Ródlirodeó a semmeringi síparadicsomban

„A szánkóra várni kell” – tárja szét karját a kölcsönző alkalmazottja, miután végighallgatja, ahogy nem éppen goethei németséggel valamiféle lesiklóalkalmatosság felől érdeklődöm. „Nem akarlak elszomorítani, de nekem öt szánkó kell – fordul hátra részvétteljes mosollyal az előttem sorakozó férfi. – A feleségem és a gyerekek már fönn várnak a hegy tetején”.

A szerényen csak semmeringi Varázshegynek nevezett lesiklópálya tövében működő szánkó- és sífelszerelés-kölcsönzőben hatalmas a nyüzsgés. Pedig este fél kilenc van, az ember azt hihetné, már mindenki kedvére kisíelte és -szánkózta magát. „Ebédidőben, meg talán kora délután van csak viszonylagos nyugalom – mondja az egyik alkalmazott. – Estére aztán megint megtelik a hegy, mindenki ki akarja próbálni a kivilágított pályát.”

A szánkóra várva van időnk szétnézni a kölcsönzőben, engem – kelet-európai turistát – legjobban az árak érdekelnek. Három órára hat és fél eurót, vagyis 280 koronát kérnek egy szánkóért, letét gyanánt útlevél vagy jogosítvány is megteszi. A síkötéssel felszerelt lécek mellett fűthető fémfogasokon száradnak a sícipők, minden méretben. Pótalkatrészek pihennek a hátsó helyiségben – később az is kiderül, miért: nemcsak alfelünket, hanem a megerősített ródlikat is igencsak megviseli a hirschenkogeli szánkópálya rengeteg hóbuckája. Egy nyugdíjaskorú úrnak csak az a feladata, hogy a visszahozott szánkókról egy kiszolgált síbottal lekaparja a ráfagyott havat; most, az esti csúcsidőben csak kapkodva győzi a munkát. Végre mi is megkapjuk a hőn áhított szánkót, van még egy óránk este tízig, a „hegyzártáig”, irány tehát a pálya. Nappali fényárban úszik a lejtő, valóban varázslatos a látvány.

Varázshegy

Semmering Hirschenkogel hegyéről hat pálya vezet a mélybe, az úgynevezett élménypályán kívül még kettő pompázik éjszakai díszkivilágításban: a családi lejtő, amelyen a nagymamától az unokáig bárki komótosan leereszkedhet anélkül, hogy kéz- és lábtörés veszélye fenyegetné, valamint a Panoráma-lejtő. Ez utóbbinak csupán a neve romantikus. Odaföntről, 1350 méteres magasságból félelmetesnek látszik – ezt azonban a boszorkányos ügyességű, tizenéves hódeszkások biztosan cáfolnák. Van persze ennél meredekebb, buckákkal nehezített sípálya is, a keleti lejtő, erre azonban már a térképen is a fekete szín és a „schwer” felirat figyelmeztet. Hagyományos (csákányos), négyes ülőlift és nyolcszemélyes kabinos szállítja a csúcsra a síelőket, a hegy tetején ott pompázik a Millenniumi kilátótorony, ahonnan ugyanazt láthatjuk, mint reggelente az osztrák kettőn, mert a tévékamera innen figyeli a semmeringi hóviszonyokat.

A szánkó átvétele és némi tanakodás után eldöntjük: potom 19 euróért négy lesiklásra váltunk felvonójegyet. Mielőtt azonban beállnánk a pénztárak előtt kígyózó sorba, váratlanul megszólít egy sísapkás osztrák: „Véletlenül nincs szükségük két napijegyre?” „Dehogynem, mennyiért adja?” – kapunk az alkalmon. Lehet, hogy olcsóbban megússzuk a dolgot, mintha a pénztárban vennénk bérletet? „Ingyen. Nekünk már nem kell, indulunk hazafelé. Még egy óráig érvényesek” – nyújtja a bérleteket a síruhába bújt mesebeli jótündér. Valami köszönésfélét mormolunk, és csak a felvonónál kezdünk számolgatni: vagy 1600 koronát spórolt nekünk ismeretlen jótevőnk. Tényleg varázslatos ez a hegy...

Európa legmodernebb kabinos sífelvonójával, a Magic Mountain X-press-szel pár perc alatt felérünk a hegytetőre, a nyolcszemélyes csodaliftben két csodálkozó kamasz figyeli, ahogy ujjongva gyönyörködünk a kivilágított pályán alattunk síelők látványában, a távoli fényekben és az egyre meredekebbnek tűnő síterepben.

Lefelé a lejtőn

Az első néhány zuhanás után valahogy kevésbé tűnik romantikusnak a ródlipálya. A terep tervezői ugyan alaposan kitettek magukért, a mesemotívumokkal teletűzdelt éjszakai pálya lélegzetelállítóan látványos, azt azonban hamar megtanulom, hogy a magamfajta (újra)kezdőnek nagyon elővigyázatosnak kell lennie. A varázslók portájánál indulok, az elvarázsolt törpekastély után már rajtam röhög a mennydörgéskanyar műanyagszörnye, amikor megpróbálom utolérni a kölcsönszánkót, amely időközben önállósította magát. Amikor szerencsésen átjutok a sárkány száján, a Szivárványkanyarnál rosszul számítom ki az ívet, és kis híján az Ezer szem erdőben landolok. Ismét megszólal a csúfondáros kacaj, de ezúttal nem a rejtett hangszóróból, hanem a hátam mögül feltűnő gyerekek szájából. Leporolom magam, és folytatom a lesiklást. Arra kell vigyázni a szánkózásnál – vonom le a tanulságot, amikor sajgó tomporomat lapogatom –, hogy az ember kikerülje a buckákat. Az ilyen alattomos bukkanó nagyon nagyot képes dobni a ródlin, melynek utasa aztán – visszahuppanva a szánkóra – nappal is csillagokat lát. Útközben a Havasi Gyopárhoz címzett fogadóban pihenek meg, iszom egy kéteurós puncsot az ijedségre, és kicsit jobb hangulatban érek a hegy lábához. Holnap a síiskola gyerekdombján kellene gyakorolnom – villan át az agyamon, de hamar elhessegetem a gondolatot. Hogy néznék ki a szlalomozó csöppségek között, ahogy kezeslábasban szerencsétlenkedem? Aztán a szállóban megtudom, hogy a Hirschenkogelnél van nehezebb sípálya is Semmeringben, a Stuhleck-hegy, amelynek tetejéről, 1640 méteres magasságból is leereszkedhet, aki mer. A kockázatokról és mellékhatásokról ne engem kérdezzenek, a pálya közelébe sem merészkedtem.

Beduin az Alpokban

Hógolyócsata a Hotel Alpenhofnál Másnap reggel (na jó, délelőtt) inkább követjük az unatkozó, lusta úriasszonyok példáját, és sétálunk egyet az erdőben. A hógólyózással egybekötött kirándulás után, alaposan megéhezve térünk vissza a szállónkba. Annak, aki nyugati kényelemben, hamisítatlan családi hangulatban akarja kipihenni a sízés fáradalmait, a Pozsonytól 120 kilométernyire, a sípályáktól pedig öt percre, mesés erdei környezetben pompázó Hotel Alpenhofot ajánlom, mi is itt szálltunk meg, méghozzá a Cheyenn Tour jóvoltából. Megérkezésünkkor, legnagyobb meglepetésünkre egy igazi beduin, Chedly Aouichaoui fogad bennünket. Ő nyaranta az utazási iroda vendégeit hazájában, Tunéziában kalauzolja, a téli szezont viszont évek óta Semmeringben tölti. Chedly az Alpenhof mindenese: tőle kapjuk meg a szobakulcsot, ő szolgál fel az étteremben, de a bárpult mögött is megállja a helyét. Befűti a szaunát, ellenőrzi a medence vizének hőfokát, közben pedig barátságosan elbeszélget a vendégekkel. Magabiztosan vezeti a szállót, mindenre talál megoldást. Csak az új eurós pénzérmék hozzák néha zavarba, tanácstalanul mutatja a pénztárcájában csillogó fémpénzeket: „Mind egyforma. Az egycentes olyan, mint a kétcentes, és ugyanolyan az ötös is”. A rézszínű érmék mellé kitesz a bárpultra egyet-egyet a tíz- húsz- és ötvenfilléresből is. „Ezek is szinte egyformák. Arról nem is szólva, hogy állandóan két pénztárcával kell szaladgálnom, mert sokan fizetnek maradék schillingjükkel is” – vakarja a fejét. A semmeringi szálló mindenesével nem sokáig beszélgethetünk, egy család éppen biliárdozni akar. Amikor egy sörrel a kezében visszaül az asztalunkhoz, Chedlyt a leggyakoribb vendégekről, a szlovákokról kérdezzük. „A jómódúak a legsmucigabbak – sommázza véleményét. – Akik bármit megengedhetnének maguknak, azok garasoskodnak a leginkább. Az a férfi, aki a mellettetek lévő asztalnál vacsorázott a családjával, este amiatt verte ki a balhét, hogy nem elég meleg a medence vize. Az osztrák előírások szerint csak 26 fokos lehet a víz, ő azonban melegebbet akart. Mi tényleg mindent megteszünk a vendégeinkért, de amit nem lehet, azt nem lehet” – tárja szét karját Chedly. Azt már a Cheyenn Tour igazgatójától, Ingrid Murínovától tudjuk meg, hogy a szálló kisegítő személyzetét is Szlovákiában toborozták. „Nem keresnek rosszul, mégsem becsülik meg a helyüket – mondja az üzletasszony, aki Ipolyságon tanult meg magyarul. – Amint kihúzom a lábam a szállóból, ők is felszívódnak. Tessék-lássék végzik csak a dolgukat, aligha maradnak itt sokáig”.

Barátok a hegyek közt

A szánkó önállósította magát, utasai ennél lejjebb már nem eshetnek Ingrid nemcsak az Alpenhofot üzemelteti, a Haus Semmeringben is vannak vendégei. Most is oda igyekszik, ellenőrizni, nem szenvednek-e valamiben hiányt a másik szálloda lakói. A Cheyenn Tour itt látta vendégül a lapunkban néhány hete véget ért Játék barátok közt nyerteseit is. Négy hetényi jóbarátnak kedvezett a szerencse, ők péntektől hétfőig élvezhették a semmeringi ródlipálya és a szállodai pihenés örömeit. „Kezdő sízők vagyunk, mi sem merészkedtünk a nagy meredek közelébe” – meséli Lucza Zoltán, aki feleségével, Enikővel inkább a szánkózást választotta. Barátaikkal, a Gábor testvérpárral még a január végi nagy olvadás előtt taposhatták a semmeringi havat. Csilla és Adrián szintén Hetényből érkezett a síparadicsomba, a kölcsönzőben ők is ródlit kértek. Játékunk nyertesei is élvezték a háromnapos kényeztetést. A svédasztalos reggeli, a feszített víztükrű medence, a masszázs, a billiárd eszményi kikapcsolódást jelentett számukra. „Fantasztikus volt az ellátás, a reggeli, az ebéd és a vacsora nemcsak bőséges, hanem nagyon finom is volt” – emlékezik Zoltán.

Hát igen, az alpesi konyhaművészet remekeire gondolva nekem is összefut a nyál a számban. A tormamártással megbolondított marhasült és a tiroli zsemlegombóc ízére még sokáig emlékezni fogok. Sajgó alfelem pedig még hetekig a semmeringi ródlirodeó gyötrelmes gyönyörűségét idézi.

Semmering, 2002. január