Százhatvannégy évig szolgált megyeházként

Szent István király volt az, aki a honfoglalás után kialakította az akkori királyi közigazgatást, azaz a vármegyerendszert.

Gömör megyének mint a Szuha patak és a Sajó folyók közti területnek kezdetben a sajógömöri ispáni vár volt a központja, ez a vár azonban valószínűleg Mátyás király uralkodása után elpusztult, majd az oszmán dúlás idején a megyegyűlések szüneteltek, és csak a török uralom végén rendeződött ismét a közigazgatás. A vármegye központja a 18. századtól a stratégiai helyen lévő, nagy múltú Pelsőc lett egészen 1883-ig. Komoly változást hozott az 1802-es országgyűlés, amely IX. törvénycikkelyével egyesítette Gömör és Kishont vármegyét, székhelyéül Pelsőcöt jelölve meg.

Az adminisztráció bővülése, a lassan beinduló fejlődés miatt szükségessé vált a megyegyűléseknek helyet adó székház építése. Kardos László helytörténész kutatásai szerint Gömör vármegye vezetése 1716-ban vásárolta meg Pelsőc község északi részén az első házhelyet bizonyos Kardos nevű embertől, hogy a vásárolt telken még ugyanebben az évben elhelyezze a vármegyeház alapkövét is. Alig három év múlva, 1719. július 3-án már az új vármegyeházban tartották a megyei közgyűlést, ott helyezve el a megyei levéltárat és egy nyolcágyas megyei kórházat is, amely az első ilyen intézmény volt.

Az építők teljesítménye igencsak figyelemreméltó, az U alakú, kétszintes, manzárdtetős, belső udvaros, későbarokk-klasszicista stílusban épített, díszes homlokzatú vármegyeház ugyanis közel negyven méterszer negyven méteres területen áll, és ma is a közigazgatást szolgálja. Mivel az épületkomplexum műemléki védettséget élvez, emiatt felújítása rendkívül pénz- és munkaigényes lesz. Várhatóan a közeljövőben nyílnak meg az ilyen célú pályázati források, remélhetőleg sikeres lesz az önkormányzat pályázata. Önerőből még egy tízszer nagyobb lélekszámú városnak is gondot okozna ekkora ingatlan renoválása.

Tavaly volt 90 éve, hogy a pelsőci vármegyeház utcai homlokzatán 1928. október 7-én felavattak egy hamis adatot tartalmazó emléktáblát, Frico Motoška szobrász alkotását. A bronzból öntött tábla a szlovák történelemtudatban „Három Sólyom” néven megörökített hazafiak halálra ítélésének állítana emléket, ha ez az állítás igaz lenne. Csakhogy hamis.

Az úgynevezett „Három Sólyom”, tehát Štefan Marko Daxner, Ján Francisci Rimavský és Michal Miloslav Bakulíny szlovák nemzetébresztők az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a Hurban-féle szabadcsapatokat szervezték Gömör északi részén. 1848. október 19-én a tiszolci Štefan Marko Daxnert és a nyustyai Ján Francisci Rimavskýt Pelsőcre idézték be, az akkori megyeközpontba, hogy pert indítsanak ellenük lázadás és szervezkedés vádjával. Ők ketten szabadlábon védekezhettek a vádak ellen, a pelsőci várnagy, Csáthy Kriston Lajos vendégei voltak. Harmadik társukat, Michal Miloslav Bakulínyt azonban a megyei hajdúk kísérték be vasba verve a tárgyalásra.

A szlovák történelemírás egy része máig úgy tudja, hogy Pelsőcön halálra ítélték ezt a három személyt. A történelmi kutatás viszont azt derítette ki, 1848. október 30-án nem született halálos ítélet. A három vádlott érdekében Szentpétery Sámuel pelsőci református lelkész járt közben Szentiványi Károly kormánybiztosnál, így a korábban rendkívüli bíróságként felállt testület megyei bírósággá alakult át. Štefan Marko Daxnert és Ján Francisci Rimavský két év, harminc nap szigorított börtönre ítélték, és a pesti Új Épületbe kerültek, ahol a kiszabott büntetésből mindössze néhány hónapot töltöttek le, a székesfővárost elfoglaló osztrák császári sereg szabadította ki őket.

Ha Pelsőcön a vármegyeháznál járnak, így értelmezzék a hamis emléktáblát!