Medvesalji kálvária: a terror korszaka a családon belül is rombolt

Jenő bácsi hatvanöt éves múlt. Aktív korában, még fiatalon a mezőgazdaságban dolgozott, később az anyagi kényszer hatására az építőiparba állt dolgozni. Családjának története mondhatni tipikus XX. századi szlovákiai magyar sors. Csak ők még mindenen túl egy koncepciós per és falubeli irigyeik áldozataivá is váltak.

A történet 50 éve, 1952 Péter-Pál napján kezdődött. Jenő bácsi nagyapja és édesapja mint közel 60 hektáron gazdálkodó földműves, az aratási előkészületekkel foglalatoskodott, amikor falubeli irigyeik a szomszéd község traktorállomásáról érkező géppel belearattak a még csak félig érett rozsba. A gazdák tudta nélkül, és azzal a nyílt szándékkal, hogy tönkretegyék őket. Jenő bácsi családjának ugyanis az átlagnál valamivel jobban ment, igaz, az átlagosnál kétszer többet dolgoztak. Volt már mindenféle gépük, gyarapodott az állatállomány, a kontingenst, a beadási kötelezettséget pedig tudták tartani. Ezt irigyelték meg néhányan és fennhangon ígérték, ennek a családnak a Medves alól pusztulnia kell. Megtörtént a feljelentés, mely szerint Jenő bácsi családja elszabotálta az aratást és már zölden levágta a rozst, hogy a „dolgozó nép asztaláról lopja el a kenyeret”. Jöttek a bőrkabátos urak, kivizsgálták, jegyzőkönyveztek, felmérték a portát, aztán bevitték a két gazdát. A népbíróság Jenő bácsi édesapját négy és fél év börtönbüntetésre valamint százhúszezer korona pénzbírságra ítélte, ami azt jelentette: teljesen tönkrement. Hogy azért a nagyapa se ússza meg, bár csak egy év börtönbüntetést kapott, ám teljes vagyonát elkobozták és kitiltották a járás területéről. Az édesapát júliusban zárták börtönbe, a nagyapát pedig augusztusban. A teljes vagyonelkobzás következtében a család többi tagja, két asszony meg négy kiskorú gyerek ott állt minden nélkül, valamikori saját házukban. A hatvan hektáron megtermett gabonáért már egy fillért sem kaptak, egész évi munkájukat kisajátította a szocialista állam. A „zölden” learatott gabonatábláról a szem pedig vetőmagként kelt el, olyan kiváló lett a minősége. Persze, ezért sem kaptak már egy fillért sem.

Jenő bácsi ekkor 14 éves volt. Soha nem felejti el 1952 karácsonyának böjtjét, amikor fegyveresek jöttek, felpakolták őket, és a legnagyobb hidegben elindították Csehország felé, ahol Česká Lípa mellett egy kisközségben kaptak munkát és lakhatást. Egész életében emlékezni fog arra, hogy milyen megalázó volt az élesre töltött fegyverek közt utazni, mint valami rablógyilkosnak. Még ott sem hagyták őket békében, többször házkutatást tartottak náluk, zaklatták, faggatták őket. A már ott vásárolt, a gyerekeknek szánt ruhát nemes egyszerűséggel összecsomagolták és elvették tőlük. Jenő bácsi a későbbiekben egyedül hazautazott szülőfalujába, ahol munkát vállalt. Alig tizenöt évesen szarvasmarhákat gondozott az állami gazdaság istállóiban. Ekkor tudta meg, mi az igazság az ő kitelepítésükkel, kálváriájukkal kapcsolatban. Később, már érett férfiként, megtudta a pontos neveket is. Ám a legjobban az fájt neki, hogy saját távolabbi rokonsága fordult ellenük. Pedig, mint mondta, emlékezete szerint a családban addig soha semmilyen viszály nem volt, senki meg nem bántott senkit, inkább mindenki segíteni próbált a másikon. Csak a kor! Az embert, lelket nyomorító kor, a sötét terror korszaka, az anyagiasság, az rontotta el a kapcsolatokat és vezette távolabbi rokonait az ördögi terv felé, amellyel teljesen tönkretették az ő családját. Aki annak idején belearatott a zöld rozsba, az nem kapott büntetést, viszont az ő családjának kitelepítése után szabadon lophatott a gazdátlan portáról, a hatóság még rá is bólintott.

Jenő bácsi édesapja négy hónap híján végig leülte büntetését, a nagyapa teljes mértékben. Amikor Jenő bácsi kamaszként hazajött munkát vállalni, szemtanúja volt saját gazdaságuk szétrablásának. Panaszt tenni sehol nem tudott, igaz, nem is lett volna foganatja.

Adalék a történtekhez, hogy az akkori falubíró, mielőtt a közelmúltban meghalt volna, eljött bocsánatot kérni, mert tehetetlen volt az ügyben, és elmondta az igazságot, amit addigra már Jenő bácsi is kiderített. A család 1954-ben Csehországból először Péterfalára, a Rimaszombati járásba költözött, aztán a munkavállalással együtt megengedték, hogy visszaköltözzenek saját szülőfalujukba. Mert a rögök visszahúzták őket, ahogy Jenő bácsi mondta. Elvállalta hát szülőfalujában a növendék marhák gondozását, így kerülhettek haza. 1957-ben megalakult a szövetkezet, ahova ők is beléptek, igaz már nem vagyonrésszel, csak munkaerejükkel. Éreztették is velük sokszor másodrendűségüket. Jenő bácsi torka máig elszorul az akkor visszafojtott dühtől és ezernyi megaláztatástól. Saját rokonai, saját vére fordult ellenük.

A rokonok máig is ugyanabban a faluban élnek, hívő templomjárók lettek. Azelőtt ők jelentgették a járási pártbizottságon, ki ment templomba, ki keresztelt, bérmálkozott, ki tartott egyházi esküvőt. Sok fiatal, tudásra szomjas ember karrierjét törték ketté. Jenő bácsi szerint most már van is mit meggyónniuk, megbánniuk. Máig sem érti, mi volt az oka annak az aljas provokációnak akkor 1952-ben, miért kellett családját tönkretenni?! Talán csak annyit sejt, hogy a mindenkori legrosszabb emberi tulajdonság, az irigység lehetett itt is a mozgató erő. Máig benne van a tüske az akkor történtek miatt, sem feledni, sem megbocsátani nem tud, akárhogy is igyekezne. A rendszerváltás után Jenő bácsi visszaigényelte a földjeit. Most bérbe adta őket, hiába tudja minden fortélyát a mezőgazdaságnak, már nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy újrakezdje.

A medvesaljai család kálváriája talán nem egyedülálló. A történet szereplőinek nevét és a falu nevét az adatközlő kérésére nem írtuk le. Tanulságait, a kor igaz embereket próbáló szomorú realitásait ítélje meg az olvasó.