Sok ezer dollár a menekülés ára

Az épületek az első pillantásra semmiben sem különböznek egymástól. A menekültszálló bejárati ajtaja nyitva; a folyosó elején ugyan megállít egy idősebb biztonsági őr, de miután megmutatom a migrációs hivatal pozsonyi központjában kiállított engedélyt, készségesen elkísér a táborvezetőhöz. Ivan Dračka már tud az érkezésemről. Mint mondja, beszélhetek a táborlakókkal is, s Ahmadot ajánlja beszélgetőtársnak, egyrészt, mert már egy kicsit megtanult szlovákul, másrészt, mert Afganisztánból érkezett, és ez most érdekes lehet.

A társalgó nem túl barátságos, néhány szék és asztal található benne. (Itt imádkoznak most, a ramadán idején.) Ahmaddal úgy döntünk, inkább a szobájában folytatjuk a beszélgetést. A lakók élettere pontosan olyan, mint a munkásszállókban: két szobához egy WC, egy fürdőszoba és egy teakonyha tartozik. 2-4 ember lakik egy-egy szobában. A menekültek megválaszthatják lakótársaikat, a családok együtt maradhatnak. Ez a rendszer – mondja az igazgató – segít megelőzni a menekültek közti konfliktusokat is. Azáltal, hogy az egy országból érkezettek egy helyen laknak, ritkábban érintkeznek más országbeli, más vallású, más nemzetiségű társaikkal. A lakók többsége muzulmán, legtöbbjük Afganisztánból, Indiából és Pakisztánból érkezik.

Bősön 1992-ben helyeztek el először menekülteket: az elsők Jugoszláviából érkeztek. Akkor humanitárius központnak nevezték a tábort, lakói nem folyamodtak hivatalosan menekültstátusért, bíztak benne, hogy a jugoszláv helyzet stabilizálódása után mihamarabb visszatérhetnek hazájukba. Ma már szinte senki sincs a 240 férőhelyes táborban az akkori lakók közül, az a néhány jugoszláviai, aki jelenleg a táborban él, már a sokadik koszovói válság elől menekült el.

Az idén Szlovákiába érkezett menkültek száma többszörösen felülmúlta még a tavalyit is, szeptember 30-ig 5034-en érkeztek, a tavalyi 1556-tal szemben. Ivan Dračka azt mondja, ez a növekedési arány csak szlovákiai nézőpontból ijesztő; tizenkét évvel a rendszerváltás után logikus, hogy Szlovákiának ez a mutatója is elkezd közelíteni az európai átlaghoz.

A bősi tábor egy része az érkezők fogadására szolgál, úgynevezett gyűjtőtábor, ahol megvizsgálják a menekülteket, s ahol természetesen karanténban élnek. A többiek már többé-kevésbé alkalmazkodtak a körülményekhez, és várják, hogy a menekültügyi hivatal döntsön sorsukról. Vagy nem várnak, megpróbálnak tovább indulni a fejlettebb, nyugati országok felé. A délebbi, Afrikából és az Indokínai-félsziget országaiból származók úticélja leggyakrabban Dél-Európa: Olaszország, Spanyolország, Portugália, esetleg Franciaország. Az iraki, iráni és az afganisztáni menekültek többsége Németországba igyekszik, de újabban kezd „divatba jönni” Európa északi része is: Dánia és a skandináv országok. Akadnak azonban, akiknek nincs szerencséjük, visszafordítják őket Szlovákia nyugati határairól; tragikusabb esetben életüket vesztik, amikor át akarnak kelni valamelyik határfolyónkon. Megtörtént már, hogy a tábor egy régebbi lakóját a német–francia határról toloncolták vissza Szlovákiába, mert az ottani idegenrendészetnek sikerült kiderítenie, hogy már Szlovákiában menedékjogot kért. Előfordul, hogy egy-egy éjszaka 30-40-en is eltűnnek a táborból, őket általában helyi embercsempészek kísérik valamelyik nyugati határ felé. A keleti határ megerősítése óta a legtöbb menekült Magyarországról érkezik, könnyebbséget jelent a bősi víztározó is, mivel a Duna régi ágán jóval egyszerűbb átkelni, alig folydogál benne víz.

Érdekes a menekültek szociális összetételének változása is: Dračka szerint az Afganisztánból érkezők már a szegényebb társadalmi rétegekbe tartoznak, műveltségi szintjük is alacsonyabb, mint a korábban érkezetteké. Az afgán menekültek az amerikai bombázások előtt indultak útnak, mert az utazás általában két–hat hónapig tart. Még szlovákiai szemmel nézve is óriási összegeket fizetnek azért, hogy mentsék életüket, és szebb jövőt biztosítsanak gyermekeiknek: egy-egy emberért 3–6000 dollárt kérnek az embercsempészek, ami egy 4-5 tagú család esetében már jelentős összeg.

Ahmad, a beszélgetőtárs az egyik Afganisztánnal szomszédos volt szovjet köztársaságon keresztül jutott el Oroszországba, onnan érkezett két évvel ezelőtt érkezett Szlovákiába. Az út 3000 dollárba került. 1999. tavaszán kérte a menekültstátust, ám ügye többszöri fellebbezés után még mindig lezáratlan. Három kisgyereke és felesége Kanadában él, ők 1998-ban hagyták el Afganisztánt. Ahmad is szeretne utánuk menni, de legálisan. Évek óta nem látta őket, Szlovákiából azonban legalább telefonon beszélhet velük. – Ha végleg megszűnne a tálibok hatalma, visszatérnék Afganisztánba – mondja. – Sok rokonom, barátom maradt ott, minden vagyonom a Talibán kezébe került. Szeretném otthon újrakezdeni az életemet.

Az afgánok mellett napjainkban egyre több menekült érkezik Sierra Leoneból: ők a közelmúltban elkövetett államcsíny óta elsőként érkező menekültek, a műveltebb réteghez tartoznak; sokan végeztek egyetemet, néhányan több európai nyelvet is beszélnek.

A táborban a kiszolgáló személyzet mellett (őrség, konyhai személyzet stb.) négy szociális munkást alkalmaznak – az igazgatót is beleértve –, közülük egy pszichológus. A leggyakrabban előforduló pszichikai betegség az úgynevezett „tengeralattjáró effektus”, ami a bezártsági érzés, a tétlenség és a tehetetlenség érzése miatt lép fel a menekültek között. Kevés munkalehetőség jut a menekülteknek a táborban, néhányukat kisegítő munkákra „alkalmazzák”, de napi 36 koronánál nem fizethetnek többet nekik. Néhányan bősi gazdáknak segítenek a mezőgazdasági munkákban, természetesen feketén. Ez is mutatja, hogy a környékbeliek már megszokták a menekülttábor létét, nem törődnek vele, hogy a közelükben néhány száz, „egzotikus” országból érkezett idegen él. Ehhez minden bizonnyal hozzájárul az a tény is, hogy az utóbbi időben csak egy rendőrségi eset történt a táborlakókkal kapcsolatban, akkor is a menekült volt a sértett fél: valaki kirabolta őt.

Egyre több harmadik világbeli menekült tekinti célországnak Szlovákiát. Az eddig csak szóban megfogalmazott felelősségvállalásunk ezen országokkal szemben a közeljövőben tartalommal telik meg: néhány száz, ezer ember évente nálunk kér majd menedéket, és néhányan közülük talán hosszabb ideig maradnak.