Nem volt marhaság…!

Május elseje 1882 óta a munka ünnepe, amúgy meg a munkavállalók szolidaritási napja. Arról, hogy fénye 1989 novemberét követően megkopott, kizárólag mi, az izgágák tehetünk, akik annak idején nem restelltük kulcsainkat rázogatni a téren; meg aztán az a körülmény, hogy a munkának ma már nincs szinte semmi becsülete – de ezt most hagyjuk. Ünnepelni ettől függetlenül lehet: például az Európai Unióhoz történt csatlakozás negyedik évfordulóját; mert – ahogy mondani szokás – mindegy az, csak vér folyjon…!

Én most mégis a régi szép május elsejéket méltatnám, mert utólag úgy tűnik: nem volt az marhaság! Jó két héttel a május 1-jei felvonulás előtt már inkább a menetelés, a jelszavak, a dalok és versek gyakorlásáról szólt az iskolai oktatás és nevelés, s ennek megvolt az a diszkrét bája, hogy az amúgy szigorú „tantelvtársnál” is lehetett bliccelni. A nagy nap estéjén aztán recsegve-ropogva megszólalt a falusi hangszóró, s mi felsorakoztunk úgy, ahogy illik: a kicsik előre, a nagyobbak hátra, s a szülők végre meggyújtották a lampionokban a gyertyákat. Mivel már akkoriban is izgága voltam, szerencsére alig tettem kárt a többiekben, míg Laci barátommal ide-oda taszigálva egymást porrá égettük lampionjainkat, így a felvonulást mindig egy-egy szál bottal abszolváltuk. Olyanok lehettünk a menet végén, mint két csordás vagy vadakat terelő juhász, de mi tudtuk legszebben a világba bőgni, hogy „Hej, te bunkócska, te drága…”, s ezzel valahogy tisztára mostuk magunkat Lenin elvtárs örökkön élő szelleme előtt.

Évekkel később a május elsejei felvonulások már komoly bevételi forrást jelentettek – egy „szőrmók” cipeléséért ötven, a transzparensért száz korona járt, plusz a gulyás- és sörjegy. Szőrmóknak Marx és Engels elvtársat neveztük egymás közt; arcképeik hordozásáért járt az említett összeg, s hogy a menetben ne unatkozzunk, hülyeségeket kiabáltunk a világba – ki-ki tehetsége szerint. Például: „Éljen május elseje, bújj a béka …” (itt az következik, hogy hátsó fertályába, népiesen). A nagy hangzavarban persze ez elveszett, így pártunk egybegyűlt kis- és nagyistenei oly üdvözülten integettek nekünk a tribünről, mint akik tényleg komolyan gondolják az egészet.

Rozsnyó elit középiskolájának diákjaként már nehezebben éltem meg a májusi felvonulásokat; ilyenkor hetekig gyakoroltuk az élőképet, mellyel megörvendeztetjük majd a szürke öltönyös elvtársakat, s tényleg véletlen volt, hogy egy alkalommal nem értem vissza időben a sörös-virslis bódéból. Megcsinálták nélkülem, de az egyik figura aszimmetrikus lett, ami „odafent” szemet szúrhatott valakinek, s az illető másnap letelefonált a gimnáziumba. Dühtől ellilult arccal vitt az osztályfőnök az igazgató elvtárs színe elé, aki közölte velem: felelőtlen viselkedésemmel szabotáltam május elsejét, megsértettem a dolgozó népet, pártunkat és kormányunkat meg még egy sor aprószentet, s ki kellene, hogy zárjon az iskolából; de mivel tudja, hogy erre játszom, csak a magaviseleti jegyemet rontja le.

ĺgy amikor június végén sor került a bizonyítványosztásra, az igazgató az aulában összeverődött diákok és tanári kar előtt felszólított, hogy másik két izgágával egyetemben álljak ki az iskola színe elé, és szégyelljem magam. Úgy is lett – Karcsi, Dzsoni meg én kiálltunk, lesütöttük a fejünket, s majd szétdőltünk az elfojtott röhögéstől, az elitiskola többi diákjához hasonlóan. Aztán szégyenkezhettünk amiatt, hogy szégyellni sem tudjuk magunkat…

Mindez örökre a múlté (remélem…); de hogy a nyomdokainkban poroszkáló korosztály se érezze megrövidítve magát, itt adom közre Jarek Nohavica cseh folkénekes örökbecsű, a témába vágó négysorosát, hevenyészett fordításban:

„Nem éltünk rosszul a kommunisták alatt,

szakadt a hó télen, nyáron sütött a nap,

tavasszal meg mindent vittek az árvizek…

Nem tudja, mit veszít, ki ezt nem élte meg…!”