Sör és bor – mindenkor

A nagy érdeklődésre tekintettel tavaly ősz óta már magyar csoport is indult a meglévő hat szlovák mellett, valamint egy kétnyelvű, szlovák-angol verzióba is belevágtak a szervezők. Az Ismerd meg városodat! elnevezésű rendezvénysorozat lényege, hogy minden alkalommal – egy-egy téma adta útvonalon haladva – más-más látványosságok tárulnak a sétálók szeme elé. A témák között vannak komolyabbak (például egyes építészeti stílusok vagy vallások épületeinek nyomon követése) és könynyedebbek is. Utóbbiak közé tartozott az a séta, amely során a borhoz és a sörhöz kapcsolódó emlékeket, épületeket nézhették meg a barangolók.

A bor a polgári jólét jele

A bor és sör kérdése azonban nem is annyira a józanság és részegség fogalmához kapcsolódott a múltban, hanem a kereskedelem fejlődéséhez. A földművelés mellett a régi polgároknak büszkeségük volt a szőlőgazdálkodás, mely asztalukat a polgári jólétet jelentő borral ellátta. Maga a város is a kocsmáiból húzta a legnagyobb hasznot, azon felül pedig árumegállító joga volt. Ez a kereskedők bosszúságára azt jelentette, hogy ha bizonyos távolságon belül szállították árujukat, kötelesek voltak bejönni a városba, és eladásra felkínálni a portékát, a többi közt a jófajta tokaji borokat is. A kereskedők egy része azonban inkább megkerülte a várost, és Szepsin keresztül vitte áruját. Ennek következtében több emeletnyi pincesor keletkezett a Kassához közeli városkában, melyeknek ma pincemúzeum állít emléket.

A kereskedők csalafintaságai ellenére Kassán is szép sikereket ért el a boreladás, bár voltak a mértéktelen bor- vagy sörfogyasztással kapcsolatos szomorú események is. Javarészt ezeket az anekdotákat és történeteket hallhattuk a magyar barangolás vezetőjétől, Balassa Zoltántól.

Bocskai „vízibetegsége”

A borivással kapcsolatos például Bocskai István erdélyi fejedelem halála. A fejedelem Kassán hunyt el 1606-ban, „vízibetegségben”. Ez a betegség lényegében a veseelégtelenségnek az a formája, amikor a tábori életmód és gyakori lovaglás is rongálja a vesét és májat, ám a mértéktelen borfogyasztás felteszi a kínokra a koronát: a szervezet képtelen természetes módon megszabadulni a salakanyagoktól, a beteg felpuffad, és meghal.

Bocskai borszeretete nemcsak önmagának okozott halált, hanem hűséges kancellárjának, Kátai Mihálynak is. A császári udvar sikeresen elterjesztette a hajdúk körében azt a pletykát, hogy Bocskait saját hű embere mérgezte meg, a felbőszült hajdúk kivonszolták Kátait a háza elé, és a szó szoros értelmében felaprították. Bár abban az időben a mérgezés elég gyakori halálnemnek számított, a szerencsétlen embernek erre semmi oka sem akadt, hiszen szellemi örököse, valószínű utódja volt Bocskainak. A császári udvar mesteri húzása volt ez. A hajdúk elvégezték a piszkos munkát, az udvar pedig megszabadult egy újabb veszélyes magyartól. A 20. századig kellett várni Kátai „rehabilitációjára”, a korhű leírások alapján szakorvosok állapították meg, hogy Bocskai fejedelem betegség következtében, természetes úton hunyt el.

Szomorú, bár nem tragikus volt a büntetése egy 1649-es feljegyzés szerint annak a csaplárnénak is, aki ugyan nem fogyasztotta mértéktelenül a bort, ám nem átallotta a templomi prédikáció ideje alatt is árusítani, és emiatt „néhány darabontok megvagdalkoztanak”. A pénzsóvár asszonyt nyakvasban állították a következő vasárnap a templom elé az összes magyar és német nyelvű prédikáció idejére, saját maga és a többi polgár okulására.

Az 1660-as évekre tehető egy még szomorúbb eset is, melyet Simplicissimus is feljegyzett. Egy katona részegen jött haza a kocsmából, és kardjával hadonászva elesett otthon, de olyan szerencsétlenül, hogy beledöfött áldott állapotban lévő feleségébe. Az asszony a sérülésbe belehalt. A férj ítélete eredetileg elevenen eltemetés lett volna szeretett felesége és meg nem született gyermeke mellé, ám a haldokló hitves megbocsátott neki, és kegyelemért könyörgött. Ezért irgalomból lefejezték, ám előbb lánccal a koporsóhoz kötve kísérte el feleségét a végső útra, és csak ezután adták őt hóhérkézre. Simplicissimus szerint nagyon fájdalmas látvány volt ez, mert a házasfelek szerették egymást, a gyilkosság véletlenségből történt. Talán fel is mentették volna a férjet, mert jó katona volt, ám sógora vérbosszúból a vesztét kívánta.

Szintén részegség okozta 1742-ben azt a balesetet, mely az akkori Haller-ezred egyik katonájával történt. Az ittas katona – akit mai szóval talán baleknek nevezhetnénk – olyan szerencsétlenül hadonászott lándzsájával, hogy sikerült átszúrnia a saját orrát. A következményektől félve egy közeli kolostorba futott, hogy menedékre leljen. Másnap ugyan kivezették onnan, de nem kapott fenyítést, mert orrának elvesztését a hatóság önmagában is elég nagy büntetésnek tartotta.

Kedves anekdota

kapcsolódik Jakoby Gyulához is. A kassai remeteként ismert festő, más művészekkel ellentétben csak mértékkel fogyasztott szeszes italt. Mikor jóbarátai ennek okát tudakolták, ezt felelte: „Egyszer berúgtam, és festettem valamit. Azt hittem, nagyon jó lesz. Reggel józanul fölkeltem, és láttam, hogy sz…r. Azóta nem iszom.”

Habár Jakoby Gyula és a többi alkoholos történet hőse már nincs az élők sorában, a bor és sör fogyasztása Kassán nem szűnt meg. Igaz, csak elvétve akadnak saját borral piszmogó kassai polgárok, megszűnt a régi sörgyár, feledésbe merültek a kassai likőrgyártók is, de vendéglőben, kocsmában ma sincs hiány. Egy helyen, a Gólem nevű sörözőben még sörfőzde is van, ahol egyszerre 500 liter sört főznek nagyjából havonta egyszer.

A történetek, melyeket az idegenvezető elmesélt, vígan megállnák a helyüket akár a mai bulvárlapokban is. S hogy az embereknek ma is száraz időnként a gigájuk, arra a legjobb bizonyíték, hogy a boros-sörös városnézés egy vendéglőben, borkóstolóval ért véget. Szerencsére újabb anekdotákba való balesetek ebből már nem származtak.