedig négyezerbe fáj. Zebrát és kétpúpú tevét ötezerért, kengurut kilencezerért kínálnak, az igazán tehetősek pedig barnamedvét, vagy foltos hiénát fogadnak örökbe évi huszonnégy-, illetve huszonötezerért. A fémtáblákat elnézve számos menedzser és ügyvezető igazgató gyermekkori álma vált már valóra, sőt a régióban lábukat megvető külföldi befektetők is kihasználták a reklámlehetőséget, elvégre uniós szemmel nézve bagóért vásárolhatnak reklámfelületet.

Szerencsére egyelőre nem kell feliratos pólót húzni a kecskegidákra, vagy szponzorvödörből etetni a majmokat, az örökbefogadósdi jól működik agresszív reklámok nélkül is. Talán csak arra kell ügyelni a szponzorált állat kiválasztásánál, hogy ne adódjon ok merész asszociációkra. A fejét a homokba fúró struccot például egyetlen polgármesternek sem ajánlatos örökbe fogadnia. A kaméleontól a politikai pártok óvakodjanak, a vörös fenekű pávián pedig az iskolaigazgatókat hozhatja kellemetlen helyzetbe. Nem beszélve a házi szamárról, vagy a vadlibáról.

Egy szó, mint száz, van miből válogatniuk az állatkedvelőknek. Ha meggondoljuk, nem is olyan sok az a pár ezer korona, ha cserébe nem kell naponta takarítani a ketrecet, élelemért szaladgálni a kis kedvenc számára, aztán levinni sétálni, mert a gyerek persze csak az első héten hajlandó ilyesmikre. Ráadásul a kezdeti lelkesedés lankadtával a megunt kedvencet nem kell kicsapni az utcára, elég, ha jövőre már nem fogadjuk örökbe...