Sipirc seperc!

Mindenki sepregessen a maga portája előtt. Tartja a vidék lakója, akinek családi háza a vára. És persze önfeledten lesi, miképp sepregetnek tőle jobbra is és balra is. Mások sepregetése kényszeríti őket is sepregetésre. Mindenki mindent tud, mégsem érti a lényeget. Hogy a látszat a legerősebb megtartó ereje a vidék szellemének.

Úgy volt ez, de kiesett az emlékezet. Elköltözött a vidék. De hová? A lakótelep gyermeke már régen elfelejtette, mi az a porta. Sepregetni viszont kellene neki is. És ami a legnehezebb: ami a magáé, az a nagy közös, és most sepregessen valaki odaadóan a nagy közös előtt… Nem is sepreget. Távoli falvak földszagát parfümként magukon hordó öreg nénik tesznek-vesznek rutinos mozdulatokkal a bérházak előtt. Nekik egy a vidék. A maguk dolga. Nekik egy a vidék. A legközelebbi művelhető földdarab.

Ha valami kikandikál az aszfalt alól, azonnal nekiesnek, és otthon is érzik magukat. Nekik könnyű. Mert nehéz volt. Mert tudják, mi az a porta. S ez az igazi vidékiség. Ha érdek nélkül teszik. Városon úgy tenni, mintha a nagy közös bejárat előtti tér a sajátjuk lenne. Mert itt senki nem figyel senkire. Nem leselkednek, hogy hány fűcsomóval kandikál ki több a járdarepedésből a szomszédban, mint a saját portánk előtt. Itt nem szólnak meg. Vagy nem tudod meg.

Egy igazi lakóközösség tulajdonképpen egy faluként működhetne. De mi a jó egyelőre abban, hogy lakóközösség? Nagy feszült bújócska a hazatérés és az otthonlét. Ha meglátnak, az ő bajuk. Vidéken túl, de vidéken isnnen is viszont már inkább csak a más portája előtti sepregetés dívik. A régi szép zugsepregetések a köz számára. Manapság a saját porta pang, de jaj de nagyon tudom, mit kellene a másik portája előtt csinálni.

A nénik viszont megművelik a betonrengeteg közötti űröket. Újkori fordított telepesek ők, akik visszahódítják a természetnek a várost. Ők az igazi vidékiek, mert az ő sepregetésük a közönség nélküli öncél. Egyszerűen létkérdés. Tehát ott van a vidék, ahol sepregetnek, ott a porta, ahol akar valaki sepregetni, mert aki seper, az talál. Otthont.

A vidék ez a személyesség lehetne, mert ha ismerjük, akkor kötődünk, s ismerjük-e azt, amiért nem érzünk felelősséget. Ha ismerjük is, nincs közünk hozzá. A köz pedig akkor igazi, ha ki van seperve. A közös pedig akkor saját, ha nem érdekel, ki helyett teszem azt, amibe belefogtam, de látom a magam részét még akkor is, ha más nem látja meg, hogy az én portám az ő portája is. Váratlanul így várrá lehet a bérház is. És megszégyenül a vidék, mert átköltözött a városba. De lesz-e belőlünk öregasszony? A seperc alatt kisöpört múlt helyébe léphet-e a saját hagyományunk? Hogy észrevesszük, mihez van közünk és miről tehetünk mi, és nem teszünk úgy, mintha nem lenne minden csak vidék. Most éppen egy picit elhagyatott tájék. Mert az öregasszonyok klónozása még nem kormányprogram.