Mitakuye oyashin, avagy minden a rokonom

Vadló igencsak érdekes személyiség; indiánként éli mindennapjait Palást kellős közepén, a templom oltalmában meghúzódó falatnyi prérin lovai társaságábanSomogyi Tibor felvétele „Indiános történeteim” kezdetei a múlt század hetvenes éveinek derekára nyúlnak vissza, amikor May Károlynak köszönhetően Winnetou lován bebarangoltam a végtelen prériket és a sziklás hegység jó részét, egy szál késsel öldököltem a medvéket, és Old Shatterhand kivételével megvetettem minden sápadtarcút. Majd J. F. Cooper Nagy indiánkönyve következett – ekkor már Sólyomszem kalauzolt a kies Kanada hegy- és tóvidékén. A bennünket ért sok igazságtalanságnak az lett a következménye, hogy bosszúból a mai napig nem tanultam meg franciául. Kenneth Roberts: Az északnyugati átjáró című regénye már egy teljesen más észak-amerikai valóságot mutatott meg; azt, hogy a tisztesség nem származás és bőrszín kérdése. A legtanulságosabb mégis talán Passuth László: Esőisten siratja Mexikót című örökbecsű műve volt, mely a spanyol Hernán Cortéz hódításait, és egy magasan fejlett indián nemzet és kultúra összeomlását írja le nagyon érzékletesen.

Találkozás az igazi indiánokkal

Meg kellett várnom a rendszerváltást, hogy életemben első ízben igazi, élő indiánokkal találkozhassak, akik az amerikai kontinens déli részéből, talán Peruból vagy Ecuadorból származtak. Budapest valamelyik lepukkant aluljárójában fújták a pánsípot, pengették a gitárt, puffogtatták a nagydobot, és egy százasért az egész zenekar egy emberként hajolt meg – mégpedig elég mélyen – az „adományozó” előtt. Népzenéjüket, szőtteseiket és díszeiket, ősi kultúrájuk utolsó, felbecsülhetetlen értékű emlékeit váltották éppen aprópénzre.

Nemrégiben, alig másfél évtizeddel később újra összefutottam velük, a kecsua kultúra leszármazottaival, és örömmel tapasztaltam, hogy a nagy, közös Európa kék alapon sárga csillagos ege fölöttük is felragyogott. Időközben több CD-jük jelent meg, a szőttesek és az ékek ára elérte az uniós szintet, és csak az euróra biccentenek oda egy kicsit. A zene már playbackről megy, aminek megvan az a varázsa, hogy a pánsípot fújva is fel lehet venni a mobiltelefont. Hátha valamelyik otthon maradt, az Andokban sínylődő szegény rokon hív...

Egy másik valóság

Egy másik, önérzetesebb „indián valóságot” képvisel Phil Lane észak-amerikai indián vezető, a dakoták jankton ágának egyik főnöke, aki 2004 vége felé tartott előadást Budapesten. A Négy Világ Nemzetközi Intézet (Four Worlds International Institute) vezetőjével való találkozás óriási élményt volt számunkra. A világot járó Phil Lane romlatlan, természet csiszolta lélekkel hirdeti a világ népei között azt, hogy ma már nem az a kérdés, ki szenvedett többet, hanem az, hogy az emberiség egésze megfeleljen az előtte álló kihívásoknak, és hogy a nagymértékű iparosítás és a globalizáció ne az ősi kultúrák rovására menjen végbe.

Mitakuye oyashin – minden a rokonom – idézte a régi dakota bölcseletet, az indián életfilozófia alappillérét képező mondást Phil Lane, hangsúlyozva: amíg nem értjük meg, hogy valamennyien egyazon család tagjai vagyunk, és így is kell(ene) egymáshoz viszonyulnunk, addig továbbra is az erőszak és a háborúk öntik el a világot.

Hogy ma már csupán a természeti népek képesek értelmezni az őket körülvevő természet – vagy mindenség – üzeneteit, jeleit, nem kétséges. Megdöbbentett viszont, hogy valamennyi, egymástól távol élő és egymással kapcsolatban nem álló törzs jövendölése előre jelezte a fehérek érkezését, és az indián népek pusztulását. Miképp lehet ezt az örökséget feldolgozni? Indián módra...

„Mi megértettük – magyarázta Phil Lane –, hogy az Óvilágból nem boldog és elégedett emberek érkeztek a földünkre, hanem olyanok, akikbe a történelem és főnökeik belenevelték azt, hogy a világot a háborúk, az újabb területek és kincsek megszerzése és a legyőzöttek leigázása viszi előbbre. Sokan, akik Amerika földjére léptek, lelkükben sérült emberek voltak, teljesen felborított értékrenddel; a pusztítást, melyet véghezvittek, tehát nagyon beteg emberek cselekedték. Az őslakosokat ért károk olyan hatalmasak voltak, hogy egész törzsek, népek, nemzetek tűntek el a föld felszínéről, a túlélőket pedig rezervátumokba zárták. A jelen parancsa viszont az, hogy minden törzsnek – fehéreknek és indiánoknak egyaránt – túl kell tennie magát a múlton, a beteg, romlott múltból ki kell lépniük egy egészségesebb, romlatlan jövőbe.”

Álljon itt még egy fölöttébb megszívlelendő gondolat a dakota főnöktől:

„Rá kellet jönnöm, hogy szenvedésem közös minden más emberi lény szenvedésével. Nem azon van a hangsúly, hogy ki szenvedett többet, hanem hogy miként vessünk véget a szenvedésnek. A jövendölésekben megjósolt hosszú tél után vissza kell szereznünk a lelki és szellemi erőt, a szeretetet és a bölcsességet, hogy meggyógyítsuk önmagunkat és az egész világot.”

Vadló és társai

Ezt az elvet vallja a Paláston élő Vadló – polgári nevén Hojsza Zoltán – is, akinek a 212-es szám alatt található birtoka kapuján büszke felirat hirdeti, hogy odabenn egy dakota vert tanyát.

Vadló igencsak érdekes személyiség; „dakota mivolta” több tényezőből áll össze, és a meggyőződésén kívül az Európai Unió is belekavart abba, hogy indiánként élje mindennapjait a község kellős közepén, a templom oltalmában meghúzódó falatnyi prérin lovai, Dakota, Zitka Csontanka és Paha Szapa társaságában.

„Lovakkal immár tizenkét éve foglalkozom – mondja az ország egyetlen dakotája –, és mivel vidékünkön kevés a munkahely, úgy döntöttem, teremtek magamnak egyet. Nagyon jól jött, hogy az Európai Szociális Alap is támogatott annyi pénzzel, hogy első az lovamat megvásárolhattam. Mivel szeretem a lovakat és a természetet, 2004 júniusától magánvállalkozóként szervezek lovas túrákat, tartok előadásokat a természet és az ember viszonyáról, az észak-amerikai indiánok életmódjáról és felfogásáról, és szervezem a gyerekek részére a dakota táborokat. Valahol küldetésemnek érzem, hogy a legifjabb korosztálynak feltárjam a természet titkait, a természet szeretetére és megértésére neveljem őket.”

A „Mitakuye oyashin” felirat természetesen itt sem maradhat el, sőt hallok olyasmit is, hogy „Hav-hav-cola waste”. A dakota nyelvet nem beszélők kedvéért jegyzem meg csupán, hogy ez annyit tesz: Légy üdvözölve, jó barát!

„Nem elég hangoztatni, hogy a természetet, az életkörnyezetet szeretni és óvni kell; ennél többre van szükség. Arra, hogy bizonyos játékszabályokat betartsunk, és életünk minden percében megéljük, hogy valóban minden a rokonunk. Példaképül szolgálhatnak az észak-amerikai indiánok, akik tényleg mindenkit és mindent a testvérüknek tekintenek – a törzs tagjait vagy más népeket éppúgy, mint a köveket, az anyaföldet, a Napot, a folyót, mindent. Az ő világképükben mindennek megvan a maga helye, minden esemény okszerű, és megélik azt, amiről az európai ember egyszerűen nem akar tudomást venni: hogy egy nagy, állandóan változó egésznek a részei vagyunk, és ez így van jól.”

A folyók visszatérnek régi medrükbe, ha a Nagy Szellemek így tartják jónak – idézem a dakota klasszikust, és ezzel Vadló is egyetért.

„Veszélyessé vált az, hogy teljesen elrugaszkodtunk a természettől. Csodálkozunk, ha árvizek öntik el otthonainkat, ha a bányák beomlanak, vagy földcsuszamlások temetnek el egész falvakat – mondja, – de mindezeket az ember közvetve maga idézi elő. A folyók kanyarulatainak »kiegyenesítésével« és betonmederbe terelésével, a mértéktelen nyersanyag-kitermeléssel vagy éppen az erdők elpusztításával. Ez az út zsákutcába vezet.”

Vadló wigwamjában áram és mindenféle fölösleges fényűzés nélkül él; a szoba közepén a tüzet szerény gyertyaszál helyettesíti, ám a sarokban ott az íj, az ajtófélfára akasztva pedig az ünnepi viselet és a fejdísz, melynek tollállományát nem számoltam ugyan meg, de kétségtelen, hogy a csatákban vitéz, az öregek tüzénél pedig bölcs törzsfőnöké lehet.

„Nem könnyű hozzájutni az eredeti indián, azon belül is a dakota irodalomhoz – tudatja velem a házigazda –, de szerencsére akad néhány olyan kiadvány, amely nem esik túlzásokba, és viszonylag hű képet ad az indián életmódról, szokásokról és értékrendről. Ezek alapján készítettem el házam berendezését, valamint a fejdíszt, a ruházatot. ĺjból készítettem egy kisebbet is a gyerekek számára, hiszen már tavaly is sokan felkeresték az egyhetes indiántábort. Ilyenkor a természetet járjuk, de lehetőség nyílik hosszabb-rövidebb lovas túrák szervezésére is. Itt, a dakota farmon sütünk-főzünk, indián játékokat játszunk, íjazunk, és akinek kedve kerekedik, kipróbálhatja az indián szaunát is. Az érdeklődést jellemzi, hogy idén már több turnust szervezünk; az információ ezekről a www.dakota.sk honlapon található.”

Hojsza Zoltán, alias Vadló elárulta azt is, hogy nem magának találta ki a dakota szerepét, hanem felülről kapta az utasítást. Ez kiterjed arra is, hogy keresse fel az őshazát, valahol az észak-amerikai préri kellős közepében, és kalumetjéhez a szent földről hozhasson pipakövet.

Mert az okos dakota tudja, hogy a csatabárdok ideje lejárt, ez már a békepipák kora. És – ismét egy dakota bölcselettel élve – tudja azt is, hogy ha leölte az utolsó bölényt is, utoljára lakott jól.