„Nem csak munkáskéz, a vagyonunk is kellett…”

A második világháború utáni csehszlovák vezetés a szudétanémetek kitoloncolása következtében fellépő, gazdasági válsággal fenyegető munkaerőhiányt a „falvakban lappangó munkaerő” mozgósításával akarta megoldani. A kormány 1946 februárjának derekán tartott ülésén jöttek szóba a „Szlovákiában sok gondot okozó, nem dolgozó magyarok”, ám Vladimír Clementis a tervet ellenezte, hangsúlyozva, „elképzelhetetlen, hogy a magyarok a cseh országrészekben szabadon mozogjanak”. Egyesek munkatáborok létrehozását sürgették, ám erre – az ország esetleges elmarasztalásától tartva – nem került sor. Nem csoda: egy évvel a második világháború befejezését követően a „munkatábor” szónak nagyon negatív kicsengése volt (bár a győztes Szovjetunióban még hosszú évekig működött ez az intézmény).

ĺgy került sor A szlovák földművesek baráti segítsége a cseh mezőgazdaságnak elnevezésű program megvalósítására 1946 második felében, mely során a dél-szlovákiai magyar lakosság „munkavállalási kedvét” kényszerítéssel, megfélemlítéssel próbálták fokozni. Bíztak abban is, hogy a földbirtokok elkobzása után jövedelem nélkül maradt földművesek, napszámosok a létbizonytalanság elől cseh földre menekülnek – ám nem így történt. Több mint 200 ezer nincstelen szlovák család vállalta a csehországi munkát, míg a magyar ajkú „önkéntesek” száma mindössze 1919, más dokumentumok szerint 1932 volt. A csehszlovák kormány a kudarcért 1946 őszén „a magyarországi propagandát és a szlovákiai magyar papság lebeszélő akcióját” tette felelőssé; mint Vadkerty Katalin történész megjegyezte, az meg sem fordult a fejükben, hogy a magyarok féltek elhagyni otthonukat, mivel tudták, hogy gazdaságaikat, házaikat szlovák kolonistáknak utalják ki.

A magyarok „nem mozdultak” – így a kormány 1946 végén a kényszerítés elrendelése mellett döntött. Ezzel vette kezdetét az újabb kálvária…

Trianon utáni „békeidők”?

A Zsitva mentében, Komáromtól mindössze tizenöt kilométerre található Marcelházán élő nyolcvanéves idősebb Édes Dezsőt a nagyközség lakosai, de a szélesebb környéken lakók is a falu élő emlékezeteként tartják számon. Ha valaki, úgy az egyenes tartású, ősz hajú úriember elmondhatja magáról: többször is megjárta a hadak útját.

„1927. március 29-én születtem Marcelházán, s nem is hagytam el szülőfalumat, csak ha kényszerítettek rá – mondja. – Parasztgyerek vagyok, édesapám gazdálkodó volt abban a rendszerben, amelyben még kétkezi munkával is lehetett vinni valamire. Én már egy olyan országban születtem, melynek határait minden emberi logikát, de a gazdaság- és népességföldrajzi szempontokat is figyelmen kívül hagyva jelölték ki; s 1892-ben született édesapámat ez nagyon megviselte. A kor politikai történései közül az ragadt meg az emlékezetemben, hogy rebesgették: Štefánik lesz az elnök, ám ő nem érkezett meg élve Pozsonyba. Az öreg Masaryk mérsékelt politikus volt, beszélte is a nyelvünket. Ellentéte volt Beneš, aki közeli munkatársai szerint is kegyetlen természetű ember volt, minden alkalmat megragadott, hogy büntesse, aki hibát követ el – s az ő karmai közé kerültünk mi, magyarok.”

Az első csehszlovák köztársaság idején gazdasági fellendülés volt tapasztalható – emlékszik vissza Édes Dezső. A baj az volt, hogy az egykori nagybirtokokat feldarabolták és szétosztották az egykori legionáriusok között. Kéthektáros telkeket kaptak a hozzá tartozó ingatlanokkal, s vagy boldogultak azokon, vagy sem. Az állam ezen kívül is különféle kedvezményekkel, hitelekkel támogatta őket. A telepesek és „őslakosok” közötti kiéleződött ellentétekre nem emlékszik.

„Csendesség volt itt az első republika idején; mi nem mertünk szólni, amazok meg meghúzták magukat. Ide jártak a templomba, s próbáltak ismerkedni, beszélgetni a marcelházi és kurtakeszi lakosokkal, de nem találtak közös nyelvet…”

Amolyan világégés közötti „békeidők” voltak ezek; a Komárom körül zajlott rendkívül heves harcok, majd a leventék besorozása kapcsán pedig annyit jegyez meg Édes úr, hogy „hál’ Istennek, mindnyájan megmaradtunk”. Kényszerű nyugat-európai vándorlásából 1945. novemberében került haza szülőfalujába.

Nemkívánatosak itthon

„1946-ban vette kezdetét a megfélemlítés korszaka. A csehszlovák karhatalom képviselői esténként járták a falut, megzörgették az ablakokat, s néha elvittek egy-egy személyt; ezek néhány nap múltán visszatértek – emlékszik vissza Édes Dezső. – Miután befejeztük a földeken a fontosabb munkálatokat, a bátyám önként jelentkezett csehországi munkára. Persze nem meggyőződésből – hanem inkább azért, hogy ne maradjon itthon fölösleges munkaerő, melyet erőszakkal el lehet hurcolni. Bízva abban, hogy megússzuk a deportálást, itt maradtam édesanyámmal és hadirokkant édesapámmal, Marcelházán. Jól emlékszem: az első transzport Csehországba 1946. november 18-án indult községünkből, javarészt jó munkabírású emberekkel. Amikor 1947. januárjában ránk került a sor, már nem az volt a mérvadó, hogy hány munkaképes ember van a családban, hanem hogy mit hagyunk itt magunk után. Mint mindent, a hivatalnokok a deportálásról szóló rendeletet is kijátszották, a maguk hasznára fordították.”

Az Édes család a módosabbak közé tartozott a községben; húsz hektáron gazdálkodtak, s akadtak irigyeik szép számmal. A hatóságok ugyanakkor parancsba kapták, hogy biztosítsanak helyet a Romániából vagy az ország legszegényebb területeiről a déli országrészekbe telepítendő szlovákság számára. „Amikor jött az ukáz, három napot kaptunk a csomagolásra; ebben az egész rokonság segítségünkre volt, hiszen nem kis ingósággal bírtak a szüleim. A hatóság felügyelete mellett végül három teherautóra való holmit pakoltunk össze, miközben a Romániából betelepült szlovák már az állatainkat mustrálgatta, etette; földjeinket végül három család között osztották fel.”

Csehországi kálvária…

Komáromban, farkasordító hidegben vagonírozták be az Édes családot, s Pardubicén keresztül érkeztek meg Kutná Horára.

„Bennem egész úton a Szentírás egyik sora tartotta a hitet: az Úr adta, az Úr vette el – mondja hitben járó emberként Édes úr. – Korábban hallottunk arról, hogy mint marhavásáron a jószágot, veszik Csehországban a magyart, ám Kutná Horán ezzel nem szembesültem. Amikor kirakóvágányra tolták a szerelvényt, jelentkezett értünk a gazda, s elszállított bennünket a falujába. Igaz, hogy nyomorúságos körülmények közt éltünk egy kis kőházban egy másik szolgaféle emberrel, de szerencsém volt a szerencsétlenségben is, mert kocsis lettem. Itthon a ló volt a mindenem, ott meg két pár lovat bíztak rám. A gazdának tíz hektárral volt több földje, mint nekünk idehaza, így munka mindig akadt, bőven.”

Édesék kitelepítési végzése egy évre szólt, ezt később fél évvel „megtoldották”. Közben rendszeresen látogatta a kitelepített magyarokat egy ügyvéd – mellékesen a Jóbarát propagandalap szerkesztője –, arról győzködve őket, hogy telepedjenek le cseh földön. E lapból értesültek arról, hogy állampolgárságot kapnak, s hogy hazatérhetnek. Erre viszont csak 1949 januárjában került sor. Ugyanazon az útvonalon tértek haza, melyen kitoloncolták őket, tarisznyájukban a cseh gazda által adományozott vetőmaggal – mert itthon néhány hét múlva vetni kellett…

„Annak idején Marcelházáról azzal bocsátottak minket utunkra, hogy oda többé vissza nem térhetünk. A vonat Ógyallán állt meg, s a környező gazdaságok egyikében kellett volna új otthonra lelnünk – de mi hosszas huzavona után, az új állampolgárság és a vele járó jogok birtokában mégis visszatértünk a szülőfalumba. Később a házunkat is visszakaptuk, s ismét emberi életet élhettünk; ám a meghurcoltatásokat nem törölhetik ki az emlékezetünkből.”

A Marcelházáról és Kurtakesziből kitelepített és deportált személyek nevét ma márványtáblák őrzik; a korszak történeti megítélésére azonban még mindig jellemző, hogy az egykori telepesek leszármazottaink némelyike az emlékmű mellett elhaladva olykor-olykor megjegyzi: mind háborús bűnös, akiknek a neve márványba vésve szerepel. Ők tudják; s lelkük rajta…