Mestert keresek

Pedagógus szüleim vagy harminc évvel ezelőtt egy hirtelen ötlettől vezérelve eldöntötték, házat építenek. Mivel sem anyám, sem atyám nem volt olyan ember, aki csak úgy a levegőbe beszél, a ház annak rendje és módja szerint fel is épült. Ámde mindenfajta rend és rendszer nélkül. Mivel szüleim a jövő nemzedék nevelése mellett nem annyira tudtak odafigyelni a kivitelezők munkájára, egy-két apróbb hiba bizony becsúszott. Például az erkélyhez elfelejtettek ajtót csinálni a melósok, így kézenfekvő megoldásnak látszott az ablakon keresztül megközelíteni a teraszt, vagy a kialakult helyzettel kezdeni valamit. Azóta a huszonöt centi széles, provizórikus, szimpla erkélyajtót használjuk, amelyen a szél akkor is átfúj, ha tökéletes szélcsend van. Más: harminc évig parajelenségnek tartottuk például, hogy a vécét csak akkor lehet lehúzni nálunk, ha azt többen egyszerre akarják. A vécé, annak használója és az égiek. Ha ez a hármas nem jött össze, a szennyvíz máris bugyogott fölfelé. Próbálkoztunk mindennel, ám a probléma csak akkor oldódott meg, amikor az egyik vízszerelő haverom fölhívta a figyelmemet arra, hogy az öblítő rendeltetésszerű használatát nagyban elősegíti, ha a vécécsésze kifejezetten a lefolyócső felett helyezkedik el. Nálunk meg az speciel mellette volt. A tetőszerkezet egyedisége okán évente többször is beáztunk, azt meg egyszerűen csak tudomásul vettük, hogy ha felkapcsoljuk a villanyt a pincében, akkor minden, ami ott fémből van, ráz egy kicsit. Szóval, néhány éve megunva a parajelenségeket eldöntöttem, kezembe veszem otthon a dolgokat. Először a haverokkal elháríttattam a hibákat, majd kívülről festettem volna le a házat. Anyag megvéve, állvány elkérve, szabadságolásom rendben. Igen ám, de mester is kellene! Na de egy ilyen munkanélküliektől hemzsegő környéken ez már csak nem okozhat gondot?! De, gondot okozott. Az egyik nem ért rá, a másik „beteg” volt, a harmadik a szerszámait nem találta. A legbecsületesebb eljött ugyan, de a munkát ő sem vállalta, mondván, a ház magas, meg amúgy is meleg van... Ekkor én kvázi agyvérzést kaptam. Ám a szerencse utamba hozta Pistit, aki megkönyörült rajtam, és jó pénzért kifestette a házat. Az idén pedig a szennyvízcső tört el nálunk. Falak repedtek, a konyhában ázott a padló, és jött föl a víz a falon, rendesen. Pénzt (ami nincs) elő, mestert keress, de izibe, különben összedől az ingatalan! Az ám, csakhogy mi keleten vagyunk, nem másutt. Itt még lóvé is hamarabb akad, mint dolgozni vágyó. Pláne szakember. Az egyik a város ún. ösztönző programjában szedi a szemetet napi három órában, nyolcszázadmagával – az én adómból – úgyhogy nem jöhet. A másik teli van munkával. (Megjegyzem, ő is szedi a segélyt vagy tizenöt éve.) A harmadik jönne, de mivel nálam betont is törni kellene, ő meg ugye vízszerelő, hát hogy jön ő ahhoz! Újabb agyvérzés, és egy kis elmélkedés arról, hogy én egykor klasszika-filológia tárgyában folytatott tanulmánynyokkal a hátam mögött tologattam a hullákat a helyi kórházban... De lehet, az más eset volt. Szóval most itt vagyok. Anyóséknál, ideiglenes szálláson. A házam meg lefolyó nélkül használhatatlan. A munkások nap mint nap biztatnak, hogy holnap jönnek, ám eddig még mindig közbejött nekik valami. Légnyomás, frontok, politikai helyzet, széljárás, miegymás. Én meg közben azon gondolkozom, vajon ki a franc akar itt, ebben a nagy nyomorban dolgozni? Hogy a munkásosztály nem, az hótbiztos! Szinte már nosztalgiával gondolok vissza a szorgalmas Sanyira, akit apám fogadott meg úgy húsz éve, hogy fesse ki a házat. Mondtuk, két kikötésünk van. Egyik: nem lehet semmi rózsaszínű, a másik meg, hogy mintát nem akarunk a falakra. Mire kettőt pislantottunk, Sanyi a fél házat rózsaszínűre festette és lehengerezte. Ő ugyan mondta, hogy a fal az őzbarna, a minta meg szép, de mi nem hittünk neki. Eztán kért kétezer koronát anyagra, majd tíz napig üdült a pénzből a Tátrában. Aztán jött és tovább festett. Meg lopta a kiskanalakat. De mi akkor már kicsire nem adtunk. Két hónap alatt készen is lettünk. A padlón több festék volt, mint a falakon, a szobák nagy része nemcsakhogy „őzbarna” lett, de olyan színeket is fölfedeztünk, amelyeket a festőművészek még álmukban sem látnak – pláne nem mintával. A munka átvételekor atyám megjegyezte, szerinte az egész úgy lett szar, ahogy van. Ám Sanyi apám vállára téve kezét, mélyen a szemébe nézve így válaszolt: „Tanító úr, mit csodálkozik? Én nem tudok festeni.” Aztán fölvéve a még neki járó munkadíjat fütyörészve távozott. Persze ez még az átkosban volt. Most meg már versenykapitalizmus van minálunk. Vagy valami ilyesmi.