Szegény ember nem lehet finnyás Ukrajnában

Magándisneyland Ukrajnában. Van, akinek ilyenre is futja. Somogyi Tibor felvételeA szlovák oldalon viszonylag könnyen átjut, de az ukránok már megadják a módját az ellenőrzésnek. Első lépésként kap egy „karticska” feliratú fénymásolt papírlapot, amelyen az utasnak – rejtélyes okokból két példányban – ugyanazt kell feltüntetnie, ami az útlevelében amúgy is olvasható.

Tortúra a határon

A karticska egyik példánya a határon marad, a másik pedig megőrzendő, mert anélkül talán vissza sem engednének. Következik a tüzetes útlevél-ellenőrzés több fázisban és több illetékes személy által – az emberfia valósággal megkönnyebbül, mire belekerül az útiokmányba a jókora pecsét. A vegzálásnak ezzel még nincs vége, jön a kocsipapírok ellenőrzése. Akinél a kocsi is rendben találtatott, arra már csak a vámellenőrzés vár, amely vámnyilatkozat kitöltésével kezdődik és a csomagterek, táskák feltúrásával ér véget. Az ukrán határőr nem szégyenlős, belenyúl a pénztárcánkba, megszámlálja mennyi benne a „dolarki” és mennyi a „korunki”, szemrevételezi a fehérneműnket, belemarkol a hátsó ülésre dobott cukorkás zacskóba, aztán miután kellőképpen demonstrálta, ki itt az úr, utunkra enged. Még ezután is van egy sorompó, de ott már nem állítanak meg, vígan és felszabadultan robogunk Ungvár felé, mint aki az ígéret földjére nyert bebocsáttatást.

Gazdagok Kánaánja

Egyesek számára valóban elérkezett a Kánaán Ukrajnában. A határátkelő után alig pár méterrel, egy lilára festett, soktornyos, fellobogózott és kivilágított palota áll. El sem tudjuk képzelni mi lehet, de a megrökönyödéstől még a szavunk is elakad. Később megtudjuk, hogy egy örmény kereskedő építette a gyerekeinek, afféle mini magándisneyland, és hogy nem ez az egyetlen a környéken. „Aki itt gazdag, az nagyon gazdag, és nagyon szereti megmutatni, aki meg szegény, az olyan szegény, hogy még a betegséget sem engedheti meg magának.” – mondják az Ungvár környéki kis falvak magyar ajkú lakói. A hasonlat találó, az idős falusi emberek nyugdíja még a villany- és gázszámlára sem elég, csak úgy tudnak megélni, ha tehenet tartanak, művelik a földeket és eladják a piacon, ami megterem. Aki megbetegszik, az nem csak hogy a betevő falatra valót nem tudja megkeresni, de még kölcsönt is kell kérnie valakitől, mert az orvosi rendelőkben és a kórházakban azzal kezdik a kezelést, hogy felírják, mit vegyen meg a páciens. Gyógyszert, kötszert, infúziós oldatot, van, ahol még a sebek bevarrásához szükséges cérnát és az egyszer használatos gumikesztyűket is a betegnek kell beszereznie, az egészségügyi intézmények már csak az orvosi szakértelmet nyújtják a biztosítás fejében. Nem áll sokkal jobban a többi állami intézmény sem, az iskolák és hivatalok épületeit a szocializmus virágkora óta nem újították fel, némelyiken még a vörös csillag is ott maradt. Nem zavar senkit, múlt és jelen jól megfér egymás mellett Ukrajnában. A jelen pedig az egyházi építészeté, szinte minden utcasarkon épül egy új hagymakupolás pravoszláv. „Nagyon vallásosak az ukránok, egy kis iróniával azt is lehetne mondani, hogy már csak Istenben bíznak. Na meg Juscsenkóban, mert a forradalom utáni lelkesedés még mindig nem lohadt le teljesen” – tudjuk meg a vendéglátónktól, Illár Józseftől.

Ukrán politikai horror

Hangosan és főleg idegenek előtt azonban kevesen mernek politizálni, csupán a kocsmában a decis vodkáspoharak mellett hallunk bátrabb véleményeket. „Most majd mindenhová beülteti a saját embereit, akiknek hálával tartozik, mert támogatták a kampányban, és ezeknek megint csak meg kell szedniük magukat. Nem fog változni semmi, csak külföldön hiszik azt, hogy beköszöntött hozzánk a nagy demokrácia” – véli az egyik középkorú férfi. Hozzáteszi, hogy ő is Juscsenkót támogatta és támogatja is, csak attól tart, hogy elrontja a hatalom. A hatalom témája és lélektana a többieket is érdekli, arra terelődik a szó, vajon mi mindenre lehetett hajlandó Juscsenko, hogy megszerezze az elnöki posztot és most ki mindenkinek adósa. Valamelyik ukrán tévécsatorna épp a napokban sugárzott egy riportfilmet, amelyben jól értesült, de személyazonossága eltitkolását kérő forrásukra hivatkozva elmondták, hogy Juscsenko állítólag a kampánystábja tanácsára saját magát mérgezte meg – épp csak akkora adaggal, amely még gyógyítható. Ez egyesek számára hihetőnek tűnik. Mások – ebbe a kategóriába inkább a nők tartoznak – meg vannak győződve arról, hogy ilyen stramm férfi nem csúfította volna el magát még az elnöki posztért sem. Akárhogy is volt, Juscsenko választási esélyeit nagyban növelte a ragyás képe és a fenyegetettségben élő demokrata imázsa, de a további népszerűségét nem ez fogja eldönteni. Ahhoz túl földhözragadtak az ukrán nép hétköznapi gondjai, hogy sokáig magasztos eszmékért lelkesedjen, előbb-utóbb az egész országban felé fog szállni a narancssárga köd, és elérkezik a számonkérés ideje.

Zárolt bankbetétek

A választási kampány során Juscsenko sok mindent ígért, amiről ő már akkor is tudta, hogy nem teljesíthető, de a nép elhitte, mert el akarta hinni. Leginkább az Ukrajna önállósulásakor befagyasztott bankszámlák megnyitását várják a károsultak, de hozzáértők szerint ez lehetetlen, mert a mai értékre átszámítva dollármilliárdokról lenne szó. „A szocializmusban mindenki a bankba vitte a megtakarított pénzecskéjét az öregségére gondolva, a szüleimnek is volt ott tízezer rubelje (kb. százezer koronának felelt meg) – mondja Illár József. „Amikor elváltunk az oroszoktól, a magánszámlákat zárolták, hogy átváltják ukrán hrivnyára, de azóta sem jutott hozzá senki a pénzéhez. Nem is bíznak azóta az emberek a bankokban, de azoknak mégis jól megy, mert a vállalkozók csak hozzájuk fordulnak kölcsönért.” A szegény bankbetétesek még várnak, és arról álmodoznak, mennyivel könnyebb lehetne az életük, ha rendelkezhetnének a saját pénzükkel. ĺgy viszont nincs más választás, mint a földeken gürcölni, már akinek legalább föld jutott, mert a kárpátaljai terület lakói még ebben is hátrányt szenvedtek. „Az ukrán törvények szerint 1996-ban a kolhozok földjeit a kolhoztagok között osztották fel. Ez az ország többi részén igazságos is volt, mert ott 1918-ban alakultak a kolhozok és a volt tulajdonosok mind beléptek, de mi Magyarországhoz tartoztunk, és tőlünk csak a háború után vették el a földeket. Van, akinek az apja még földbirtokos volt, de ő csak pár hektárt kapott, mert nem a kolhozban dolgozott, hanem a katonai műszergyárban” – magyarázza az igazságtalanságot az egyik gazda, aki a szénabegyűjtésből hazafelé tartva állt meg a kocsma előtt egy sörre. Az ungvári katonai műszergyár azóta megszűnt. Maradt a sok munkanélküli, akik egyébként hivatalosan nem is léteznek, mert a nyilvántartásból egy év után kiiktatják őket. Ettől még nagyon is valóságosak, úton-útfélen lehet találkozni velük, amint hulladékvasat gyűjtenek, alamizsnáért könyörögnek, vagy végső kétségbeesésükben már csak a vodkásüveget szorongatják – mert arra valahogy mindig telik. Az ország belsejében, a hegyvidéken, ahol csak bányák és erdők vannak, még rosszabb a helyzet. A hegyekből már évek óta tömegesen jönnek le a fiatalok Kárpátaljára abban reménykedve, hogy ott könnyebben találnak munkát, és ha nem sikerül nekik, akkor is maradnak. A magyarok azt mondják, nincs gond velük, szerény meghúzódó népek. Kárpátalján egyelőre nem asszimilálódik a magyar lakosság, inkább az a tendencia, hogy a magyarországi továbbtanulás és elhelyezkedés lehetőségében reménykedve az ukránok is magyar iskolába íratják a gyermekeiket.

Piac úton-útfélen

„Nagyon belevadultak itt az emberek a nincstelenségbe, mindent irigyelnek egymástól, már azt sem nézik, hogy milyen sok munkával érte el, ha van valamije” – sóhajtoznak a portékájukat a járdaszegélyen áruló asszonyok, amikor arról kérdezzük őket, mikor volt jobb, az oroszok alatt, vagy most. „Akkor nyugodtan éltünk, ha az ember csendben maradt, tudta, hogy nem eshet bántódása. Volt munkánk, kicsi kertünk, minden évben félre tudtunk tenni annyit, hogy még az aknaszlatinai gyógyfürdőbe is eljutottunk” – sorolja az egyik „Most, amióta munkanélküliek vagyunk, reggeltől estig dolgozunk, a jószág miatt se ünnepünk, se vasárnapunk, mégis csak a legszükségesebbre telik. Én minden nap hozom a városba a túrót, tejet, tojást, gyümölcsöt, megállok vele valahol és addig ott vagyok, amíg el nem kerget a rendőr.” Szemmel láthatóan mindenki így tesz, Ungvárban minden utcasarkon és járdaszegélyen kínálnak valamit a környékbeli falvak lakói, és mind arra panaszkodnak, hogy egyre rosszabb a helyzet. Az emelkedő közüzemi díjak miatt a városiak ritkábban vásárolnak, inkább koplalnak, de nem akarnak az utcára kerülni. Az élelmiszer nagyon drága Ukrajnában, a cukor, az étolaj, a hús ugyanannyiba kerül mint nálunk, miközben az átlagfizetés hatszáz hrivnya – négyezer korona körül mozog. A boltokban nem is nagyon látni vevőket, mindenki az alkalmi piacokon szerzi be a főznivalót, nem törődve azzal, hogy a húson legyek döngicsélnek, a tej kissé megaludt, és a tojás héja megrepedt. „Szegény ember nem lehet finnyás” – jegyzi meg az egyik kofa, látva milyen tartózkodóan méregetjük az áruját, és el kell ismernünk, hogy igaza van. Amikor a főút mellett egy bódéban drótokra szurkált füstölt és szárított halakat látunk, már meg sem lepődünk. „Ócseny harasó” – mondja az elárusító kislány, ezt még mi is értjük. Veszünk belőle, de arra azért nem bírjuk rászánni magunkat, hogy meg is kóstoljuk, mint ahogy a Munkács főterén hatalmas vastartályokból csapolt kvasz megkóstolásáról is lemondtunk. Ahhoz, hogy az ember az efféle élvezetekre is nyitott legyen, három napnál jóval többet kellene Ukrajnában eltöltenie.