Megbocsátani lehet, de felejteni nem szabad

Ez a mondat akár a mottója is lehetne a Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában egy éven át látható tárlatnak, amely történelmünk egyik legembertelenebb időszakának, a kitelepítések és deportálások korának és áldozatainak állít méltó emléket.

A túlélő...

Szívbe markoló volt látni, hogy az események átélői közel hatvan év távlatából is csak könnyeikkel küszködve tudtak mesélni megpróbáltatásaikról, megaláztatásaikról. Fülöp István arról mesélt, hogy hét testvérével együtt mínusz 30 fokos fagyban vagonírozták be őket Komáromban, majd Csehországban úgy válogattak a felvidéki családok között az ottani gazdák, mintha rabszolgavásárban lettek volna. Miután pedig évek múltán hazatértek, saját házukban idegeneket találtak. Panyák Margit felidézte, amint édesapja elhurcolásuk előtt letérdelt és megcsókolta a földet. Nem bízott benne, hogy valaha is viszontlátja szülőfaluját. Bitter Ilonát férjével és két apró gyermekével együtt rakták fel a marhavagonba. „El tudják képzelni, mit érezhettem, amikor a fagyos vagonban pelenkáztam a kisebbet; olyan hideg volt, hogy gőzölgött a pelenka – mondta. – Amikor pedig visszatérhettünk, még nagyon sokáig attól rettegtünk, hogy mindez megismétlődhet, és ismét elvisznek bennünket.” Szűcs Béla és Vincze Mihály gyermekekként kerültek Magyarországra. Elmondásuk szerint az ottaniak gyűlölték és nem akarták befogadni őket. „Amíg nagyanyám élt, addig a ládákat is őriztük, mert ő mindvégig hitt abban, hogy egyszer majd újra csomagolhatunk és mehetünk haza” – elevenítette fel a múltat Szűcs Béla.

A politikus...

A korabeli felvételekkel és dokumentumokkal kiegészített megrázó filmet követően nehezen tudtak megszólalni a megnyitó szónokai. „Jogfosztottság, hontalanság, deportáció, reszlovakizáció, lakosságcsere – valamennyi önmagában is pusztító lehet egy kisebbség számára. A magyar közösségnek viszont mindezt egyszerre kellett átélnie” – mondta beszédében Bugár Béla, az MKP elnöke. Majd Nagy Sándor hódításaira és Hitler árja-politikájára utalva rámutatott: „Hasonló szörnyűségekre van példa a történelemben, azzal az óriási különbséggel, hogy vagy hódítások, vagy háborúk idején történtek. Amit viszont az itteni magyarsággal szemben elkövetett az akkori hatalom, az békeidőben, a mai szlovák politikusok által a demokratizálódás időszakának nevezett években következett be” – tette hozzá. Bugár szavai szerint ezt az időszakot anyagi és erkölcsi vonzataival együtt le fog kelleni zárni, függetlenül attól, mi erről a szlovák politikusok véleménye. Utalt rá, hogy az 1998-as koalíciós szerződésbe kénytelenek voltak belefoglalni, hogy az MKP nem veti fel a Beneš-dekrétumok kérdését, de a 2002-es szerződésben ilyen kitétel már nem szerepel.

A történész...

A megnyitón jelen volt a korszak elismert kutatója, Vadkerty Katalin is, aki szakmai tanácsaival segítette a kiállítás szervezőit. „Tizenöt évig kutattam e kort, de a levéltári anyagok nem adhatják vissza azt, amit a túlélők visszaemlékezéseiből készült film adott – szólt az egybegyűltekhez. – A múlt ismerete és önismeret nélkül nem alapozhatjuk meg jövőnket. Ám az önismeretre nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek is szüksége van.” Emlékeztetett arra, hogy a hivatalos körökben „magyartalanításnak” nevezett háború utáni korszak kutatását Janics Kálmán kezdte a nyolcvanas években. A titkos levéltári iratokhoz azonban csak 1989 után férhettek hozzá a történészek. „A tény, hogy megszülethetett ez a kiállítás, egy reményteljesebb időszak kezdetét jelentheti – mondta a történész. – Bízom abban, nagyon sok fiatal eljön, és abban is, hogy a demokratikusan gondolkodó szlovákok közül is sok látogatója lesz a tárlatnak.”

A kiállítás megálmodója és kurátora, Fehér Csaba történész Fábry Zoltán szavait idézte, miszerint „visszatartott lélegzettel élni a szervezet nem bírja soká.” A felvidéki magyarok pedig évtizedekig éltek lélegzet-visszatartva, hiszen megaláztatásukról, elszenvedett sérelmeikről még csak suttogni sem volt szabad. „A tárlat két alapszíne a fehér és a fekete, amivel az akkor élők reménytelenségét szerettük volna hangsúlyozni, annak a korszaknak a hangulatát, amikor bűnösök büntettek ártatlanokat” – mutatott rá. Egyben köszönetet mondott mindazoknak, akik anyagi vagy erkölcsi segítséget nyújtottak a kiállítás megalkotása során. A tárlat védnöke Fehér Miklós, a Nyitra megye önkormányzatának alelnöke, akinek nagyszülei hat gyermekükkel együtt szintén átélték a csehországi deportálás borzalmait.

A vagon sötétje...

Magáról a tárlatról csak anynyit: mindenkinek látnia kell. Megalkotói részéről rendkívül jó ötletnek bizonyult a marhavagon elhelyezése a terem közepén; csak ezen keresztül juthat a látogató a következő helyiségbe. Néhány percet eltöltve a vagon sötét belsejében némi elképzelést nyerhet az ember arról, mit élhettek át a kitelepítettek és a deportáltak az ismeretlenbe vezető hosszú út során.

A megható és ünnepélyes hangulatú megnyitót egy zavaró dolog kísérte végig, amely természetellenesen hatott az adott környezetben: Csütörtöki József múzeumigazgató kétnyelvű konferálása. Talán ezúttal el lehetett volna tekinteni tőle.

Dombormű a Monostori Erőd falán

A kiállítás megnyitóját jól időzítették a szervezők: másnap, szeptember 25-én tartották a két Komáromban a Kitelepítettek és Deportáltak III. Országos Találkozóját. Ennek keretében avatták fel Nagy János szobrászművésznek a kitelepítettek és deportáltak emlékére készült domborművét, amely a Dél-Komáromban található Monostori Erőd falát díszíti. Aki eljön Komáromba, hogy megnézze a kiállítást, ne hagyja ki a dombormű megtekintését sem. (vkm)