Nyárbúcsúztató, avagy Cseszkóba, hej...!

A fecskékkel és más vándormadarakkal együtt lassan elhúznak a turisták is – ahogy jöttek, félmagasan, mint a vadludak, és ez szintén nem baj. Már csak néhány mindenre elszánt, elvetemült kódorgó járja toronymagasra degeszelt hátizsákokkal az ország hegyeit, erdeit, míg az erdész sörétes puskával el nem zavarja őket, mint annó negyvennégy decemberében szülőfalumban a nácikat meg az oroszokat. Mert hogy kitapossák a facsemetét, elűzik a vadat, meg különben is: háborúzzanak otthon...

Visszatérve a turistákhoz: érdemes górcső alá venni az élőlényeknek ezt a különös alfaját, mely külsőre a főemlős jegyeit mutatja ugyan, viselkedése alapján ítélve azonban egyhamar megdől ez az állítás. Az idegenforgalom terén tevékenykedő barátaim elmondása szerint a turisták ismerete – beleértve lélektani jellemzőik kutatását is – külön tudomány tárgyát kellene, hogy képezze.

Először is abból az alapvető tézisből kell kiindulnunk, hogy a szlovák nemzet nagy fia, aki annak idején I. Vladó néven uralkodott élők és holtak fölött, azt ígérte: rövidesen egy kis Svájc fog kinőni itt, a Kárpátok kies bércei alatt. Mi, akik itt élünk, ugyan már akkor is jókat röhögtünk ezen az állításon, ám a Nyugat készpénznek vette. Aztán megindultak, csőstül.

Amíg csak Pozsonyig jönnek, nincs is semmi baj. A főváros vendéglátósai évtizedek óta jó üzleti érzékkel zsebelik ki őket, most, hogy van euró, ki lehet adni belőle koronában, és akinek sikerül megszereznie egy lepedőnyi árusítóhelyet a pozsonyi belvárosban, már nyert ügye van – egy idényre. A japán – ezt saját szememmel láttam – körülbelül egy tucat szét- és összecsavarozható, zsebbe süllyeszthető vagy nyakba akasztható ópiumpipát vásárolt a Mihály-kapu alatti árustól, csak mert náluk olyan nincs. Szerintem nem tudta, mit vett, de jól nézett ki. Azok a hollandok is a hetedik mennyországhoz közel járhattak, akik százkoronások helyett ugyanilyen címletű eurós bankókat adtak a nyitott fedelű kiskocsi vezetőjének, miután körbevitte őket a talán három kilométer kerületű belvároson. Hogy azonban miféle ösztönök vezérelhették azt a mintegy autóbusznyi szegedi magyart, akiket a minden hájjal megkent idegenvezetőnek mégis csak sikerült beterelgetnie a főváros egyik legdrágább, „magyar” jelzővel ellátott éttermébe, máig nem érthetem.

Akik Pozsonytól keletebbre, például egész Keletre merészkedtek, azokat idén is érhette néhány meglepetés. Nem múltak azért még el végérvényesen azok az idők, amikor lógó nyelvű turisták járták a Szlovák Paradicsom falvait, szállás után bóklászva. A jó atyafiak meg néztek rájuk, mint az a bizonyos borjú az új kapura, hogy őnáluk mindenki otthon lakik, hát ezek meg mit akarnak itt?! Azok az idők sem merültek még teljesen feledésbe, amikor a karszt barlangjai körül bóklászó turisták akár fogyasztottak volna is, akár meg is szálltak volna, de nem volt mit és nem volt hol, hát tovaszálltak. Mindenképp pozitívumként értékelhető azonban, hogy valami megmozdult a Vadkeleten – lengyel turistabuszok hozzák-viszik a népet a szepességi és zempléni városok, falvak határaiban található romatelepek – vagy ha úgy tetszik: pérók – között, bemutatva, hogy íme, ez az echte szlovákos létforma. Lelkük rajta...

Mondom, a költöző madarakkal elhúznak a turisták is, fájdalmas, tátongó űrt hagyva maguk után a vendéglátósok kebleiben, meg bukszáiban. Azt hiszem, az utolsó fecskék egy kisebb csoportjával találkoztam épp a minap a „kelet metropoliszában”, Kassán. Hallva, hogy társammal magyarul beszélgetünk, le is szólítottak, hős fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc nyughelyétől alig húsz méterre. Érdeklődésük tárgyát – csodák csodájára – nem az képezte, miféle látványosságokat kínál Kassa városa, hanem hogy hol lehet jó knédlit enni. Mivel Kassán még az életben nem fogyasztottam ezt a nemes eledelt, töredelmesen bevallottam, bizony nem tudom. De hát miért éppen knédlit? – kérdeztem viszsza ártatlanul, arra gondolva, hogy most ez egyszer kihasználom a kínálkozó alkalmat, és elirányítom őket kedvenc vendéglátó-ipari üzemegységembe, a „Nagymamához”.

A válasz egy megsemmisítő pillantás volt. „Hát mit egyen az ember, ha eljön Cseszkóba?! Csak knédlit, nem?”

Tényleg, ha már egyszer eljött Cseszkóba... neki volt igaza!