Marko 12 éve kómában van – Édesanyja, Ivona mesélt történetükről

„Minden nap azért imádkozom, hogy Marko minél tovább itt legyen” – mesélte mosolyogva Ivona, miután elhagyta a szobát, amely hosszú évek óta egyetlen fia otthona. Ivona olyan keresztet hordoz a vállán, amelyet kevesen bírnának el, mégis békét, szeretetet és kiegyensúlyozottságot sugároz.

A hospice, amelynek alapítója a Szepesi Katolikus Alapítvány (Spišská katolícka charita), egy gyönyörű környezet, amelyről mégis automatikusan a szomorúságra asszociálunk. Az átgondolt építészet és a zöld növényzet kellemes érzést kelt – Peter Dziak elmagyarázta, hogy épp ez a szándék.  

„Hospice-unk 2005 óta működik. Kapacitása 24 egyágyas szobát foglal magába, melyek mindegyikéhez saját szociális helyiség tartozik. A hospice szíve a kápolna, amely teljesen ki tud nyílni, az intézmény így egy templommá válik. Betegeink, akik még képesek rá, részt vehetnek a szentmiséken. A kellemes környezet fontos a hozzátartozók számára, akik bármikor, akár éjszaka is idejöhetnek, sőt, külön szobában alhatnak vagy pihenhetnek. Olyan körülményeket biztosítottunk számukra, hogy méltó módon búcsúzhassanak szerettüktől.”

Markót nyolc hónapos korában hozták be. Édesanyja úgy emlékszik, hogy azon a napon órákig sírt, mert érezte, hogy sorsfordító változás állt be az életében.  

„Éppen Serafia nővér, apáca és ápolónő volt szolgálatban. Órákat töltött az ágya mellett. Olyan volt, mintha a második anyukájává vált volna az évek során”.  

Az egészséges csecsemőknél nyolc hónapos korban van egy fontos fordulópont a fejlődésben: elkezdik használni a motoros készségeiket, erősödik a szűk környezetükkel való társas kötődésük. Marko esetében ez éppen fordítva történt. Szüleinek éppen nyolc hónapos korában kellett elfogadniuk, hogy nem tudnak segíteni a fiuknak. Kétéves korában Marko kómába esett, és ebben az állapotban van a mai napig. Novemberben ünnepelte tizennegyedik születésnapját. 

Szülei és két nővére nagyon szeretik Markót, annak ellenére, hogy nem tud teljes életet élni. Hospice-szobája, eltekintve az életfunkciókat figyelő berendezésektől és az ételek elkészítéséhez és összekeveréséhez szükséges konyhai kütyüktől, egy normális gyerekszobára hasonlít. Családi fotók, plüssjátékok, dekoráció - mindig más és más. Ivona még azt is elmesélte, hogy minden szenteste összegyűlik a család a kisfiú ágya mellett, és éjfélig vele töltik a karácsonyt.  

„Amikor Márkot a szívem alatt hordtam, minden jónak tűnt. Kevesebb mint nyolc hónap után, koraszülöttként jött a világra” – emlékszik vissza az édesanyja.  

Rosszul fejlett emésztőrendszerrel jött a világra. A legnagyobb probléma a rendszer felső részén, a garatban volt.  

„Édes, pufók baba volt. A harmadik hónapban lett gond a légzésével, és ezzel kórházi kezelések egész sora kezdődött. Nyeléskor a torokban lévő gégefedő (az úgynevezett epiglottis) elmozdul, hogy lezárja és megvédje a légutakat, ami megakadályozza, hogy az étel a tüdőbe jusson. A mi Markónknak ezzel volt nagy problémája” – mondta Ivona.  

Marko lefogyott, növekedése és fejlődése lelassult. Éjjel-nappal tartó gondozásra és figyelemre szorult. Ivona szinte a nap 24 órájában a karjában tartotta a fiát; a mai napig van otthon egy teljesen lecsupaszított párnája - „Pontosan tudtam, hogyan kell tartani, hogy jól lélegezzen.” 

Kilenc hónapos korában Marko már képes volt felülni egy másik személy segítségével. Elkezdte érzékelni a körülötte lévő világot is. Beszélni még nem kezdett.

„Tisztában voltam vele, hogy ez nem lesz jobb. A kétségbeesés eluralkodott rajtam. De mi hívő család vagyunk, ezért a férjemmel gyakran mondogattuk egymásnak, hogy az lesz, aminek lennie kell. Minden Isten kezében van. Isten nélkül nem tudnánk semmit sem tenni, a hitem ad erőt. Marko mindig Isten ajándéka marad számomra. Amióta velünk van, a hitem elmélyült, jobban érzem Isten jelenlétét és segítségét.”  

Ivona akkor is számított Isten segítségére, amikor öt évvel Marko születése után világra hozta harmadik gyermekét, egy lányt. Diana szerencsére egészséges.  

Az kóma nem egyik napról a másikra jött. A visszafejlődés fokozatos volt, a teljes leépülés Marko kétéves korára következett be. Ma már gépekre van kötve, szinte egyáltalán nem tud mozogni, és nem beszél, emellett szondán keresztül táplálják. Érzelmeit arckifejezésekkel mutatja ki, pislogni azonban már nem tud. Amikor „beszélni” akar az édesanyjával vagy egy hozzá közel álló személlyel, kinyitja a száját és mozgatja a nyelvét. Hangot azonban szinte egyáltalán nem ad ki.  

„Marko mindig is szerény és boldog gyermek volt. A monitorokon látom, ha fájdalmai vannak. Hősiesen viseli. Elég neki az erkölcsi támogatásom, hogy vele vagyok, hogy megsimogatom, megcsókolom. Érzi, hogy ott vagyok neki. Szeretetet mutat, rám mosolyog. Mint az édesanyja, látom, ha boldog.”  

Évek óta, legyen ünnep vagy hétköznap, télen vagy nyáron, minden nap 14:30-kor jön busszal a közeli Hunfalváról (Huncovce). Először otthon főz, lányaira vigyáz, takarít. A férje munka után, délután lányokkal foglalkozik. Este 8 óra körül érkezik meg a fiához és feleségéhez egy kölcsönkért autóval. Este kilenc óra körül a házaspár hazaindul.  

„Beszélek vele, és mindig mondom neki, hogy nagyon szeretem. Valahányszor belépek a szobába, kinyitja a száját és mutogatja a nyelvét. Masszírozom, átöltöztetem, mozgatom, amennyire csak lehet. Vegyes táplálékkal etetem - a húst és a krumplit szereti a legjobban” – mesélte Ivona, miket csinálnak fiával.  

Már megvan a saját kommunikációs technikájuk, megértik egymást. Ivona azt mondja, mindig tudja, mire van szüksége a fiának.  

Ivona őszintén elmondta, hogy minél többet kell spórolniuk, hiszen a fia miatt nem dolgozik. A szüleivel kell élniük, saját lakásra nem is gondolnak. Még autójuk sincs, csak kölcsönzik.  

„A férjem fakitermelő, így a jövedelmünket befolyásolja a szezon. Nem vásárolunk olyasmit, amire nincs szükség. Egyszeri 800 eurós anyagi támogatást kaptam az államtól.”  

Ezenkívül a Jó Angyal Alapítvány is hozzájárul Marko hospice költségeihez.  

„Tudom, hogy egy nap eljön a vég. De nem vagyok rá felkészülve, ez nem lehetséges. Ha Isten is úgy akarja, ez egészen a késői öregkoromig fog tartani. A fáradtság számomra nem létezik.”  

Mint Peter Dziak, a Szent Erzsébet Hospice munkatársa elmondta, bár a betegek átlagéletkora 72 év, életük utolsó napjaiban kisgyermekekről is gondoskodnak: „A legfiatalabb betegünk mindössze másfél hónapos volt. A legidősebb viszont százéves.” 

Jelenleg önkénteseket keresnek az intézménybe, hogy megkönnyítsék betegeik utolsó napjait ezen a világon. A világjárvány idején csökkentették az önkéntes személyzetüket.  

„Imádkoznának velük, könyvet olvasnának nekik, vagy csak fognák a kezüket. Tudjuk, hogy jó helyen vagyunk és jó dolgot teszünk”. 

(pluska.sk)