Mindenki szabályosan dolgozik, csak a hajléktalan fagy meg

Spuri, az utazó hajléktalan két zsák turcsiorrú amerikai paprikával jelent meg a győri menedékszálló megnyitóján. Otthon termeltem – mondta magától értetődő természetességgel, s átadta a tengerentúlról származó zöldséget.

A hajléktalanok közül mindenki tudta, hogy Spurinak nincs otthona, nincs háza, zöldséges kertje, hiszen vakvágányra tolt, veszteglő vasúti kocsikban húzza meg magát, Győr környékén tanyázik, csak vasutas előélete miatt nem dobják ki a vagonokból. Néha persze a vele szolidáris vasutasok is megfeledkeznek róla, kétszer véletlenül már Bécsbe is kivitték – olyan kocsiban bóbiskolt, amelyet az osztrák fővárosba tartó szerelvényhez kapcsoltak –, aztán a határőrök alig akarták hazaengedni, hiszen papírok nem voltak nála.

Sütő Csaba, a győri hajléktalanszálló vezetője mondja:

– A hajléktalanok jelentős része nem különc, elvarázsolt figura, egyre több mentálisan ép ember és kerek, nem csonka család érkezik hozzánk. A társadalmi csúszda pedig mind magasabbról indul, lakik nálunk jogász, pedagógus és gépészmérnök is.

Magyarországon a felmérések szerint 30–50 ezer hajléktalan él. Őket kellene elhelyezni a mindösszesen nyolcezer férőhelyen. Ráadásul mostanában az ágyak egy része is veszélybe került – különösen Budapesten –, mert nem felelnek meg a hatályos, szigorú jogi normáknak. Nem mindenütt tudják betartani ugyanis az előírt alapterületet, légköbmétert. Ha ez kiderül – többnyire a közigazgatási hivatalok vizsgálatai során –, bezárathatják az intézményt.

– Szakmai cinizmusnak tartom ezt a magatartást – mondja Sütő. – A jogalkotó természetesen jót, emberi feltételeket akar a hajléktalanoknak. Teljesen igaza van, csakhogy pénzt nem ad hozzá. A közigazgatási hivatal is jogszerűen jár el. Mindenki igen pontosan, szabályosan, szakszerűen dolgozik, csak a hajléktalan fagy meg az utcán. Én meg azt gondolom: ha már nem lehet gyorsan megteremteni az előírt feltételeket, inkább nyomorogjanak át egy telet szűkös helyen a rászorulók, minthogy halálosan kihűljenek a maguk által összeeszkábált kalyibákban. Szűkös helyen élni nem EU-konform, megfagyni igen?

Győrött az átlagosnál jobb a helyzet, itt minden második hajléktalan kaphat fedelet a feje fölé. Egy időben 550–560 hajléktalan húzódik meg valahol a városban. Ebből kétszázhetvenet tudnak befogadni a szálló különböző épületeibe, otthonaiba. A többieket az utcán, a terepen látják el, rendszeresen indulnak a teajáratok, viszik az élelmet, a teát, a gyógyszert, de ami a legfontosabb, tartják a kapcsolatot ezekkel az elkeseredett, sokszor önmagukba zárkózott, mogorva emberekkel.

– A hajléktalanok először lélekben halnak meg, mert egyedül maradnak a gondjaikkal, nem bírják elviselni a terheket, s föladják az emberi életért folytatott küzdelmüket – állítja az intézményvezető.

A gyakran életmentő utcai szociális munkások először igyekeznek rászolgálni a bizalomra, megpróbálnak kapcsolatot teremteni a lépcsőházakban, romos épületekben, fóliasátrakban meghúzódó emberekkel. Sokukat rá tudják venni az orvosi kezelésre, s idővel arra is, hogy beköltözzenek a szállóba.

Nemrég vitték be a külalakja alapján Győrött Krisztusként ismert hajléktalant, aki szesztestvérével, Kopasszal költözött be a szállóba. Krisztus elvált, van két gyereke, s ahogy a szállóban mondják róla, nem önmagát itta el, hanem a családját, a munkáját, a barátait. Ő már az előző rendszerben is hajléktalan volt, többnyire abból élt, hogy meglopta a szovjet katonákat.

Vannak az intézményben olyan emberek is, akik húsz évvel ezelőtt munkásszállókon tengették az életüket. Azóta bezártak a munkásszállók, sőt az őket foglalkoztató gyárak egy része is. A magányosan vagy haveri társaságban, csapatban élő emberek szétszóródtak, biztos családi háttér nélkül az utcára kerültek. A szakképzettek, az erősebb, motiváltabb személyiségek talpon maradtak, el tudtak helyezkedni, élettársakra leltek, a többiek kallódtak, sodródtak, s végül a hajléktalanszállóba vezetett az útjuk. Sorsuk és jövőjük, visszailleszkedésük a társadalomba Győrött nem reménytelen, a szállóban ugyanis példaértékűen hatékony a rehabilitáció, ráadásul ezen a vidéken több munkalehetőség is akad, mint az ország keleti felében.

Még a megváltozott munkaképességűeknek is szereztek munkát az intézmény vezetői. A Pez-cukorkák műanyag adagolódobozainak egy részét a szállóban kialakított műhelyben szerelik össze. De dolgoznak a hajléktalanok a városi önkormányzatnak, a határőrségnek, s ők bontják szét az Audi motorgyárába érkező alkatrészek fa csomagolóanyagait is. A nagyméretű ládák, rekeszek elemeit tüzelőnek adják el. Van saját kertészetük, állatokat hizlalnak, konyhájuk alapanyagának egy részét maguk állítják elő.

Ez a konyha egyébként nemrég lakodalomra főzött. Két hajléktalan házasodott össze Győrött. Egyelőre a szállón maradt a pár, de egymást erősítve van esélyük arra, hogy munkát szerezzenek és kikerüljenek innen.

Sütő Csaba szerint akadnak „epizódszerű hajléktalanok” is, akik csak átmeneti időre maradnak fedél nélkül. Ők általában nem költöznek be a szállóba, többségüket néhány hónap múltán visszafogadja a család.

Minden évben megfordul néhány külföldi is a menedékhelyen. Egy Nyugat-Európából Brassóba tartó olasz férfi nemrég Győrnél kidobta a kocsijából 19 éves román feleségét, aki egy hetet „vesztegelt” a szállóban, amíg egy ismerőse el nem jött érte. Néha bekerülnek erdélyi bérkoldusok is. Ők azonban soha, egyetlen szóval sem merik föltárni valódi sorsukat, elárulni az őket kizsákmányoló „gazdáikat”. Sorsukra inkább csak következtetni lehet. A többnyire csonkolt végtagú férfiak és nők a belvárosban, valamint a bevásárlóközpontok környékén koldulnak, ám az összegyűlt pénzt azonnal elszedik tőlük futtatóik. A szállóba akkor kerülnek, ha kegyvesztettek lesznek, vagy némi zavar támad a hálózatban s hetekig gazda nélkül maradnak.

Hasonló okokból lakik pár napon át néhány budapesti vagy éppen külföldön dolgozó prostituált is a hajléktalanszállón. Van, aki menekülni próbál a sorsa elől, de hamar meggondolja magát, és nem adja föl a futtatóit. Másoknak nincs is idejük a töprengésre, mert megjelenik értük nyolc kigyúrt strici, s magukkal viszik őket. A lányok pedig nem tesznek terhelő vallomást, önként távoznak, bizonyíték nincs.

A különböző hajléktalankarrierek tehát az utcán és a menedékhelyeken teljesednek ki. A győri szállón van 180 átmeneti hely – ebből negyven ágy a napokban megnyitott éjjeli menedékhelyé –, ötvenen laknak a rehabilitációs otthonban, negyvenen pedig a „végállomáson”, vagyis a hajléktalanok szociális otthonában.

A télen különösen fontos utcai szociális munkának nincs normatív támogatása, pályázatokból próbálják előteremteni az életmentő munkához szükséges összeget. A győri önkormányzat sokat segít, amire most nagy szükség is van, hiszen a tárcához benyújtott idei pályázatukat – csakúgy, mint a pécsiekét vagy a nyíregyháziakét – elutasították, inkább a férőhelybővítésekre szánják a meglevő kevés pénzt.

Sütő Csaba azt reméli: a mostani kormány talán nagyobb empátiával közelít a szegényekhez, a lecsúszottakhoz, a kiszolgáltatottakhoz, mint elődje tette.

– A korábbi években a rendszerbe foglalt tagadások jellemezték a hajléktalanokkal kapcsolatos szociálpolitikát – mondja Sütő Csaba. – A hajléktalanügyi kormánybiztos mostani kinevezése arra utal, hogy a tárca első kézből akar szakszerű információkhoz jutni. Ez pedig az első lépése lehet annak, hogy ne csak jogszerű meg szakszerű, hanem a hajléktalanok érdekeit szolgáló döntések szülessenek.

Az Európai Unióban nincs külön jogszabály a hajléktalanokról. A szegénység leküzdésére készült közösségi ajánlások között viszont az egyik legfontosabb sürgetés: minden uniós országban készüljön nemzeti program a halmozottan hátrányos helyzetbe szorultak „bevonására” (ez a szakszó használatos a társadalmi visszailleszkedés segítésére). E program tizennyolc mutató révén méri föl a hátrányos helyzetet, ezek szinte mindegyike vonatkozik a hajléktalanokra (képzetlenség, rossz fizikai és szellemi állapot, önerő hiánya stb.). Az uniós ajánlás szerint az államnak és az önkormányzatnak a fizikai létfenntartáshoz, a társadalmi szervezeteknek pedig az önerő visszaszerzéséhez kell segítséget nyújtaniuk. A hajléktalanokat munkába állító cégeknek egy–három éves adókedvezmény adható, képzésük összege pedig teljesen leírható az adóalapból.

Franciaországban évente mintegy 320 millió eurót fordítanak a hajléktalanok támogatására. Ebből az összegből közel 290 millió jut a hajléktalan-szállások fenntartására, felújítására és új intézmények létesítésére. Mint párizsi tudósítónk írja, a francia államtól évente kb. kilencmillió eurót kapnak a különböző jótékonysági és segélyszervek, amelyek adományokból egészítik ki költségvetésüket. Hivatalos adatok szerint a 60 millió lakosú nyugat-európai országban 250 ezer a hajléktalanok száma, jótékony-sági szervezetek azonban közel a duplájáról beszélnek, mivel saját statisztikájukba beszámítják az illegálisan érkezett menekülteket is. Párizsban a legalább százezer fősre becsült hajléktalanközösség elszállásolására és ellátására az itteni önkormányzat 35 millió eurót költ. Éjszakánként a rendőrség egységei mellett különböző civil és jótékonysági szervezetek járművei járják a várost, s a hajléktalanokat egy központi szállásra viszik.