Régmúlt időkre emlékezem...

Kivételesen nem a látvány, bár az is megér egy misét. A fennsík pereméről nézve a sík folyóvölgy álmosan nyújtózik a Pelsőci-fennsík – vagy ahogy a helybeliek nevezik: a Nagy-hegy – lábánál; igaz, némileg rontja az összhatást, hogy a gombaszögi kőfejtő már egy egész ormot elorzott a hegyből. De az iparosodásnak nem lehet gátat szabni. Marad látnivaló így is bőven – például a hegy oldalába ékelődő völgy szegletében meghúzódó gombaszögi cseppkőbarlang, melynek szalmacseppkövei egyedülállóak az egész Kárpát-medencében. Pár száz méterrel feljebb a Szilicei ľadnica (ezt talán jégveremnek lehetne nevezni) csaknem százméteres sziklafalai kápráztatják el mindazokat, akik veszik maguknak a fáradságot, és oda-vissza megmásszák a jégverem fenekére vezető lépcsőket. Mintha egy teljesen másféle természeti környezetbe csöppenne az ember, miközben „alámerül” a szakadékban. A kihajló sziklafalon kicsavarodott törzsű fák kapaszkodnak, a sziklák repedéseiben pedig a páfrányok számtalan fajtája eresztett gyökeret. Mindez a csapadékos égövi erdőtársulásokat idézi, míg a fennsík tetején a szárazságot is jól tűrő növénytársulások honosodtak meg. Erdőssztyepp – így nevezi a természettudomány az olyan cserjés, szigetekben fellelhető növénytársulást, mely a karszton, így a Szilicei-fennsíkon is fellelhető. Egy kis túlzással állíthatom, hogy a borneói őserdőt idéző dús növényzetet váltja itt néhány száz méteren az Eurázsia síkjain fellehető sztyepperdő. De a karszt más szempontból is a szélsőségek világa – például az élőlények fajgazdagságát illetően, meteorológiai szempontból, és még sorolhatnám.

Közbeszól a demokrácia

Mostani jövetelem célja azonban az, hogy elcsípjem a múltnak egy darabját; utam ezért Szilicére vezet, annak is egyik eldugott utcájába, ahol megtalálom emberemet, Bastyúr Béla „főkolompost”.

A hatvanötödik életévét taposó úriembert ez a cím tényleg megilleti, hiszen széles vidéken nincs még egy ember, aki kolompkészítéssel foglalkozna. Bár fia, Jaroszláv is elleste már a „szakmát”, mégis édesapjáé az elsőség. Ő ugyanis évtizedek óta élteti ezt az egykor rendkívül hasznos és megbecsült mesterséget.

„Úgy van ez – kezdi fellebbenteni a fátylat tudományáról –, hogy családunkban apáról fiúra szállt és száll ma is a kolompkészítés tudománya. Természetes hát, hogy a fiam is megtanulta. Az igazsághoz azért hozzátartozik az is, hogy az őseim pásztorkodással is foglalkoztak. Bevett szokás volt ugyanis, hogy azok, akiknek nem voltak birtokaik, nem volt földjük, pásztornak, csordásnak álltak. Élt itt annak idején vagy tíz ilyen család. Kecskét, juhot, disznót őriztünk, de volt itt egykor ménes is; aztán vigyázni kellett a tehén- és ökörcsordára, meg a kis- és nagygulyára, úgyhogy tavasztól őszig volt munka bőven. Nem volt ez másképp a múlt rendszerben sem, hiszen a közöset, a szövetkezet jószágát is meg kellett vigyázni. Aztán egyszer csak jött a forradalom, a rendszerváltás, és a szövetkezetek szétestek. Alakultak ugyan kisebb gazdaságok, de azok már nem tudnak eltartani annyi embert. Most ott tartunk, hogy aki visszaigényelhetné is a földjét, nem teszi. Mert olyan szegénység van, hogy úgysem tudná megművelni. Ezt hozta nekünk a demokrácia – meg a munkanélküliséget, a fiataloknak pedig a kilátástalanságot.”

„Lóra, csikós, lóra,

Elszaladt a ménes,

Nem maradt a tanyán,

Egyedül a nyerges,

Egyedül a nyerges.” – énekelték egykor a szilicei csárdában, és a helyi, illetve a környékbeli falvak – így Borzova, Kecső, illetve a Magyarországon található Aggtelek és Jósvafő – öregei még emlékeznek Kubik Jancsira, a betyárra, aki bizony gyakran elkötött néhány lovat, hogy a határ túloldalán adjon túl rajtuk.

Aztán járta itt egy másik nóta is, egy sokkal borongósabb, amely valahogy így szólt:

„Isten veled, Szilice főd,

Énfelőlem lehetsz má’ ződ,

Énfelőlem kiződűhetsz,

Nem taposlak soha többet.”

Mintha csak sejtették volna a vidék dicstelen hanyatlását...

Milyen a jó kolomp?

Bastyúr Béla azonban nem adta meg oly könnyen magát. Mert ha valaki, ő elmondhatja magáról, hogy keze munkáját a széles Hortobágytól a Tátra bércéig mindenhol dicsérik.

„Mindkét nagyapám kovács volt – tudom meg a mestertől –, és elmondhatom, hogy ezt a szakmát annak idején bizony nagy becsben tartották. Amikor még csak kezdetleges gépek voltak, és azokat is csak a nagygazdák engedhették meg maguknak, szükség volt a jó kéziszerszámra. Nagyapáim még ekéket, boronákat kovácsoltak, ahogy a szükség megkívánta. De ők készítették a patkókat meg a szegeket is. Aztán apám lépett a nyomdokukba, eltanulva a kovácsmesterség minden csínját-bínját, és évtizedeken át ő volt a falu kovácsa. A mezőgazdasági gépek elterjedésével azonban a kovácsszakmának lassan leáldozott, így hát más mesterség után kellett néznie. Addig-addig mesterkedett, míg a jolsvai Kenyeres Lajos mestertől elleste a kolompkészítés fortélyait, majd tudományát rám örökítette. Lassan negyven éve készítek magam is kolompokat – kisebbet és nagyobbat, a megrendelő kívánsága szerint. Mert ma már csak megrendelésre dolgozom; ennek egyik oka az időközben megromlott egészségi állapotom, a másik meg, hogy egyre drágább a nyersanyag, nem lehet pazarolni. Biztosra szeretek menni.”

A jó kolompnak lelke van – mondja a „főkolompos”, miközben sorra kezembe ad néhány félig kész darabot. A méretet deciben, a nagyobbaknál literekben adják meg, és a formák sokaságát sorolja fel; ez lapos, ez csátvári, ez pergő, ez félgömbölyű, ez oszmák, emez meg tót kolomp – tudom meg rövidesen.

Mi szükségeltetik ahhoz, hogy egy kolomp jól szóljon? Hogy messzire hangzó, érces hangja legyen, ne pedig amolyan repedt fazékéhoz hasonlatos? Nem más, mint a négy őselem: a föld, a tűz, a víz és a levegő. A föld méhéből kerül elő a fém, a grafit és az agyag, a tűz olvasztja egybe a fémet, a víz pedig megedzi. Hogy mi a levegő szerepe? Az viszi tova a hangot, hogy a jószág el ne bitangoljon.

„Minden kolompnak más a hangja – folytatja Bastyúr úr –, és minden csordás, pásztor, juhász más hangút szeret. A nagyságot a szerint választják meg, hogy a kolomp miféle jószág nyakába kerül. Kisebb kerül a juh, a kecske vagy a borjú nyakába, és megint csak más a kint álló marhára. Ezekre akasztják a legnagyobbat, legöblösebb hangút. Négy-, öt-, sőt hatliteresek is akadnak közöttük. Annyira jellegzetes a hangjuk, hogy nem lehet összetéveszteni egy másikkal. Ha az állat megszokja, véletlenül sem keveredik el. Ez a kolomp szerepe – hogy egybetartsa a nyájat.”

Egy kis alkímia

Későre jár, az alkimistaműhely sarkában szunnyad a kemence. Házigazdám röviden felvázolja, miből is áll a kolompkészítés tudománya.

„Először is kell, ugye, egy kemence – mondja –, azt pedig ki kell fűteni valamivel. A fiammal saját égetésű faszenet használunk, amott égetjük, az udvar végében. Aztán jó alapanyag is kell. Én mindig félacél lemezt használok, mert meggyőződésem, hogy ebből tudom kicsalni a legjobb hangot. Az első és egyik legfontosabb mozzanat, hogy a lemezből kivágom a kívánt alakot – aszerint, hogy milyen nagyságú és fajtájú kolompot akarok készíteni. Ezt egy nagyon időigényes mozzanat követi, a kikalapálás, amit sosem szabad elhamarkodni. A kovácsmesterséget különben sem a türelmetlen embereknek találták ki. Addig nyújtom a lemezt, míg el nem éri a megfelelő vastagságot és alakot. A kikalapált és meghajlított lemezt – amely egy kicsit már hasonlít a kolomphoz – vékony rézréteggel vonom be; ez saját találmányom, tudtommal senki nem gyárt így kolompokat. A réz összetartja az acéllemezt – mert én sosem forrasztok –, javít a hangján, és szép, fémes csillogást kölcsönöz neki, mely évek múltán sem kopik meg. Ezután papírba és vizes agyagba csomagolom, majd grafittal vonom be az egészet. Az így elkészített csomagokat a felhevített kemencébe rakom, melyben a hőmérséklet jócskán ezer fok fölött mozog. Olykor megforgatom őket, hogy minden oldalról egyenletesen kiégjenek, és hogy a megolvadt réz szépen befussa a kolomp testét. Amikor úgy vélem, hogy kellőképp kiégtek, kiszedem őket a kemencéből, és úgy negyed-félórát hűlni hagyom, mert ha azonnal a vízbe raknám, fel is robbannának. Ezt az edzés követi, minek során az anyag megkeményedik, ércesebb hangja lesz. Aztán már csak ellátom füllel, beleakasztom az ütőt, és kész is a kolomp. Látszatra legalábbis – mert akinek van egy kis zenei hallása, rögtön észreveszi, hogy a hangja még nem az igazi. Barázdákat kalapálok a kolomp testébe, ezzel tulajdonképpen behangolom. Ezt addig csinálom, míg úgy nem érzem, hogy jó az összhangzás. Minden kolompot egyedi hangúra lehet hangolni. Amúgy nem nagy művészet az egész; tudni kell, meddig kell hevíteni az anyagot és a hangolás során hová hányat kell ütni. De ez egyelőre maradjon az én titkom!”– teszi hozzá mosolyogva.

Kinek kell ma a kolomp?

A népdalban fent emlegetett ménes, úgy tűnik, örökre elszaladt; legalábbis csodának kellene történni, hogy a fennsíkon – mely közben a Szlovák Karszt Nemzeti Park részévé vált – ismét kolompok hangját hordja a szél. Jogos tehát a kérdés: ki vesz ma kolompot?

„Akad még néhány pásztor, akik ragaszkodnak a hagyományos, jó kolompokhoz, amelyek nem mennek tönkre egy-két év alatt – tudom meg. – Az ország másik végéből is képesek eljönni ide, az isten háta mögé, hogy leadják a rendelést. Aztán olykor elmegyek néhány népművészeti bemutatóra is, és elkészítek néhány kolompot, hogy lássák: miből áll ez az egész. Ilyen helyeken lehet a legtöbbet értékesíteni. Úgy gondolom, nem túlzok, ha azt állítom, hogy munkáim eljutottak már a tengeren túlra is, hiszen vásároltak tőlem amerikaiak, japánok, de még ausztrálok is. Végezetül pedig: néha felkér egy-egy múzeum, hogy csináljak nekik egy-egy példányt. A legnagyobbat is, mely volt vagy ötvenliteres, és két ember cipelte ki az udvarból, egy ilyen múzeum számára készítettem. Hogy ha már a használatból ki is koptak, legalább az utókor emlékezzék rá, mivel foglalkoztunk mi itt egykor, a régi békeidőkben.”