Szudétás magyarok az Ipoly mentében

ĺgy, zével megtoldva azok ejtik a nevét, akik bensőséges, mondhatni baráti kapcsolatot tartanak fenn a szebb időket is látott folyóval; a palócságnak a nógrádi, honti, nyugati ága, akiknek kun ősei még az Árpád-házi királyok uralkodása alatt vetették itt meg a lábukat. Az Ipoly mente gyakorta volt csatározástól hangos – 1544-ben itt zajlott a szalkai csata, s Szondi György és százötven vitéze is e tájon, a Börzsönyben álló drégelypalánki várból vívta meg csatáját a törökkel. Négy évszázaddal később ismét magyar katonák masíroztak az Ipoly hídjain keresztül, majd szovjet tankok lánctalpai taposták a tájat. S amikor végre csend és békesség lehetett volna, marhavagonok végeláthatatlan sora szállította a szülőföldjükön háborús bűnösökké vált magyarokat a Szudéta-vidék felé.

Az Ipoly alsó szakaszán fekvő Ipolyszalka lakosainak egy részére is ez a sors várt – huszonkilenc „gazdasági egységet” deportáltak innét Csehország peremvidékére, hogy learattassák velük a termést, melyet még a kiűzött szudétanémetek vetettek el. A hat évtizede lejátszódott eseményekről valló személyek többsége akkortájt gyermekéveiben járt, ám a történetek ettől még hitelesek; a családokon belül mindig akadt valaki, aki továbbadta a mára legendává szelídült históriákat. Kollektív emlékezetünk fontos mozaikjai ezek; jelentőségük annál nagyobb, minél vehemensebben próbálja a mindenkori hatalom megmásítani a történteket. Történelem ez – élőben…

Ipolyszalka élő emlékezete

Az 1925-ben született Józsa Joáchim urat ma Ipolyszalka-szerte a falu élő emlékezeteként tartják számon. A háborút megelőző békeidőkről, illetve az azt követő eseményekről ő ad átfogó képet.

„Itt láttam meg a napvilágot, ebben a faluban, s itt jártam iskolába tizennégy éves koromig – mondja. – Ekkor szolgálatba álltam a Zselíz melletti Kisfaludon, ahol a munka szeretetére és pontosságra neveltek. Mai napig nem haragszom azért senkire, hogy két évig szolgasorban kellett élnem. Telente kosarakat, szakajtókat fontunk, s ezt a tudást ma is kamatoztatni tudom. Harmincnyolcat írtunk, amikor a szlovák katonaság kimasírozott a falu egyik végén, a másikon meg bejöttek Horthy Miklós katonái. Egy lövés, egy rossz szó nem esett, s én is visszatértem szülőfalumba; molnárinas lettem. Majd jött a háború, s amikor a szovjetek már közel jártak, leventeként Pest védelmére rendeltek ki bennünket. Fegyverünk persze nem volt, hiszen a magyar hadsereg Don-kanyarban elszenvedett vereségét követően a hadiipar nem tudta pótolni a veszteséget. Több mint egy hónapig kószált a csapatunk Kosd, Vác és Vácduka környékén, s közvetlenül karácsony előtt kerültünk csak haza. Parancsot, felsőbb utasítást egész idő alatt senkitől sem kaptunk, s az volt az érzésünk, valakinek érdeke fűződik ahhoz, hogy valamennyien fogságba essünk. Nagymarosnál átestünk a tűzkeresztségen, ám szerencsésen megérkeztünk Ipolyszalkára, ahol akkor a szentlászlósok állomásoztak. Harmincan voltunk leventeként oda; már csak ketten élünk.”

A község határában később komoly harcok dúltak, majd jött a felszabadítás, illetve a magyarok kitelepítése, deportálása. Volt, aki ez elől az Ipolyon át Magyarországra menekült, majd visszatért; Józsa úr viszont maradhatott szülőfalujában.

„Végeztem a dolgom, s mert kenyér mindig kellett, bárki volt is az úr az Ipoly mentében, a kitelepítés, deportálás elkerült. Két öcsémet, Gyulát és Lászlót, valamint a nénémet, Borbálát családostól Csehországba hurcolták. Az egyik öcsémet mezőgazdasági munkára fogták, a másik viszont kaolinbányában dolgozott, nyolcvan méterrel a földfelszín alatt. Három évig voltak kint; 1948-ban, a kommunista párt februári győzelmét követően nyílt lehetőségük arra, hogy odahagyhassák a Szudéta-vidéket. Egyszeriben megbízhatóvá váltak, ám így sem volt egyszerű a hazatérésük. Szinte szökniük kellett onnan, bár ez akkoriban már nem vont büntetést maga után. Itthon pedig kezdhettek mindent elölről – szinte a nulláról…”

Feledhetetlen évek

A hatvanhét éves Czáder Ilona hatéves volt, amikor családjával deportálták. Az eseményekről a következőképp vall: „Az elesettség uralkodott itt, az Ipoly mentében a második világégés idején. Arra ma is tisztán emlékszem, hogy ha légiriadó volt, rohannunk kellett az óvóhelyre; gyakoriak voltak a berepülések, bombázások. Négyéves voltam, amikor véget ért az egész, hat és fél, amikor a deportálásra sor került. Névsort lobogtató hivatali személyek adták tudtunkra, hogy két napunk van a csomagolásra és felkészülésre, s azt is megmondták, mit vihetünk el. Családunk héttagú volt – apám napszámos volt, édesanyám pedig az öt gyerekkel törődött. Élelmet, takarókat, dunyhát csomagoltunk, ezeket katonák rakták fel a teherautóra, majd a párkányi vasútállomásra szállítottak bennünket. Ez pontosan 1946. december 26-án történt; farkasordító hidegben vagoníroztak be bennünket, s a marhavagonban rajtunk kívül még egy háromgyermekes család kapott helyet. Az útra pontosan nem emlékszem, de a vonat csak két helyen állt meg. Öt vagy hat nap múltán érkeztünk meg Podbošanyba. Életemben nem fáztam úgy, mint akkor…! Az állomáson aztán fel kellett sorakoznunk a vagonok előtt, a cseh gazdák meg válogattak közöttünk. Több órát álltunk ott, mire bennünket is kiválasztottak, s szekérre szállhattunk. Az idősebb testvérem, Jusztina a későbbiekben a jószágokat látta el, apám pedig kocsis lett. Az ellátás nagyon szegényes volt, épp hogy csak megéltünk. Én ott lettem iskolaköteles, de iskolába nem járhattam, mert nem beszéltem a nyelvet. 1949 márciusában tértünk haza Csehországból, de az ott eltöltött csaknem három év mély nyomokat hagyott bennünk.”

Galántai magyarok is „szolgáltak” azokban az években Podbošany környékén. Ilona asszony elmondása szerint „mi, magyarok úgy szerettük egymást, mintha testvérek lettünk volna.”

Magyar Borbála 1942-ben született, a front átvonulásáról nem őrzött meg emlékeket. A teherautóra, a rakodásra viszont emlékszik.

„1947-ben történt – mondja – amikor a családunk összecsomagolt, s holminkat az udvarba állított teherautóra pakolták. A rokonság természetesen segédkezett, de hivatalból kirendelt személyek is jelen voltak. Párkányban aztán marhavagonokra raktak bennünket, illetve további három-négy családot. Kályhákkal fűtöttünk, hogy kibírjuk a nagy hideget. Húgom, Erzsébet akkor még csak négy hónapos volt, meghűlt az úton; a későbbiekben is sokat betegeskedett. A podbošanyi vasútállomáson utolsóként keltünk el, a két kisgyerekes család nem kellett senkinek. Végül egy Podpíšil nevű gazda vett magához bennünket, aki édesapámat fuvarosként, illetve állatgondozóként foglalkoztatta, édesanyám fejt és főzött az egész családra. Podpíšilék hárman voltak – a gazda, fiatal felesége, aki édesanyámtól tanult főzni, illetve az öreg gazda, akit mi »pán tátonak« neveztünk. Nem bántak velünk rosszul, takaros kis házat kaptunk tőlük a kertben, ott éltünk. A birtok korábban egy németé volt, s ez az ember minden éjjel meglátogatott bennünket. Reggelente a hóban ott voltak a nyomai, s vacsora idején az ablakon át nézte a családot. A környéken azt rebesgették, hogy föld alatti vájatok kötik össze Németországot és Csehországot, azon járnak át.”

1948 nyarának elején tért haza az akkor hatéves Borbála édesanyjával és húgával, a családfő még egy évig kint maradt. Csak jóval később derült ki, hogy a család nem is szerepelt a deportálandók listáján – egyik „jóakarójuk” delegálta őket, miképp más ipolyszalkaiakat is. Mint mondják: megbocsátottak egymásnak; ugyanakkor elvárják, hogy a „háborús bűnös” címkét végre lemossák róluk.

Megy a vonat

Fél vagon széna, két tehén, négy ember.

Megy a vonat, liheg messzi táj felé.

Két árva kenyér kucorog a zsákban,

biztat, noszogat, hogy harapjak belé.

– Nem! Még nem! Ki tudja, hova, merre

lök, ragad a hatalom – szerencse?

Ki tudja még, hol áll meg a vonat,

hol szórja szét majd az „utasokat”?!

Hazát cserélek! Hol az én hazám?

Milyen törvény üt rajtunk ostobán?

Megy a vonat! Tépett gyökérrel, négyen,

mi a sok közül, kényszerült vándorok,

ülünk a vagon kapujában, jövőnk,

holnapunk egén nincsenek csillagok.

(Ismeretlen szerző, Gyerk község)