Rendszer és szigorú rend a szabadulás útján

A reszocializációs központ – egyelőre három lakója vanA szerző felvételeA városrész lakói aláírásokat gyűjtöttek az ellen, hogy az ő településükön nyíljon utókezelő az egykori drogélvezőknek, akik sikeresen túljutottak az elvonókúrán. A galántai városi képviselő-testület is ellenezte az utókezelő létrehozását, a központ létesítését kezdeményező Zuzana Mikovának, a „Čistý deň” polgári társulás alapítójának mégis sikerült elérnie, hogy a központ megkezdje működését.

A reszocializációs központnak egyelőre három lakója van – Jaro, Dušan és Juraj. Ők már kigyógyultak a drogfüggőségből, de segítségre van szükségük ahhoz, hogy a mindennapi életben legyen erejük nemet mondani a kábítószer csábításának. Jaro először a reszocializálás lényegéről beszélt: „Itt rendszert és rendet tanulunk. A napirend szigorú, de igyekszünk betartani. A tanulás olyan apróságokból is áll, amelyek másnak természetesek, például, ha felállok, a széket visszateszem a helyére, evés előtt megterítek, utána leszedem az asztalt. Mi ezt újra tanuljuk, mert a narkós nem törődik az ilyen apróságokkal.”

A hodyi központ lakói számára a napi program hét órakor ébresztővel kezdődik, utána torna, reggeli, majd csoportos beszélgetés, amelyen mindenki elmondja, hogyan aludt, mit álmodott, milyen érzésekkel ébredt. Ekkor állítja össze mindenki a napi programját, például, hogy aznap főzni fog vagy kitakarítja a konyhát, füvet kaszál. Még a cigarettaszünetet vagy a kávézást is betervezik. ĺgy készülnek elő civil életük elrendezésére. A reszocializációs központ nem börtön, a lakók nincsenek bezárva, csupán az első hónapban kell szigorúan benn tartózkodniuk, ezalatt még a szüleikkel sem kellene találkozniuk. A második hónaptól azonban szabadon mozoghatnak, sőt az is elképzelhető, hogy a fiúk iskolába járnak, és úgy jönnek vissza a központba, mint haza.

Jaro a hadseregben került kapcsolatba a droggal: „A katonaságnál tanultam meg szipózni. Miután leszereltem, egy ideig tiszta voltam, de megint elkezdtem. Akkor még csak szipóztam, a kemény narkósokat őrültnek tartottam, amiért belövik magukat, de alig telt el fél év, már én is fecskendővel adtam be magamnak a heroint. Az első detoxikációs kezelés nem ért semmit, ott is szipóztunk. Amikor hazajöttem, a szüleimmel igyekeztem elhitetni, hogy „tiszta” vagyok, de titokban tovább narkóztam. Akkor már nemcsak szórakozásból, hanem mert már olyan szükségem volt a drogra, mint egy normális embernek az evésre vagy a mosakodásra. A szüleim természetesen rájöttek, hogy kábítószerezem. Összevesztünk és elmentem otthonról. Később az anyámnak sikerült rábeszélnie az elvonóra. Ott kemény rendszer van, a nap percre pontosan be van osztva, és minden mulasztásért büntetés jár. Amikor felveszik az embert, rongyos, régi pizsamát kap, gumikesztyűt a kezére, meg dudlit a szájába. Ezek megalázó dolgok, de mindnek megvan a maga funkciója. Egy narkós sokat ad az öltözködésre, csak márkás cuccokban jár. Itt meg azzal, hogy a újoncoknak szakadt ruhát adnak, arra tanítják, nem a márkás cuccok jelentik az igazi értéket. Gumikesztyűt azért adnak, hogy az ember ne rágja a körmét. A narkósok általában idegesek, én állandóan tövig rágtam a körmeimet. Aki az elvonóban a szájába vette az ujját, az dudlit kapott a szájába, és a terápiákon is csak akkor vehette ki, ha beszélni akart és szót kapott. Káromkodni csak a csoportos terápiákon volt szabad, aki ezen kívül elkáromította magát, büntetést kapott. A régi, szakadt ruhát az első tíz napon hordtuk, azért is, nehogy megszökjünk. Tíz nap után visszakaptuk a saját ruhánkat, de minden este ki kellett mosnunk a zokninkat meg az alsónadrágot, és reggelre megszárítani. Nem engedték, hogy valakinek büdös legyen a lába, mindent ellenőriztek, volt bűzfelelős, káromkodásfelelős, és mindenért megbüntettek. Ha valaki úgy döntött, hogy otthagyja a kezelést, annak a többiek előtt kellett megindokolnia, miért akar elmenni. Aki két hónap után azt állította, hogy már meggyógyult és munkába akar járni, tudtuk, hogy lódít, és igyekeztünk meggyőzni, hogy maradjon. Mert olyan nem létezik, hogy valaki két hónap alatt végleg megszabaduljon a szenvedélyétől, és visszatérjen a rendes életbe.” Amikor Jaro hazakerült az elvonóról, úgy érezte, nem biztos benne, hogy egyedül képes lesz „tiszta” maradni, ezért megkereste Zuzana Mikovát, hogy bekéredzkedjen a hodyi központba. Egy-másfél évet szeretne itt eltölteni, hogy biztos legyen a dolgában.

Dušan már 15 éves korában szoros kapcsolatba került a droggal: „A lakótelepi haverokkal marihuánával kezdtük, de kipróbáltam már a heroint, a kokaint, a pervitint, az LSD-t is. Az alapiskola elvégzése után a nagyszombati autógyárban kezdtem dolgozni, de másfél hónap után ott kellett hagynom. Akkor már erősen ittam, meg füveztem. Drága dolog volt, a rávalót otthonról szereztem, meg ahogy lehetett, loptam is. Drogelvonó kezelésen is többször voltam, először tizenhat éves koromban. Szörnyű volt, először életemben voltam bezárva. Meg is szöktem.” Dušan nem akar túl hosszú időt Hodyban tölteni. Németországban szeretne dolgozni, a nagybátyjánál fog lakni.

Juraj a legidősebb, 24 éves. Káros szenvedélyei már az alapiskolában is voltak: „Már hetedikes koromban dohányoztam, az inasiskolában inni kezdtem, napi 10–11 sört megittam. A katonaságon a kábítószerre szoktam rá. Az első félévben csak marihuánát szívtam, később jött a heroin. Miután leszereltem, fél évig nem drogoztam, de karácsony előtt egy haverommal megint szipóztunk egyet, aztán már nem tudtam abbahagyni. Négy hónapig naponta szipóztam, de a legjobb barátom, aki a rendőrségen a drogellenes osztályon dolgozik, rámijesztett, hogy szól anyámnak. Tudtam, hogy anyám nagyon odalenne, hát abbahagytam. Három hónapig bírtam, aztán megint jöttek a haverok meg a drog. Abban az időben naponta hatszáz koronáért vásároltam kábítószert. Egy ideig még dolgoztam, de csak az anyám miatt, később már őt is becsaptam, csavarogtam, loptam. Odáig süllyedtem, hogy megloptam egy munkatársamat, megfújtam ezer koronáját, összeverekedtünk és kidobtak a munkahelyemről. Ekkor kezdtem pszichiáterhez járni. Gyógyszereket is szedtem, de előfordult, hogy bevettem a gyógyszert, s arra ittam, negyvenfokos lázam lett. Akkor rábeszéltek, menjek el egyhetes detoxikációra, utána drogelvonó gyógykezelésre. Ebbe csak az anyám miatt egyeztem bele, de néhány nap után nagyon erősen kezdtem dolgozni magamon, már nemcsak az anyám kedvéért, hanem magam miatt is megpróbáltam leszokni. Hat hónap után hétvégére hazaengedtek. Ez annyira földobott, hogy majdnem otthagytam az egészet. Mert az elvonón már volt egy kidolgozott rendszer, amely szerint éltem, otthon pedig semmi nem jött ki úgy, ahogy akartam. Rájöttem, hogy nem lehet egyszeriben abból a környezetből hazaköltöznöm. Összesen nyolc hónapig voltam elvonón. Elterveztem, hogy iskolába megyek, közben dolgozni fogok. Az egyik terapeutától hallottam arról, hogy itt Hodyban reszocializációs központ nyílik, hát jelentkeztem, és most nagyon örülök, hogy itt vagyok. Tudom, hogy sokat kell még magamon dolgozni, és ehhez itt megvannak a feltételek.”

A kerületi hivatalból éppen hivatalos látogatáson lévő osztályvezetőt, Marečková asszony, a kerületi hivatal osztályvezetője is örül, hogy sikerült a tervezett időben beindítani a központot. „Az épület felújításán még van mit csinálni, de az itteniek lelkesedését látva nem kételkedem abban, hogy ezt is szépen rendbe hozzák – mondta az osztályvezető. – Az igazgatónő kérvényét továbbítjuk az illetékes bizottságnak, hogy a központ mint szociális intézmény költségeinek felét fedezzék állami támogatásból. Ilyen intézményekre nagyon nagy szükség van.”

Zuzana Miková igazgatónőnek egyelőre egy segítőtársa van, Jozef. Tizenkét évvel ezelőtt gyógyult ki a szenvedélybetegségből, és bár nem okleveles terapeuta, elismert szakember, aki 12 éve komolyan foglalkozik a reszocializációval. Önkéntesként dolgozik itt Hodyban: „Azt hiszem, az első voltam, aki már tíz évvel ezelőtt hivatalos fórumon is kimondtam, hogy a szenvedélybetegekkel nem a pszichiátrián, hanem másfajta intézményben kell dolgozni” – állítja. A fiúk elfogadják őt, hallgatnak rá, ő pedig a legjobb tudása szerint segíti őket, hogy éppúgy megtalálják életük új értelmét, ahogyan ő is megtalálta.

Jarka, Dušan édesanyja pszichológus ismerőse tanácsára ajánlotta fel segítségét a központ beindításával járó nehézségek leküzdésében. A Hodyban létrehozott reszocializációs központ korábbi ellenzőinek az az érvelése tévesnek bizonyult, hogy a régió rászorultjain úgysem segítenének, hiszen ha vannak is ilyenek, biztosan azon igyekeznének, hogy a lakóhelyüktől minél távolabb keressenek hasonló létesítményt, ahol az ismerősök nem tudnának róluk. Ezzel szemben a központ három lakója a Galántai járásból való, és mindannyian örülnek, hogy itt a közelben nyílt ilyen létesítmény. Zuzana Miková boldog, hogy mégis sikerült megvalósítania az álmát, és további ügyfelekre számít, hiszen a központ húsz személy befogadására készült. Az igazgatónő szerint nem kizárt, hogy az itt reszocializálódó fiúk között akad, aki egyszer maga is a rászorulókról fog gondoskodni.