Szeretetet csak odahaza kaphatnak a rosszfiúk

– Ez a kölyök a javítóban végzi! – hallani lépten-nyomon tanároktól, rokonoktól, szomszédoktól. A rosszcsont gyerek legtöbbször csak mosolyog ezen, maguk a felnőttek sem igen tudják, mivel fenyegetik a túlságosan eleven kiskorút.

Egy javító-nevelő intézetet ki-ki másképp képzel el, ám semmiképp sem olyannak, mint egy tátrai gyógyszanatóriumot. Nos, Kassán, a közkedvelt kirándulóhelyként ismert Felsőbankón, festői környezetben áll a környék legnagyobb ilyen intézményének impozáns épülete. A szigorú rendeltetésről csak a rácsos ablakok árulkodnak, egyébként a hegytetőn szanatóriumi hangulat uralkodik. Csend és béke honol, a portás motozás nélkül beenged bennünket, a mosolygós nevelők pedig nem tiltakoznak az ellen, hogy fotózzuk a bentlakókat.

Átnevelőintézet

Ez az állami intézmény szociálisan és erkölcsileg sérült fiatalkorúak re-edukációjára, azaz átnevelésére szolgál, immár harmincvalahány éve. A növendékek bírósági végzés alapján vagy a járási hivatal gyermekvédelmi szakembereinek javaslatára kerülnek ide, a letöltendő idő pontos megjelölésével.

Az aktákban a leggyakoribb indok az iskolakerülés, ám tudjuk, hogy aki kerüli az iskolát, könnyebben keveredhet rossz társaságba. Csavargás, sorozatos szökések otthonról, csendháborítás, kisebb-nagyobb lopások, rablások, erőszak, sőt tiltott fegyverhasználat is szerepel a bűnlajstromban, az esetek többségében ehhez alkohol- vagy drogfüggőség kapcsolódik. A kiskorú az átlagosnál is gyorsabban abszolválja az oktatófilmek drogkarrierjét, a ragasztótól a füvezésen át a heroin okozta teljes testi és szellemi leépülésig.

Hazánk tizenhárom javító-nevelő intézetének nevelői ilyenkor próbálnak közbelépni: visszafordítani a visszafordíthatót, megállítani vagy legalább késleltetni a negatív folyamatokat.

A szociális osztály kurátorainak előzetes intézkedését a bíróság hivatott felülvizsgálni, ott döntik el, marad-e a kiskorú az intézetben, vagy hazamehet. „Sok esetben négy-öt hónap alatt is látványos fejlődés tapasztalható, ám nehéz megmondani, mit és hányszor kell elkövetnie egy gyereknek ahhoz, hogy tartósan ide kerüljön. Mi csak végrehajtók vagyunk, megkapjuk a végzést, vele a gyerek aktáját, nem nagyon foglalkozunk az előzményekkel. Ez a kassai diagnosztizáló központ feladata. A gyerek hat hétre hozzájuk kerül, speciális pedagógusok és pszichológusok foglalkoznak vele, megállapítják, milyen lelki sérüléseket szenvedett, milyen az intelligenciaszintje, illetve nem sérült-e szellemileg annyira, hogy speciális iskolába kell sorolni” – mondja Tibor Palko, az intézet igazgatója, hozzátéve, hogy olyan gyerekek is Felsőbankóra kerülnek, akiknél kisebb szellemi feljődési rendellenességet tapasztalnak, bár a gyógyítás nem az ő feladatuk lenne.

Kiútkeresés

Kevesen gondolnák, hogy az iskolakerülés is régiófüggő probléma. Az elmaradott vidékekről több gyerek érkezik, mint a gazdaságilag fejlettebb, kisebb munkanélküliségi mutatókat és alacsonyabb bűnözési statisztikát produkáló vidékekről. A felsőbankói intézet azonban nem regionális, hanem országos hatósugarú, Nyugat-Szlovákiából is küldenek ide rosszfiúkat, főleg azokat, akiknek jót tesz a környezetváltozás. Minden esetben a gyermek érdekeit tartják szem előtt. A rossz társaságba keveredett fiúkat sokszor szinte ki kell menekíteni a negatív környezetből, el kell szigetelni őket alvilági ismerőseikől. Legtöbbször a szülők is határozottan támogatják ezt a megoldást. A rokoni látogatások gyakoriságát nem korlátozzák, csupán azok feltételeit szabályozzák házon belül. A javító-nevelő intézeteknek nem céljuk elszakítani a gyereket szüleitől. „Az a feladatunk, hogy rádöbbentsük, mit csinált rosszul, mi lett volna az adott helyzetben a helyes cselekedet, és milyen úton kellene haladnia, hogy a hasonló tévutakat elkerülje” – fogalmazza meg az igazgató az intézet küldetését. Nem tudni, mekkora a visszaesők aránya, a többéves ottlét ellenére hányan tévednek el mégis az élet útvesztőiben. A nevelők szerint az is nagy eredmény, ha bizonyos fokig gyógyítani tudják a lelki deformációkat, ha a gyerek ellenőrizni kezdi saját viselkedését. Ha az intézet vezetése úgy véli, a gyerek visszaküldhető a családi környezetbe, jelzik a lakóhely szerint illetékes szociális osztálynak, a kurátorok újabb vizsgálatnak vetik alá a kiskorút, és az eredmény ismét a bíróságra kerül. A folyamat hosszadalmas és bonyolult, annál is inkább, mivel sok esetben nem a gyerek, hanem a család a hibás. Az otthoni környezet destruktív hatásai miatt sokan maradnak kényszerből az intézetben. Ha a szülők alkoholisták, a családban mindennaposak a tettlegességig fajuló veszekedések, félő, hogy hetek alatt semmivé lesz mindaz, amit az intézet az átnevelés során elért. Ilyenkor nincs más választás, mint tizennyolc éves koráig ott tartani a fiatalt.

Szakmát a kézbe

Bankón három iskola működik egy fedél alatt, ez országos kuriózum. Tíztől tizennyolc éves korig nevelik a neveletleneket, okítják a gyakran többéves lemaradással küszködőket. Általános iskola, szakmunkásképző, valamint egy úgynevezett nyitott csoport található itt, ez utóbbiba sorolt fiatalok a város normál szakmunkásképzőit látogatják, jóformán csak kollégiumként használják az intézetet. A benti, kertészeket képző iskola speciális intézmény, azaz enyhébb mértékű szellemi károsodást szenvedett fiatalok kezébe igyekszik szakmát adni. A dolog nem mindig sikerül, mivel aki betölti tizennyolcadik életévét, nem tartható bent tovább, és a tavasszal nagykorúvá vált fiúk közül sokan azonnal lelépnek, nem hajlandóak kivárni a júniusi záróvizsgákat. Ilyenkor többéves tanári munka megy veszendőbe. „A társadalom is hibás ezért. Ha a gyerek azt látja maga körül, hogy tisztességes munkával szinte lehetetlen boldogulni, a munkanélküliek viszont remekül élnek, nem is vágyik rendes állásra. A szülők legtöbbször alig várják, hogy a gyerek hazakerüljön, és egyel több fő adja haza a segélyt. Évente tíz szakmunkás-tanulót veszünk fel, elvileg ennyien végezhetnének, ám tavaly csak ketten tettek záróvizsgát” – tudjuk meg Tibor Palkótól.

Angelo a pokolból

A bankói intézetbe sokan érkeznek normál gyermekotthonokból is, olyanok, akikkel az ottani nevelők nem boldogulnak. Ilyenkor ötven százalék annak az esélye, hogy a rakoncátlan gyermek visszakerül az eredeti otthonba. Ha nem tapasztalnak nála javulást, marad a javítóban. Elméletileg az sem kizárt, hogy valakit ottfelejtenek, illetve meg akarják kímélni az állandó környezetváltozástól. ĺgy járhatott az az Angelo néven bemutatkozó fiatalember is, akivel véletlenül akadtunk össze, nem sokkal bankói látogatásunk előtt. A húszéves roma fiút néhány esztendős korában menekítették ki a családi pokolból, intézetről intézetre vándorolt, míg végül Bankón kötött ki, ahol három évet töltött. Tizennyolc évesen nem volt hová mennie, egy tömegszállásra került, munkakerülők és volt börtöntöltelékek közé, ezért kapva kapott az alkalmon, hogy Olaszországba menjen paradicsomszüretre. A munka, az érte járó fizetség, a szállás és az ellátás színvonala természetesen meg sem közelítette a munkaközvetítő által ígérteket, ám Angelónak elég volt a talpra álláshoz. „A munkaadónk testvére szállodaláncot üzemeltet, pár hónap után hozzá kerültem, és pincérként kezdtem dolgozni az egyik szállóban. Lassan megtanultam a nyelvet, egyre komolyabb feladatokat kaptam, egy év múltán már az Egyesült Államokba küldtek különböző ügyeket intézni” – meséli a kellemes modorú fiatalember, aki azóta harmadszor van itthon, és minden alkalommal tízezer koronával támogatja egykori otthonát, a bankói intézetet. Édességet osztogat a bentlakóknak, uszodába viszi őket, sőt egyszer egy iskolai kirándulás teljes költségét kifizette. Állítása szerint jelenleg egy római szállodát vezet, hatvan ember főnöke. Valódi nevét azért nem árulja el, mert tart az irigykedő itthoniaktól, kerüli a reflektorfényt. „Nem tudom megfogalmazni, mi vonz vissza, hiszen összesen két ember miatt érné meg Szlovákiába költöznöm. Egy ideig mindenképp külföldön szeretnék maradni, nagy terveim vannak, jogot akarok tanulni” – mondja, hozzátéve, hogy a bankói nevelők és tanárok nemcsak az adományait fogadják szeretettel, hanem őt magát is.

Távolságtartás kötelező

A nevelők szerint kevés az Angelo-féle sikertörténet, a legtöbben örülnek, ha egyáltalán munkát kapnak. Az intézet mostani 70 lakója közül húszan-huszonöten romák. Összesen tizenkét gyerek jár az úgynevezett nyitott csoportba, rájuk nagyon kell vigyázni, mert a rendhez szoktatott, szigorúan fogott, tiltásokkal körülbástyázott intézeti fiatalok egy átlagos szakmunkásképzőben hamar visszaeshetnek. Ha azt látják, hogy városi osztálytársaik szabadon dohányoznak, kocsmáznak és kimaradoznak az iskolából, egy idő után ők is ezt teszik. Egy átlagos középiskolában nem várható el a tanártól, hogy külön figyeljen az intézetiekre. A bankói tanári kar jelenleg héttagú, rajtuk kívül hárman a gyakorlati képzést vezetik, tizenkét nevelő pedig a tanítás előtt és után foglalkozik a csoportokkal. Az igazgató szerint a szereteten kívül mindent meg tudnak adni számukra. Szorosabb felnőtt– gyermek kapcsolat kialakítása ilyen körülmények között nemcsak lehetetlen, hanem megengedhetetlen is. Ha a gyerek fél év elteltével máshová kerül, nehezen válik el attól a nevelőtől, akihez túlságosan ragaszkodik, a felnőtt sem kivételezhet senkivel a rábízott csoportból.

Szeretetet csak odahaza kaphatnak, az otthon pedig sok esetben egy cigánytelepen álló putri, ahol nincs villany, víz, vécé. Az intézeti, úri körülményekhez, tisztasághoz szokott gyerek nehezen visel el ekkora váltást. A másik probléma a gyakorlatiasság hiánya. Sokan nincsenek tisztában a pénz értékével, nem tudják, mi mennyibe kerül, mi hogyan működik odakint. „A szappanoperák és rózsaszínű sikertörténetek azt sugallják nekik, belőlük is bármi lehet, felnőtt korukban is minden az ölükbe hull. Jól menő orvosok, luxusautón száguldozó ügyvédek akarnak lenni, miközben hármas-négyes tanulók. Azt hiszik, övék a világ, légvárakat építenek, tizennyolc évesen pedig visszahullanak a porba, ahonnan jöttek” – magyarázza az igazgató. Ezek a fiatalok éven át a szabadulásról álmodoznak, aztán kétféle trauma közül választhatnak. Vagy a külvilágot fogadják el valóságnak, és arra kell rájönniük, hogy eddigi életük hamis illúzió volt, vagy az intézeti körülményeket tartják mérvadónak, és a külvilágban csalódnak. Az első lépéseknél legtöbbször senki sem fogja a kezüket, ezért a sokéves fáradozás feleslegesnek bizonyul, a fiatalok bűnözőkként végzik. Ráadásul a törvények azt sem engedik, hogy legalább a nyitott csoportot önellátásra szoktassák, megtanítsák főzni, mosni. Mindez dolgoztatásnak számít, így az intézeti élet a kelleténél sokkal művibb, mivel a gyerekek itt nem segíthetnek a felnőtteknek a ház körül, a konyhába egészségügyi okokból be sem léphetnek.

Mákvirágcsodák

Pedig ügyes kezekből nincs hiány, a folyosókat gyönyörű ikebanák díszítik, a szárított virágokból csodát művelnek a fiúk. Ha az intézet eladhatná ezeket, játszva megkeresnék a nyári sátorozásravalót. Persze ilyesmire gondolni sem szabad, marad hát a támogatók keresése. Mivel a telefonkönyvben gyermekotthonként szerepelnek, gyakran felhívja őket egy-egy jótékonykodni óhajtó cég, aztán amikor megtudják, miféle gyerekek laknak itt, gyorsan leteszik a kagylót. „Az alapítványok, civil szervezetek többsége a testi fogyatékosok, a csecsemőotthonok, a gyermekkórházak támogatásával javítja az imidzsét, ránk kevesen gondolnak” – mondja Tibor Palko, miközben körbevezet bennünket az épületben. Az egyik osztály szobanövények átültetésével foglalatoskodik, a másikban éppen a II. világháborúról tanulnak. A jó jegyekért, jó viselkedésért, szorgalmas munkáért hetente egyszeri, hatórás eltávozás a jutalom, a tartósan problémamentesek akár hétvégére is hazautazhatnak. A rendbontásért értelemszerűen kimenőmegvonás a büntetés, a szerény zsebpénzből pedig tilos cigarettát és alkoholt venni. Az egyik tanár két mosolygós nebulóra mutat, ők magyar nemzetiségűek. A srácok társaik előtt nem szólalnak meg magyarul, csak annyit tudunk meg róluk, hogy Szepsiből kerültek ide. Az anyanyelvi oktatás ilyen körülmények között természetesen lehetetlen, jó, ha akad tanár, aki hajlandó éhbérért hiperaktív, agresszív vagy egyéb viselkedészavaros gyerekekkel foglalkozni.

Ha áprilistól a jelenlegi formájában lép érvénybe a közalkalmazottakról szóló törvény, összesen két tanár maradhat állásban Felsőbankón, azaz akár be is zárhatják a kaput. Speciális főiskolai képesítéssel rendelkezőket lasszóval sem lehet fogni, a fiatal szakemberek akkor kívánkoznának Felsőbankóra, ha a nehéz, felelősségteljes munkának megfelelő fizetést kaphatnák. Mindenki abban reménykedik, hogy a törvénymódosítók meggondolják magukat. Ezek a gyerekek, akik közül sokan önhibájukon kívül kerültek ide, megérdemelnének az újrakezdéshez egy többé-kevésbé reményteljes rajtkövet.

Felsőbankó, 2002. február