Széplelkek, poéták, piktorok és kutyák

Alig egy hónapja még a szocialista múzeumkultúra jegyében született Puskin-tárlatot láthatták a kastély látogatói, vagyis végtelen paneleken rengeteg fotót, szöveget könyvborítót, de semmit, ami az egykori tulajdonosok mindennapjait idézné. A kastély ugyanis Puskin-múzeum volt és az ma is, bár a nagy orosz költő soha nem járt Brogyánban (Brodzany – Partizánskéi járás). Annál gyakrabban megfordultak itt közeli hozzátartozói és leszármazottai.

Puskin elhagyott kedvese

„Az orosz kapcsolat Friesenhof Gusztáv bárónak, a bécsi császári udvar diplomatájának köszönhető, aki 1844-ben vette meg a kastélyt. Feleségével, az orosz arisztokrata családból származó Natália Ivanovával Nápolyban ismerkedett meg, ahol a hölgy mediterrán növényeket gyűjtött a herbáriumába, és képeket festett” – kezdi a mesélést Helena Filipová, a kastélymúzeum igazgatónője, miközben a préselt virágok százéves gyűjteményét lapozgatja. A herbárium lényegében készítője titkos naplója volt, mert szinte minden virág mellett található egy bejegyzés arról, milyen emlék fűződik hozzá. „A két fiatal között szerelem szövődött, összeházasodtak és együtt utaztak el Szentpétervárra, ahol az ifjú férj diplomáciai szolgálatot teljesített és ahol Natáliának unokatestvérei, a Goncsarov lányok is éltek” – folytatja az igazgatónő. „Natália Goncsarova abban az időben – 1841-et írtak – már Alekszandr Puskin özvegye volt, Alekszandra Goncsarova pedig húgával együtt gyászolta egykori szerelmét. A költő ugyanis először Alekszandrának udvarolt, aki azt hitte, hogy férjhez is mehet Puskinhoz, de az a száműzetéséből visszatérve mégsem őt, hanem húgát, Natáliát vette el. A cserbenhagyott lány majdnem belehalt a csalódásba, de az idő nemcsak a bánatát, hanem a húga iránt érzett haragját is enyhítette, és amikor az Puskin halálos párbaja után megözvegyült, majd újra férjhez ment Lanszkij grófhoz, közös háztartásban éltek. Szentpétervárhoz közeli birtokukon gyakran meglátogatta őket a Friesenhof házaspár is. Az első pétervári kiküldetés még felhőtlenül telt, 1940-ben itt született Friesenhofék Gregor nevű fia is, akit az édesanyja csak Grísának hívott. A család a kiküldetés letelte után, 1844-ben visszatért Bécsbe, és a tehetős báró-diplomata nemsokára megvásárolta a brogyáni kastélyt. A teljes felújítás után azonban csak rövid ideig élvezhették a vidéki élet nyugalmát, Friesenhof Gusztávot 1850-ben ismét Szentpétervárra szólította a kötelesség, és természetesen, felesége és kisfia is elkísérték. Natáliának, aki akkor már betegeskedett, nem tett jót a hosszú út az orosz télben, és mire megérkeztek, állapota annyira leromlott, hogy állandó ápolásra szorult. Betegágya mellett hosszú napokat és éjszakákat töltött Alekszandra Goncsarova, de unokanővérét már nem sikerült megmenteni, Natália Ivanova 1850. október 12-én elhunyt. Halála után Alekszandra, aki már teljesen lemondott a férjhez menésről és csak nővére négy gyermekének, a Puskin árváknak élt, sok időt töltött az ifjú feleségét gyászoló Gusztávval. Vigasztaló szavaival, önfeláldozó természetével és Grísa iránti szeretetével annyira megnyerte a báró szívét, hogy az 1852-ben megkérte a kezét és a cári udvar engedélyével el is vette. A brogyáni birtokra már Alekszandrával tért vissza. Az új asszony 1854-ben, 42 évesen kislánynak adott életet, akit az első feleség iránti tiszteletből Natáliának nevezett el.”

Alekszandra végre nyugalmat és családot talált Brogyánban – mostohafiát, az okos Grísát éppúgy szerette, mint lányát, a kissé egzaltált Natáliát.

Kutyatemető az erdőben

„Az ifjú bárókisasszonyt mindennél jobban érdekelte a festészet és az állatok, főleg a kutyák és a lovak. Később össze is kötötte ezt a két kedvtelését, mert a legszívesebben imádott állatait festette le” – mutatja Helena Filipová a kedvenc ebek portréit. „Nemrég sikerült megszereznünk a három legkedvesebb kutya portréját, most a báróné kis szalonjának falán függnek. Natália 1876-ban férjhez ment a svéd Oldenburg Elimar herceghez. Ausztriában találkoztak valami társasági összejövetelen. Natália naplóiból kiderült, hogy csak később szerette meg igazán a nála sokkal idősebb, csendes természetű férjét, de a svéd arisztokrata azonnal biztos lehetett az érzelmeiben, mert a házasság kedvéért még a nevéről is lemondott. Rangban ugyanis magasan a Friesenhofok bárói címe felett állt, családját rokoni szálak fűzték az angol királynő férje, Fülöp herceg családjához. II. Vilmos svéd király a mesalliance miatt nemcsak az udvarból tiltotta ki, hanem vagyonától és nevétől is megfosztotta. Ő és neje még viselhették az Oldenburg nevet, de gyermekeiknek már egy kihalt rokoni család, a Welsburgok nevét adományozta a svéd királyi udvar.

Natália és Elimar házassága a poézis és a zene jegyében telt, a kastélyban rendszeresek voltak a társasági összejövetelek, a kor neves festői és költői heteket töltöttek náluk – már ha a házi kedvencekkel is össze tudtak barátkozni. Natália ugyanis a kutyáit még a poétáknál is többre becsülte, még akkor is, ha ez a szeszélye nem kevés pénzébe került. Fritz Lemmermayer osztrák költőnek például élete végéig havonta 500 aranyat kellett küldenie, mert 17 maradandó harapásnyomot számoltak össze a testén az egyik eb támadása után, egy festőnőt pedig 1700 arannyal kárpótolt a leharapott fülcimpájáért. Az állatokat még a saját gyerekeinél is jobban szerette a furcsa természetű Oldenburg Natália, Alekszandra nagymama sokkal több időt töltött Alekszanderrel és Friderikával, mint az édesanyjuk. Friderikát, aki az anyjától örökölte zenei és festői tehetségét, 24 éves korában elvitte a tüdőbaj, Alekszandr pedig Hegedűs Lónával kötött házassága után Bécsben telepedett le. Négy gyermeke gyakran látogatta a brogyáni nagymamát, aki már 40 évesen megözvegyült, és ezután még inkább az állatoknak élt. Vonzalma már-már betegesnek tűnhetett a kívülállók szemében, ő maga is gyakran mondogatta, hogy ha nem lennének a kutyái, rég elveszítette volna a hitét a hűségben és a hálában. Édesanyja, Alekszandra bárónő és férje, Elimar gróf halála után a kastéllyal szemközti domboldalon, az erdő közepén evangélikus kápolnát építtetett, és itt helyezte örök nyugalomra szerettei hamvait. Az öreg Alekszandra grófnő kriptáját tölgyfalevelekkel kellett kibélelni – ez volt az utolsó kívánsága, mert oroszországi kastélyuk egy tölgyfaerdőben állt, és idős korában, amikor már csak tolószéken tudott közlekedni, nagyon sok időt töltött a brogyáni erdőben a fiatalságára emlékezve. Puskin leveleit is csak a halála előtt égette el, de a tőle kapott ékszereket magával vitte a sírba. Lánya sokban hasonlíthatott rá – szintén a magányt kereste, még 80 évesen is kilovagolt a környékre, vagy órákig kóborolt az erdőben kutyafalkája kíséretében. Gyakran férfiruhát hordott, tornázott és a rossznyelvek szerint az őt körülvevő bohém társaságban még szivarozott is. Hogy az erdei kirándulásokról ne kelljen a kastélyba sietnie, ha elkapja az eső, a dombtetőn egy tornyos nyári lakot emeltetett, műteremmel és kandallóval. Egész napokat töltött a pavilonban festéssel, olvasással, a kastélyból felhordták neki az ennivalót. Az épület mellett egy tisztáson temette el a kutyáit és a lovait, ha valakinek van kedve bemenni a bozótba, még ma is megtalálja a kutyasírokat.

A brogyániak a habókossága ellenére is szerették és tisztelték Natália grófnőt, hiszen a faluban ispotályt és árvaházat alapított, ismeretterjesztő előadásokat tartott, koncerteket, felolvasó esteket, táncmulatságokat szervezett, és ha valaki beteg volt, az biztos talált nála gyógynövényt vagy főzetet a bajára. Legkedvesebb komornáját, a helybeli Marka Dvončovát teljesen kistafírozta, minden alkalomra valami praktikus ajándékot – ágyneműt, törülközőket, edényeket vett neki, még egy varrógépet is kapott tőle. Az öreg néni nagyon büszke volt ezekre az ajándékokra, csak a halála előtt adta ide nekünk, és ezekből rendeztük be a múzeumban egy cselédszobát. Natália grófnő 84 évesen, 1937-ben halt meg, az egész környék itt volt a temetésén, és halottak napján sokan keresik fel a kápolnát is, hogy gyertyát gyújtsanak az emlékére. ”

Széplelkek között egy meteorológus

Natália már gyerekkorától jó kapcsolatban volt oroszországi unokatestvéreivel, a Puskin gyerekekkel. Mária, Alekszandr, Grigorij és Natália rendszeresen látogatták Alekszandra nagynénjüket, sőt az anyjuk Lanszkij gróffal kötött házasságfából származó három lányát, Alekszandrát, Szofiát és Lízát is elhozta Brogyánba. Évekkel később, brutális férje elől itt talált menedéket a legfiatalabb Puskin lány, Natália. Mivel a cári törvények nem engedélyezték a válást, a szerencsétlen asszony Brogyánban rejtőzött el és 3 évig maradt – amíg a különélés miatt mégis ki nem mondták a válást.

„Jól megtanult szlovákul, és később a második férjével meg a gyerekeivel is visszajárt ide, akkor már Natáliához. Hasonló elvarázsolt lélek volt, mint az unokatestvére, a hatalmas kastélyparkban sétálva öt nyelven mondták egymásnak a verseket. Natália a rokonlelkének nevezte őt és testvéreként szerette, míg mostohatestvérével, az apja első házasságából született Gregorral beszélő viszonyban is alig volt. Azért romlott meg közöttük a kapcsolat, mert Natália féltékeny volt rá mint elsőszülött fiúra és az apai birtok közvetlen örökösére. Csak akkor enyhült meg némileg, amikor Gregor a Brogyántól 4 kilométerre fekvő krasznói gazdaságba költözött és a brogyáni birtok adósságait a férje, Oldenburg Elimar törlesztette. A féltestvérek közötti ellentétek elsimításához nagyban hozzájárult Gregor galamblelkű felesége, Simonyi Irma. A csendes, visszahúzódó természetű Gregor Friesenhof a családján kívül csak a tudományoknak élt, a Bécsi Egyetem jogi kara után elvégezte a mezőgazdasági akadémiát, krasznói birtokán meteorológiai állomást hozott létre, tudományos cikkeket publikált és könyveket írt magyarul, szlovákul és németül a meteorológia és a mezőgazdaság kapcsolatáról. 1888-ban tagjává fogadta őt a Királyi Magyar Természettudományi Társaság. De nem csak a tudományokban jeleskedett, az irodalom is érdekelte, és korán felismerte, hogy a kis nemzetek számára mennyire fontos saját kultúrájuk ápolása. Német–orosz gyökerei és osztrák–magyar neveltetése ellenére egyike volt a Matica slovenská alapítóinak, de hát akkor még nem a mások elleni lázítással, hanem népműveléssel, felvilágosítással foglalkozott ez a szervezet” – sóhajt Helena Filipová, ahogy bevezet bennünket Gregor dolgozószobájába. Az ablakban még ott áll a távcső, a fal mellett míves, faragott íróásztal, külön kisasztalon tűzzománc dohányzókészlet. A többi szoba berendezése is beszédes: Natália grófnő zongorája komoran áll a sarokban, a könyvtár cirillbetűs kötetei és az ortodox ornamentikájú bútorok Alekszandra bárónő hagyatékából valók, a százéves herbárium megsárgult lapjain még most is az első Friesenhofnét idézik a préselt növények. Valamennyien rég eltávoztak, de egykori otthonukban mégsem érzi úgy magát a látogató, mint egy rideg múzeumban, mert egy székre dobott kalap, a fogason függő ruhák, az orosz parfüm átható illatát őrző kölnisüveg azt a hatást kelti, hogy a bolondosan furcsa méltóságos asszonyok bármikor betoppanhatnak.