Sör, kifli és főtt virsli a cseh tenger partján

Děčín madártávlatból. A part mentén álló házak „derekáig” ér a víz „Ember, maga megőrült, nem normális! Árvíz van. Nem tud eljutni sem Ústí nad Labembe, sem Děčínbe” – mondja izgatottan a jegypénztáros hölgy a kolíni vasútállomáson. Tizenkét órája vonaton ülök, reggel fél hat, már lassan kisüt a nap. Még mindig nem sikerült közelebb kerülnöm az észak-csehországi árvíz sújtotta területekhez. Percenként változik a helyzet, a menetrend gyakorlatilag érvénytelenné vált, mentesítő járatok, esetleg vonatpótló autóbuszok nem indulnak. Prágától északnyugatra megbénult a forgalom, ha el akart valaki jutni valahová, akkor kiballagott a vasútállomásra és néha órákon át várakozott. Nekem azonban sürgős dolgom van, mondom a testes, szőke copfos hölgynek. Egy percig szótlanul nézzük egymást, aztán megrázza a fejét: „Nézze, a vasúttársaság félóránként megjelentet egy térképet az interneten, szürkével jelölik a járhatatlan vonalakat. Mondanám magának, hogy menjen el Prágába. Ott azonban szinte Ústí nad Labemig elöntötte a víz a nemzetközi vonalat. Mehetne Mělníken keresztül is, ott azonban szintén van egy híd az Elba felett, most telefonáltak, hogy semmiféle vonatot ne engedjünk oda, mert az is járhatatlan. Nagy kerülővel, Česká Lípán keresztül is el lehet jutni Děčínbe. Négyórás út. Az is megtörténhet, hogy félúton megállítják a vonatot, és aztán se előre, se hátra”. Egy percig gondolkodom, aztán jegyet kérek. A hölgy sok szerencsét kíván.

A következő három órában úgy érzem magam, mint Švejk, aki mindenáron el akart jutni České Budějovicébe, de bármerre is indult, mindig visszakerült Putimba. Személyvonaton elindultam Kolínból Lysá nad Labembe, ott megtudtam, hogy Mělníken túl tényleg nem járható a vasút. Visszamentem Nymburkba, ott közölték velem, hogy közben telefonáltak, Mělníktől ismét járhatók az utak, ezért vonatpótló autóbuszokat indítanak. Már a vonaton ültem, amikor a kalauz közölte: most értesítették rádión, mégsem indulnak azok az autóbuszok. Rendben, mondom, várok.

Reggel nyolckor végre elindulok Česká Lípába, a kerülőúton. A kalauz nagyon kedves, megkérdi, miért nézek ki annyira idegesnek, meg hogy mi újság Szlovákiában. Bár a zsebemben a térkép, hagyom, hadd magyarázza el, hol kell átszállnom. Beszélget velem még egy kicsit – „Rettenetes ez az árvíz, de hát mit lehet csinálni?” –, aztán otthagy. Nézem a tájat, a számomra furcsán hangzó településneveket, „Kamenné Zboží”, meg efféléket látok az állomásokon. Négy óra az út, dél körül talán már Děčínbe érkezem.

Nem érkeztem. A kalauz ugyanis öt perc múlva berobban a fülkébe, és kajánul mosolyogva bejelenti: „Děčín nebere!”. Ezt üzenték rádión. A vonat nem megy tovább. A kalauz leül mellém, várja a reakciót.

Előveszem a térképet, más kerülőutat keresek. A kalauz röhög. Megkérdi, mikor kaptam ezt a térképet. „Egy órája? Ötpercenként változik a helyzet. Hallgasson rám, menjen el Prágába! Árvíz ott is van” – mondja bölcsen.

Igaza van. Kilenckor megérkezem Prágába. A Masaryk-pályaudvar kihalt. Sehol egy automata, ahol kávét lehetne kapni. Három pályamunkás támaszkodik egy oszlopnak. Megtudom tőlük, hogy kétszáz kilométeres kerülőúton igenis el lehet jutni Ústí nad Labembe. A vonat egy óra múlva indul, addig körülnézek. Az utcákon alig látni embereket, az üzletek, éttermek zárva. Homokzsákok, műanyag fóliák mindenütt. A metróhoz vezető lépcsőket eltorlaszolták, a biztonság kedvéért, öt-hat lépcsőfokkal lejjebb poshad a piszkos víz. Mi lehet odalent? Néha elvétve látok egy-egy zsúfolt villamost. Néhány utcával lejjebb végre megtalálom, amit keresek: Karlín városrészt. Rengeteg a rendőr és az utcaseprő. Mindenki cigarettázik.

Ústí nad Labem egyik külvárosa „Tegye el az igazolványát, elhiszem, hogy újságíró. Azt a parancsot kaptam, hogy senkit nem lehet beengedni” – mondja egy borostás, fekete egyenruhás rendőr. Továbbmegyek. Azt azért látom, hogy az utcákon térdig ér az iszap, itt-ott nyitott szájú haltetemeket látni, meg négylábú állatokat, szinte a felismerhetetlenségig szétrothadva, nem is lehet eldönteni, hogy kölyökmacskák-e, vagy elhízott patkányok. Az alsóbb szinteken végig kitörték az ablakokat, hogy nehogy a víz nyomása szakítsa ki keretestül. Fél órája múlva ugyanezt végignézem, a vasúti töltésről. A vonat lassan gördül át a kihalt városon. Kevés az utas, mindenki hallgat, a pusztulást nézik. „Mindenütt ilyen a látvány?” – kérdem a velem szemben ülő szakállas, alacsony, manószerű férfitől. Nem, mondja, a magasabban fekvő területek, például Strahov megúszta szárazon, de kétségkívül Karlín járt a legrosszabbul. Viccelni próbálok, megkérdezem tőle, találkozott-e az állatkertből elszabadult fókával. Kurta nemmel válaszol.

Prága-Dejvice, Hostivice, Kladno, Lužná u Rakovníka, Chomutov. Három óra egy motorvonaton, hegyen-völgyön át. A térkép szerint Karlovy Vary környékén járunk, Nyugat-Csehországban. Ústí nad Labem északra van Prágától. Belenyugszom a sorsomba, valószínűleg az egész napomat vonaton töltöm. Nem érdekel, egyszer úgyis eljutok Děčínbe.

Chomutovból lassan kigördül a személyvonat. A kalauz mindenkit figyelmeztet, hogy nem biztos, hogy eljutunk Ústí nad Labembe, harmadszor is megtudom, hogy ötpercenként változik a helyzet. A kalauz most ezt kiegészíti: lehet, hogy eljutok valahová, de egyáltalán nem biztos, hogy ki tudok onnan jutni. „Az Elba kiszámíthatatlan” – legyint. Igen, bólintok, már észrevettem.

Két óra. Szendergésemből a kalauz riaszt fel, mutogat, nézzek ki az ablakon. Itt van az Elba. Azazhogy egy szűk völgybe szorult, hatalmas, nyugtalan felszínű tó. A víz zavaros, fortyog. Ugyanolyan a szaga, mint Karlínnak Prágában. A vasúti töltés szerencsére eléggé magas, a vonat mégis nagyon lassan megy. Egyszercsak megzökken: Ústí nad Labem, západ. Kinézek. Nagyon sok az ember. Az állomáson ácsorognak. Nem beszélnek. Hűvös-párás a levegő, mégis nagyon sokan vannak rövidnadrágban, ujjatlan ingben. Feltűnően sok a roma. Ők külön csoportban ülnek az állomásépület mellett. Háborús filmek járnak a fejemben, kiürített, légitámadás sújtotta települések állomásain várakozhattak így az emberek. A pusztulás most nem felülről, hanem alulról, a völgyből érkezett, alattomosan, éjszaka. A kalauznak be nem áll a szája, a vasutat dicséri. Azt mondja, hogy Ústí nad Labem keleti városrészét teljen elvágta a külvilágtól ez a barna, rothadásszagú tenger, az egyetlen összekötő a vasúti híd maradt. Az elzárt kerületben kikapcsolták a villanyt, elzárták a gázt. „Képzelje, fél óra alatt összeállítottunk egy mentővagont, és átküldtük. Hasznát is vették odaát, hat embert kellett ellátni” – mondja nagy mellénnyel a vasutas. Megkérdem tőle, mire várnak ezek az emberek. Azt mondja, hogy a katonák már megengedték valakinek, hogy hazamehessen, állítólag nagyon gyorsan apad az Elba. Erre az összes kitelepített hazaindult. Nem jutottak tovább a vasútállomásnál, házaikban ugyanis továbbra is áll a víz. A város főpályaudvarán megáll ugyan a vonat, de nem lehet kijutni az állomásépületből, a kijáratot két katona őrzi. Esznek, ha jól látom, virslit kiflivel.

A vonat lassan halad a töltésen. Odalent házak, a házak között habzik a büdös, barna lé. Néhol embert is látni. A kertek tulajdonképpen a vasúti töltés aljában végződnek, néhol egy keskeny földsáv szárazon van. A kiöntött lakók műanyag székeken ülnek. Arcukon nincs düh vagy bánat, megdöbbentően egykedvűek. Mindent nagyon részletesen látok, körülbelül húsz kilométeres óránkénti sebességgel megyünk. Rengeteg a pályamunkás. Minden állomáson legalább öt percig áll a vonat, csak akkor halad tovább, ha a munkások üzennek rádión, hogy járható a következő szakasz.

Délután négy óra, végre megérkezünk Děčínbe. Az állomást valószínűleg átépítik, a peronokon homok, betonelemek, vasoszlopok. Amikor kiszállok, ismét megcsapja orromat a szag. A peronon állva próbálok tájékozódni, de nehéz részletekre bontani a látványt: focipálya, lelátók, bódék teteje, fák. Hogy hol lehetnek itt az utak, vagy egyáltalán hol van az Elba medre, azt nem lehet pontosan behatárolni. Mindenütt a zavaros, örvénylő víz.

Katonák és kamerák lépten-nyomon Děčín belvárosábanA szerző felvételeiNem kell sokat gyalogolnom. A vasútállomás kijárata mellett, balra, találkozom az Elbával. Tényleg apadhatott valamicskét, mert a cipőm bokáig süllyed az iszapban. Az ablakok itt is ki vannak törve, a homokzsákok és a műanyag fóliák is ismerősek. A város csendes, de nem kihalt. Hátam mögött nagyot kattan egy zár, fiatal pár lép ki az ajtón kézen fogva. „Sétálgatunk” – mondja a férfi. Elkísérem őket egy darabon. Elmondják, hogy ilyet még filmen sem látták, álmukban sem gondolták volna, hogy lenn, a völgyben folyó Elba ennyire kiönthet. „Az öregek sem emlékeznek ekkora árvízre” – bizonygatják. A sarkon elbúcsúzunk, azt mondják, látogatóba mennek.

Halvérűek ezek a csehek? Sehol nem látni egy bánatos, vagy ideges arcot. A kávéházak, sörözők, éttermek forgalma átlagos szombat estinek mondható. Kinn az utcán is mindenki sörözik, tizenhat éven felül. Én is gyorsan veszek egy pohárral. Egy kókadt szemafor alatt szintén iszik valamit egy fekete egyenruhás rendőr. Az utca bejáratát kordon védi ugyan, de meggyőzöm, beenged. A cseh televízió minden második utcában képviselteti magát egy kamerával, a katonák érdeklődve állják körbe a műszerkocsikat. Valaki rám kiált, óvatosan lépjek. Nem értem.

„A víz teljesen kimosta a földet a betonlapok alól, könnyen elcsúszhatnak” – magyarázza félvállról. Tényleg billeg, ha rálépek, alóla húszcentis sugárban felfröccsen az iszap. Még tovább megyek. A sörgyár előtt egy öreg nénivel találkozom. Gyorsan megkérdezem tőle, látott-e már ilyen árvizet. Nem válaszol, rezzenéstelen az arca. Süket? Még egyszer megismétlem. Keskenyre nyitott, vizenyős szemével rám néz: „Sprächen Sie Deutsch?” Kézzel-lábbal, elmagyarázom neki, mit akarok. Megrázza a fejét. Annyit megértek, hogy 1948-ban ment férjhez, akkor volt ehhez hasonló, de a folyam akkor sem áradt ki ennyire. Egy házaspár kutyát sétáltat. „Százötven éve nem volt ilyen árvíz” – mondogatják. Útba igazítanak a kilátó felé.

Nem könnyű látvány. A folyam szinte a hídtesteket nyaldossa, a parton álló múlt századi épületek „derékig” vízben állnak. A vasútállomást nem látni, a hangosbemondót azonban tisztán hallom: Ústí nad Labemből újabb vonat érkezett. A víz kitűnően vezeti a hangot. Megkérdezem a korlátnál álló, kezében szintén söröspoharat tartó férfitól, hogy ott, arra utca volt-e. Rám néz. „Nebyla. Je a bude!” – válaszol.