Megnyílt a határ, megoldódtak a gondok?

A kishatár néhány héten belül el is készült, ám hiába várták annyian annak megnyitását, hónapokig egymásnak ellentmondó hírek láttak csak napvilágot, és a határnyitás egyre késett. Az év végén már a legderűlátóbbak sem hitték, hogy a helyiek a kishatárt még az idén használhatják, így annál meglepőbb volt a bejelentés, hogy 2005. december 23-án délelőtt 10 órakor mégiscsak sor kerül az avatóünnepségre. Az Ung-vidéki településre érkezve meglepetten láttuk, hogy a rendezvényre legalább annyi újságíró jött el, mint ahányan a nagy napra a két község lakói közül összesereglettek. Politikusokból sem volt hiány, az ukrán hivatalos szervek képviselőin kívül jelen volt Csáky Pál miniszterelnök-helyettes, Berényi József, a külügyminisztérium államtitkára, Eörsi Mátyás magyar európai uniós parlamenti képviselő, Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke, Köteles László, az MKP parlamenti képviselője és még sokan mások. A nagyszelmenci Lizák Péter rendkívül izgatott volt, mint mondta, több évtizede várja, hogy elsőként mehessen át a szelmenci kishatáron, hogy ezután megölelhesse odaát élő unokatestvérét. Lizák úr azt is elárulta, ő sem bízott abban, hogy még az idén megnyílik az átkelő. Annál nagyobb öröm, hogy a helyiek ilyen szép karácsonyi ajándékot kaptak a két ország politikusaitól. Az avatóünnepségen Csáky Pál megjegyezte, a határnyitással egy történelmileg elfogadhatatlan állapotot oldottak fel, és Ukrajna ezzel a gesztussal egy újabb ablakot nyitott a közös Európa felé. A szlovák kormány miniszterelnök-helyettese javasolta, tavasszal a kis- és nagyszelmenciek közösen rendezzenek egy újabb ünnepséget, amelyen az átkelő megnyitásáért tevékenykedő összes hazai és külföldi politikust, civil szervezetet és magánszemélyt vendégül látják. A rendezvény költségeinek fedezéséhez a miniszterelnök-helyettes 100 ezer koronát ajánlott fel. Beszélt Illár József Kisszelmenc polgármestere és Tóth Lajos Nagyszelmenc első embere is. Az ünnepélyes szalagátvágásból semmit sem láttunk, a fotósok sorfala eltakarta a látványt. Ami azonban ezután következett, valószínűleg egy életre megmarad az emlékezetemben. A határ két oldaláról özönleni kezdtek az emberek, a határőrök alig győzték a munkát, hisz a helyiek hatvan éve vártak arra, hogy végre megölelhessék szeretteiket. A régen várt örömbe azonban egy kis üröm is vegyült, ugyanis az ukrán hatóságok csak azokat a kisszelmencieket engedték átlépni a határon, akiknek volt érvényes beutazási engedélyük. A határnyitást követő eufória első perceiben még mindenki korlátozás nélkül használhatta a kishatárt, a politikusok távoztával azonban az ukrán hatóságok a vízum nélkül érkező kárpátaljaiakat visszafordították. Megrázó élmény volt látni az egyenruhások sorfala mögül nem egy esetben könnyes szemmel integető kisszelmenci embereket, akik mindössze hozzátartozóikat akarták megölelni, illetve elhunyt rokonaik Nagyszelmencen lévő sírjára szerettek volna egy csokor virágot elhelyezni.

A határnyitást követően Berényi József, a szlovák külügyminisztérium politikai államtitkára is arról beszélt, ukrán kollégáikkal keresni fogják annak lehetőségét, hogy a szelmenci átkelőt a jövőben a kárpátaljai községek lakói vízummentesen használhassák. A jelenlegi helyzetben megoldást jelentene, ha a kisszelmenciek kedvezményesen juthatnának hozzá a szükséges okmányhoz, amire egyébként az államtitkár ígéretet is tett. Az ünnepségen megjelent Eörsi Mátyás európai parlamenti képviselő úgy fogalmazott, azoknak a politikusoknak, akik beleszülettek Európa egykori megosztottságába, most kötelességük az embereket elválasztó kerítések és határvonalak felszámolásáért küzdeniük. Németh Zsolt, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke azt mondta, a szelmenciek számára – a kishatár megnyitásával – csak az idén december 23-án fejeződött be végérvényesen a második világháború.

Míg a politikusok a helyi kultúrházban sorra tartották az ünnepi beszédeket, én Kovács Istvánnéval beszélgettem. Magda néni két cekkerrel épp a kisszelmenci rokonaihoz igyekezett. Mint mondta, hatvan éve nem volt módja átmenni hozzájuk. Amikor a hozzátartozói felől érdeklődtem, hosszasan elgondolkodott, majd így szólt: „Tudja, hogy már a nevük sem jut az eszembe? Pedig közeli rokonok élnek odaát. Beszélik, hogy egyikük meghalt, ám a temetésére sem tudtunk átmenni. Nem baj, most majd megkeresem az ott élőket, és végre mindent megbeszélünk.” Azzal otthagyott, és tovább ballagott a hóval borított nagyszelmenci főutcán. Én meg azon gondolkodom, milyen fura is ez a világ. A politikusok ritkán tesznek olyasmit, ami pártállástól függetlenül mindenki javát szolgálja. Ez a 2005. december 23-ai szelmenci határnyitás tagadhatatlanul ilyen gesztus volt. Ha a diplomaták azonban még egy-két esztendővel tovább egyeztettek volna egymással, hogy minden a nemzetközi előírásoknak megfelelően történjen, félő, nem nagyon lett volna kinek megnyitni az itteni átkelőt. Az öregek időközben sorra elmentek, a megnyitóünnepségen egyedüliként fellépő kisszelmenci ukrán népdalcsoport pedig fájdalmasan jelezte, hogy az elmúlt 60 esztendő odaát sem múlt el nyomtalanul...