Szellemóriások vállán Végh Péterrel

Hogyan kezdődött az írói pályafutása? Mi inspirálta az írásra, és mik voltak az első lépései az irodalomban?

Már gyermekkoromtól fogva kerestem az önkifejezés formáit. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor beiratkoztam a modellező szakkörbe, ahol repülőgép modelleket kellett készítenem falemezekből. Később szüleim unszolására zongorázni tanultam, majd próbálkoztam a szobrászattal is. A rajzolással és a festéssel régóta foglalkozom, de magam sem tudom pontosan megmondani, hogy mikor kezdtem el írni. Valószínűleg a rendszerváltást megelőző években, harmincas éveim idején, amikor családot alapítottam. Az általam olvasott novellák nagyon tetszettek és úgy éreztem, hogy én is tudnék hasonlókat írni.

Milyen témák és motívumok érdeklik leginkább? Hogyan választja ki ezeket a műveihez?

Furcsa módon nem én választom a témákat, hanem a téma választ engem azzal, hogy megszólít, s ezt követően nem hagy nyugodni. Néha a téma felvetése és megírása közt hónapok-évek telnek el. Ez a köztes időszak a mérlegelés. A novellaírás folyamatát egy a természet világából vett képpel, hasonlattal szemléltetem. A tengeri kagylóról jól tudjuk, ha véletlenül bekerül a testébe egy homokszem, az addig ingerli, míg egy napon meg nem születik belőle az igazgyöngy. Az az igazgyöngy, amelyért a gyöngyhalászok az életük kockáztatásával alámerülnek a tengerfenékre. A novelláim is pontosan így készülnek. A kis homokszemből, a novella témából, amelyet véletlenül mesél el nekünk valaki, vagy amely egy személyes élettapasztalatból, egy érdekes esemény megfigyelésből ered, egy napon létrejön a mű, az igazgyöngy. A legtöbb novellámat mástól hallott történetek alapján, vagy személyes megfigyelésekből, élettapasztalatokból írtam. Vannak olyan írásaim is, amelyek minden komolyabb előkészület nélkül, a pillanat intuitív hevében születtek. Ezek az egyperces novellák, amelyek a “Nem tollal, szívvel” című gyűjteményben jelentek meg Budapesten, 2017-ben.

Legutóbb megjelent könyve a „Szellemóriások vállán“ című esszékötet. Mit ragadna ki központi mondanivalónak a kötetből?

A rendszerváltás utáni időben figyeltem fel az esszére, mint műfajra. Úgy gondolom, hogy jó esszét írni, ami egy adott tárgy tudományos, művészi és személyes megközelítésének szintézise, nem könnyű feladat. Nagy olvasottságot, élettapasztalatot, bölcsességet, kiforrt ízlést, stílust és komplex szemléletet igényel. Az esszékötet megírásához a valódi indíttatást Umberto Eco törpe-óriás aforizmája jelentette számomra, amelyre az Új középkor című kötetben bukkantam: „Az óriások a nálunk sokkalta okosabb és előbbre látó, vitathatatlan tekintélyek. Ám ha mi fölkapaszkodunk rájuk, bármily törpék vagyunk, távolabbra pillanthatunk.” Ez az elmés mondás adta az ötletet, hogy kiválasszam azokat a nagy írókat, gondolkodókat, akiket magam is a példaképemnek tartok az utóbbi öt évszázadból. Könyvem első munkacíme az „Óriások vállán” volt, de a félreértések elkerülése érdekében „Szellemóriások vállán” -ra változtattam. El akartam kerülni, hogy az olvasó, az óriás kifejezés hallatán, Swift Gulliverjére, vagy a prágai Lőw rabbi Gólemjére gondoljon. Másrészt a szellemóriás kifejezés a nagy író, a nagy gondolkodó szinonimája. A műben helyet kapott a XVI. század holland származású keresztény humanista gondolkodója, Rotterdami Erasmus; a XVII. századi Baruch Spinoza zsidó racionalista és panteista filozófus; a XVIII. századból Jean-Jacques Rousseau, a francia polgári forradalom szellemi atyja; az 1800-as évekből Lev Tolsztoj, a nagy orosz realista író és pedagógus ; illetve Albert Schweitzer, huszadik századi német származású orvos és keresztény humanista gondolkodó. A kötet nem kimondottan irodalmi mű, sokkal inkább egy ismeretterjesztő olvasókönyv, amely fiataloknak (középiskolásoknak) íródott.

Mely írók vagy irodalmi művek gyakoroltak nagy hatást az írói stílusára és gondolkodásmódjára?

Az egyetemi éveket követő időben jutottam el a valódi szépirodalomhoz. Főként francia, spanyol, német, amerikai és orosz szerzőket olvastam. Az utóbbi három-négy évtizedben a legkedvesebb íróim Maurice Maeterlinck, Saint-Exupéry, Albert Camus, Ernest Hemingway, Julio Cortázar, I.B. Singer, Ámosz Óz és Milan Kundera voltak. A magyar írók közül Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Fekete István, Nádas Péter és Örkény István. Ifjúkori könyvélményeim közül Victor Hugo „Nyomorultak” című nagyregényét emelném ki, amelyet 14 évesen olvastam. Ekkor ébredtem rá az emberi nyelv erejére, jelentőségére, arra, hogy szavaink segítségével életeket menthetünk meg, vagy dönthetünk romba.

Gyakran jelenik meg valamilyen üzenet vagy mélyebb jelentés műveiben?

Az írók általában a tájleírásokba és az elbeszélt történetekbe cserkészik bele eszméiket és gondolataikat, amelyek segítségével kifejezik világlátásukat. Jó példa lehet erre a Láthatatlan jelenlét című novellám, melynek hőse egy kisfiú, akinek a háború alatt a megölték az édesanyját. Az ő világába, lelki vívódásaiba látunk bele. Előbb a tárgyakban keresi elveszített édesanyját, azokban, amelyeket édesanyja érintett, birtokolt. Majd édesapja elrejt előle mindent, ami édesanyjára emlékeztethetné, mivel szeretné őt megkímélni. Miután felcseperedik, egy lelkésszel megvitatja lelki problémáit és arra a felismerésre jut, hogy édesanyját nem kell sehol másutt keresni, csak önmagában. Láthatatlanul jelen van, emléke tovább él benne, épp úgy, mint ahogy az Úr is láthatatlanul jelen van minden ember életében, ha akarja, ha nem. Ettől a felismeréstől a lelke megvigasztalódik, megbékél. Ebben a novellában megkíséreltem tisztázni a rossz, a bűn leküzdhetetlenségének dilemmáját, miszerint a létező embernek nincs más választása: „Meg kell tanulnia együtt élni a rosszal, a bűnnel; meg kell tanulnia úgy élni, hogy a rossz megléte össze ne törje életét és a boldogságról szőtt álmait”.

Hogyan látja az irodalom szerepét és erejét a társadalomban?

Az emberiség jobbá tételében sokat segíthet az írott szó. A művészetnek, s azon belül a szépirodalomnak, részt kell vállalnia ebben, a különféle társadalmi rendszerek és intézmények megreformálásában. Arról se feledkezzünk meg, ha nem olvasunk, elhanyagoljuk anyanyelvünk ápolását, ezzel nemzetiségünket csorbítjuk. „A nyelvében él a nemzet!”, mondta egykoron gróf Széchenyi István. Nekünk, kisebbségben élőknek, fokozottan tudatosítanunk kell ezt.

Milyen műfajokban érzi magát leginkább otthon? Van-e olyan műfaj, amelyet szívesen kipróbálna a jövőben?

Életem során főként novellákat írtam, de mint említettem, belekóstoltam az esszék világába is. Mindkét prózai műfaj nagyon izgalmas és kedves számomra. Az esszé számomra a műfajok királynője.

Az olvasók gyakran kíváncsiak az írók rutinjaira. Mik a tipikus írási szokásai? Van-e olyan környezet vagy rituálé, amely segíti a folyamatot?

Egy Thomas Mannról írt tanulmányban azt olvastam, hogy ő leggyakrabban a Rajna folyó partján sétálgatva ötlötte ki készülőfélben lévő regénye újabb fejezetét. A folytonos testi mozgás beindította a gondolatait. De van olyan író is, aki az alfa-állapotot veszi igénybe, amikor alvás közben az ébrenlét és az álom határán lebeg. Én általában az éjszaka csendjében szoktam írni, amikor senki és semmi sem zavar abban, hogy teljesen átadhassam magam az írásnak. Írás közben egy pillanatra megfeledkezünk önmagunkról, problémáinkról, térről és időről, és teljesen belefeledkezünk a munkába. Írni csak teljesen átszellemülten lehet. Fekete István egyik munkájában azt írja: „Az írónak nem tollal kell írni, hanem szívvel.” Ezt én is nagyon fontosnak tartom.

Mi az, amit a legjobban szeret az írásban, és milyen tanácsokat adna azoknak, akik szintén írói karrierre vágynak?

Az írás, sok egyéb alkotó tevékenység mellett, az önkifejezés egyik legegyedibb és legszebb formája, amelynek tárgya maga az emberi élet. Engem az olvasás és az írás szeretete segített meg abban, hogy megtaláljam a saját utamat. Csak azt tudom mondani, hogy sokat, tudatosan és rendszeresen olvassanak a szárnypróbálgatók, mert a céltudatos olvasás az írás egyik legfontosabb alapfeltétele.

Hány kötete jelent meg eddig és milyen sorrendben ajánlaná olvasásra a közönségnek?

A rendszerváltást követően három évtizedig tanítottam a Szlovák Műszaki Egyetemen, ahol három tankönyvet írtam szlovák nyelven. Szépirodalmi munkáim az utóbbi két évtizedben négy kötetben jelentek meg nyomtatásban. Az első önálló kötetem a „Láthatatlan jelenlét” című novelláskötet, amely 2007-ben jelent meg. A kötet 24, három ciklusba sorolt novellát tartalmaz. Az azóta eltelt időben további három kötetem jelent meg, elsőként 2011-ben a „Menedék” című regény, amelyben édesapámnak állítok emléket, bemutatva, hogy miként őrizte meg a hitét a XX. század nagy kataklizmái között. A második „Nem tollal, szívvel” egy próza-gyűjtemény, amelyben a nyomtatásban már megjelent írásaim mellett a még nem publikált munkák és digitális grafikáim is helyet kaptak. Az utolsó, nyomtatásban megjelent munkám a „Szellemóriások vállán“ című esszékötet, amely idén tavasszal jelent meg.Ha az olvasó valamiféle tanácsot elfogad tőlem, akkor a figyelmébe ajánlom a számomra legkedvesebb írásaimat: a Honvágy című elbeszélést, a Balsors című novellát és a Vogézek fenyője című életrajzi esszét.

Hogyan foglalná össze élményét az ipolysági író-olvasó találkozóról?

Az idei augusztusi ipolysági író-olvasó találkozó egyik legsikeresebb eseménye volt eddigi irodalmi munkásságomnak. Először éreztem a valódi megbecsülés ízét. A közönség, a nagy nyár végi kánikula ellenére, érdeklődéssel hallgatta beszámolómat arról, hogy hogyan jutottam el az íráshoz. A találkozó második felében igyekeztem tömör válaszokat adni a feltett kérdésekre, majd dedikáltam könyveimet. Az események hatására úgy éreztem, hogy nem volt hiábavaló a kitartó munkám, mikor szabadon, a bennem rejlő indíttatás és szükségszerűség szerint megírtam műveimet.