Mi zajlik a gútai kábelgyár falai között?

„Előrebocsátom, én mindössze két hetet voltam a kábelgyár alkalmazottja, akkorra ugyanis már be is telt számomra az a bizonyos pohár – kezd a történtek felidézésébe Mária. – Ezt megelőzően egy boltban pénztárosként dolgoztam, de úgy gondoltam, a gyárban többet kereshetek majd. A munka tetszett, a környezet tiszta volt, tehát el tudtam képzelni, hogy hoszszú távon ezzel keressem a kenyeremet. Az ottani légkört azonban az elejétől kezdve nehéz volt elviselni. Csoportvezetőnk, Klein Géza a műszak megkezdésekor rövid értekezletre hívta a munkásokat. Mint amolyan zöldfülű, én is mentem a többiekkel, és ekkor ért az első hidegzuhany. Klein úr minősíthetetlen hangnemben beszélt beosztottjaihoz, ostoba idiótáknak titulálta őket, olyan kifejezésekkel megtűzdelve, mint ‘maguknak nincs eszük’. És ezt eltűrték az emberek. Mint később megtudtam, aki szólni mer, annak azonnal a fejéhez vágják: ha nem tetszik, mehetsz, több százan várakoznak a kapuban, hogy a helyedbe léphessenek.”

Máriának az is feltűnt, hogy többen betegen járnak be munkahelyükre. Mikor erre rákérdezett, társai azt válaszolták neki, hogy egy-két napnál tovább nem maradhatnak otthon betegszabadságon. Akkor ugyanis már figyelmeztetik őket, hogy vagy munkába állnak, vagy szedhetik a sátorfájukat. Ottléte alatt az is megtörtént, hogy az éjszakai műszak megkezdésekor csoportvezetőjük bejelentette: a nyolcórás műszakot plusz nyolc órával meg kell toldaniuk. Aki családi vagy egyéb okokra hivatkozva mégsem akarta vállalni, annak a már szállóigévé váló „ha nem tetszik, el is mehetsz” választ vágták a fejéhez. „Nálam az az eset tette fel az i-re a pontot, amikor alig másfél órával a reggeli műszak megkezdését követően Klein Géza összecsődített bennünket, és egy fiatal, húsz év körüli fiúra mutatva szó szerint a következőket mondta, jól nézzék meg, ezt már kivágtam – meséli Mária. – Szegény fiú olyan megszégyenülten állt előttünk, hogy rossz volt nézni. Én elég temperamentumos természetű vagyok, és ezt már nem hagyhattam szó nélkül. Odamentem a csoportvezetőhöz, és nekiszegeztem a kérdést: engem nem akarna véletlenül így kidobni? Kapásból jött a válasz, hogy de, már mehetek is. Erre fogtam magamat és eljöttem. A személyzeti osztályon megtudtam, aznap már én voltam a hetedik, akit kidobott az illető. Az eset után fel szerettem volna keresni az igazgató urat, hogy beszámoljak a történtekről, de sem akkor, sem egy másik alkalommal nem találtam őt a gyárban. Arra pedig sem pénzem, sem energiám, hogy ötven kilométert utazgassak Gútára és vissza, hátha egyszer sikerül elcsípnem őt.”

Mária arról is beszámolt, hogy azonnal megérzik a munkások, ha a német tulajdonos képviselői megjelennek a gyárban. Elmondása szerint amikor ők itt tartózkodnak, lassabban megy a futószalag, a szokásos 60-65 tábla helyett csak negyvenet kell teljesíteniük a munkásoknak. Persze, a lemaradást aztán a következő műszakokban dolgozóknak kell behozniuk.

A Mária által elmondottak tisztázására felkerestük a gyár helyi irányítóit. Stanislav Srna műszaki vezető elismerte, akadnak problémáik a középkáderekkel, és konkrétan Klein Géza esetéről is tudnak. „Néhány héttel ezelőtt panasszal éltek a dolgozók a személyét illetően, ezt az alkalmazotti tanács bevonásával kivizsgáltuk, és úgy tűnik, az illető tényleg nem bánik egyformán a beosztottjaival, nem mindig objektív – mondta. – Viszont Klein úr szinte a kezdetektől a gyár alkalmazottja, és a keze alatt dolgozók nagyon jó eredményeket értek el az elmúlt években. Ezért úgy határoztunk, adunk neki még egy esélyt, hogy kissé magába szálljon és változtasson a módszerein. Néhány hét múlva ismét értékeljük a helyzetet, és a tapasztaltak függvényében döntünk személyéről.”

Az alkalmazottak magas fluktuációjával kapcsolatban Finta Andrea, a személyzeti osztály vezetője kijelentette, hogy a náluk fennálló helyzet semmivel sem rosszabb, mint más, hasonló nagyságú vállalatnál. Az elmúlt év viszont kissé atipikusnak számít, hiszen tavaly januárhoz képest több mint ezer fővel, 1824-ről 3029-re növekedett az alkalmazottak száma. „Ebben a felfutási időszakban bizony magasabb, mintegy ötszázalékos volt a fluktuáció, sokan ugyanis már a betanítás időszakában elmennek – tette hozzá. – Előtte viszont csak 2-3 százalékot regisztráltunk, és a jövőben ismét három százalék alatti alkalmazott-vándorlás elérése a célunk. Nem egy olyan esetet tartunk nyilván, amikor valaki elment tőlünk, hogy máshol próbáljon szerencsét, aztán néhány hónap múlva ismét ide kérte felvételét.”

A százalékoknál talán többet mond az a tény, miszerint minden második ember, aki eddig belépett a kábelgyárba vagy önszántából hagyta ott azt, vagy elbocsátották. „Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy alkalmazottaink nagy része betanított munkás, hozzánk alapfokú végzettséggel, bármilyen szakmai gyakorlat nélkül is jelentkezhetnek – mondta Stanislav Srna. – Nem szeretnék általánosítani, de akadnak köztük olyanok is, akikkel bizony nehéz szót érteni, s a csoport- és műszakvezetők türelme is véges. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy helyeslem, ha megalázó stílusban beszél valaki a beosztottjával, de az éremnek mindig két oldala van.” Srna azt határozottan tagadta, hogy a tulajdonosok látogatása idején más munkatempót követelnének az alkalmazottaktól. Hiszen ha ezt a módszert alkalmaznák, nem tudnák teljesíteni a tervet. Legfeljebb akkor lassítanak a tempón, ha minőségi vizsgálatot végeznek a szerelősoron. Az előzetes egyeztetés nélkül bejelentett pluszműszakra vonatkozó felvetésünkre reagálva elmondta, hogy akadnak helyzetek – például ha nincs elég ember a következő műszakban, vagy nagyobb megrendelést időre kell teljesíteni –, amikor megkérik a dolgozókat a munka folytatására. Ám ez semmiképpen sem rendszeres, és szerinte mindig a munkatörvénykönyv előírásainak megfelelően járnak el.

Michalec János, az alkalmazotti tanács elnöke azt nehezményezte, hogy a gyár volt alkalmazottja nem hozzá, hanem a sajtóhoz fordult panasszal. „Közvetlenül engem is tájékoztathatott volna az illető, vagy a javaslatok, észrevétel fogadására felállított ládikába is bedobhatta volna írásos panaszát – mondta. – Mihelyt valaki ezt megtette, máris foglalkoztunk az esettel, mint ahogyan ezt Klein Géza példája mutatja. Ezért ezúton is arra szeretném felszólítani a dolgozókat, hogy hasonló problémájukat osszák meg az alkalmazotti tanács tagjaival.”

Megtudtuk továbbá, hogy az elmúlt években az egyik legégetőbb problémát az étkezde hiánya jelentette, a gyár bővítésekor azonban ez a gond megszűnt, 2003 áprilisától már hideg és meleg ételek is kaphatók az üzemi étkezdében. „Ahol ennyi ember dolgozik, ott biztos, hogy mindig akadnak elégedetlenkedők, akiknek a szava messzebbre hallatszik, mint azoké, akik meg vannak elégedve a munkájukkal – sommázta az elhangzottakat Stanislav Srna. – A Kromberg&Schubert a környék egyik legnagyobb munkaadója, és a folyamatos növekedést csak úgy tudtuk elérni, hogy a németországi tulajdonos és a megrendelők – a BMW, a Mercedes, a Volkswagen autógyárak – egyaránt elégedettek az itt készült termékek menynyiségével és minőségével.”

Mindehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a tervek teljesítése mellett a gyár irányítóinak talán arra is érdemes lenne odafigyelniük, hogy a környéken milyen – mint a fentiekben láthattunk, nem is alaptalan – híresztelések övezik tevékenységét. Az emberi mivoltukban megalázott, állandó elbocsátással fenyegetett alkalmazottak közül ugyanis kevesen veszik a bátorságot, hogy panasszal éljenek közvetlen főnökükkel szemben. Ha a felsőbb szintű vezetők erre is jobban odafigyelnek majd, akkor talán a tulajdonos és a megrendelők mellett a gyár alkalmazottai is elégedettebbek lesznek, és pozitív jelzéseket küldenek a sajtónak is.