Szeretem a földet

Elverheti a jég, megcsípheti a fagy, kiszáríthatja a nap a vetést. A haszon pedig bizonytalan. Egyetlen dolog biztos csak a mezőgazdaságban: dolgozni kell, kőkeményen, pontosan, jól és szeretettel. El lehet gondolkodni azon, hogy miért is csinálják egyesek mégis. Egyetlen magyarázat van arra talán. Juhász István hanvai agrármérnök számtalanszor hangsúlyozta beszélgetésünkkor: szeretni kell a földet! Juhász István nevét nem csak Gömörben ismerik. Idén augusztus 25-én volt 60 éves, a születésnapi összejövetel előtt kerestem fel munkahelyén. Mi sem természetesebb, hogy míg családja és barátai az ünnepség előkészületeivel voltak elfoglalva, ő dolgozott. Percenként csöngő telefon, vetőmagmintát csomagoló kollégák, raktározási gondok, felsorolni is sok, mennyi minden foglalkoztatta aznap is. Ebédszünetben egy órácskányi idő jutott végül beszélgetésre is, arról, honnan is a kötődés, ez a végtelen nagy szeretet és tisztelet a föld és az azt megművelő ember iránt.

Juhász István születésétől fogva Hanván él, idén pedig már 43 éve annak, hogy a mezőgazdaságban dolgozik. Először a gyökerekről kérdeztem. „Nagyszüleim, szüleim, minden felmenő ősöm itt élt s tudtommal mindegyikük mezőgazdaságból, gazdálkodásból tartotta fenn magát és családját, parasztok voltak. Édesapámnak 12 és fél hektár földje volt, nagyapámnak 36 hektár. Ez olyan jó középbirtoknak felelt meg, ebből éltek. ĺgy is indítottak el otthonról, hogy a föld szeretete domináljon az életemben. Megszerettették velem a földet, a természetet. Ez a ragaszkodás máig bennem van. A mezőgazdaságban, a földben, kint a mezőn minden színt megtalálok. A természettel élek. Elvetem a magot, nevelgetem, learatom, ebből boldogulunk, ebből élünk. Megtanultam gyerekkoromban, hogy aki szereti a földet, soha nem lehet szomorú. Mert annak mindig dolgoznia kell, újra és újra élednie. Minden vetéssel újraéled az ember. Nagyapámnak ökrei voltak, édesapámnak lovai, az állatokhoz való ragaszkodásom, szeretetem is tőlük való örökség. Ötéves korunkban apám megtanított minket fejni, szeretni és nem bántani az állatot. Iskoláimat Hanván kezdtem, majd Rimaszécsre kerültem, 1958-tól 1962-ig Tornalján a Mezőgazdasági Szakközépiskolában tanultam. Ott érettségiztem, és számomra is, meg a család számára is nyilvánvaló volt, hogy ilyen irányú iskolát fogok végezni, a mezőgazdaságban fogok dolgozni. Egyedül ez tudott lekötni. Biztos, hogy nem bírtam volna odaállni egy gépsorhoz. Annak ellenére, hogy mindig is tisztában voltam és vagyok azzal, menynyire nehéz munka a mezőgazdász munkája. Annyi mindennek ki van téve. Például elvetem a repcét augusztus végén, aztán learatom jó egy év múlva. Mennyit alszik az a növény, mennyi minden éri kint a mezőn, az ember meg szurkol, imádkozik, hogy ne legyen semmi baj. Hogy nyugodtan be tudja gyűjteni a munkája eredményét. Az egyetemet levelező tagozaton, munka mellett végeztem Nyitrán. Rengeteg jó szakemberrel ismerkedtem ott meg, akik később is, máig is bizonyítani tudják szakmai tudásukat. Érdekes most visszatekintenem eddigi életemre. Az öszszetartozás igazi élményét Tornalján, a középiskolában éltem meg. Nagy szeretettel emlékezem vissza ezekre az időkre és ezekre az emberekre. Egyetlen találkozót sem hagytam ki. Most már évente járunk össze egy kis tereferére. Barátságaink egy életre szóltak, szólnak. 30-40 éves kapcsolatokról van szó, együtt dolgozunk, együtt örülünk egymás sikereinek, együtt bánkódunk, együtt nevetünk. Más generáció még a miénk, mint a mostani. A barátságok öröklődnek, hiszen van eset arra is, hogy a gyerekeink is jó kapcsolatban vannak. Talán emiatt is van az, hogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam a mezőgazdaságot. Több helyen dolgoztam, de elmenni innen, Hanváról, soha nem tudtam. Kötődöm ehhez a tájhoz. A legszebb nekem mindig a szülőföldem határa, az itt lombosodó fák, az itteni domboldalak. Pedig bejártam a világot, de úgy egy hét után már mindenhonnan hazafelé kívánkoztam. Magam is sokat gondolkodtam azon, miért is van így. Talán a föld és az emberek iránti szeretet húz haza mindig. Csak akkor éreztem magam igazán jól, ha a köröttem lévő embereket is boldogulni láttam” – mondta Juhász. Eddigi pályáján több mezőgazdasági nagyvállalatot, szövetkezetet vezetett. A rendszerváltás után sem lett hűtlen ehhez az ágazathoz. Ma az Agrárius kft. több mint 1600 hektáron gazdálkodik Hanva és a szomszédos falvak katasztereiben. Mikor a jövőről kérdezem, mosolyog. Úgy gondolja, soha nem hagyta magában szunnyadni a tüzet, és ha egyszer valamit létrehozott, annak működnie kellett.

„Mindig megkerestem azokat az embereket, akikkel együtt tudtam dolgozni. Ez borzasztó nagy erő. Nyugodtan elmehetek napokra is, a kollégáim elvégzik a munkát, úgy, ahogyan kell. A mezőgazdaságban nem lehet alkudozni, a dolgot idejében el kell végezni. Mégpedig jól, ha élni akarunk és eredményeket akarunk elérni. A családom is mindig segítségemre volt. Feleségem, Éva, a lányom, a kis Éva, akire most református lelkészként komoly feladat vár, akire büszke vagyok és akitől nagyon sok szép ajándékot kaptam. Például az unokámat, Rékát, akiben nagy örömöm telik. Most már őt tanítgatom mindarra, amit én tanultam az öregektől. Úgy érzem, szívesen veszi ezt a tanítgatást. A család értelemet ad az ember munkájának, életének, biztos hátteret, motivációt. ĺgy, hatvanévesen pedig szó sincs arról, hogy fogom magam és nyugdíjba megyek. Most egy kicsit ünneplünk, baráti körben, megállunk egy pillanatra, koccintunk, aztán megy minden tovább, mert vetni kell, szántani kell, a munkát el kell végezni. Ez a munkám, szeretem, ezt választottam.”