Magyarországi szlovákok a lakosságcseréről

Békéscsaba – a ma közel 67 lelket számláló várost az Osztrák–Magyar Monarchia idején méltán tartották a szlovákság központjának; sem Kassának, sem Pozsonynak nem volt annyi szlovák ajkú lakosa, mint ennek a dél-alföldi mezővárosnak. Anyanyelvüket és kultúrájukat közel háromszáz éve őrzik – teljes lojalitást vállalva mindamellett a többségi nemzettel. A vérzivataros időkben erről a gyakorlatban is tanúbizonyságot tettek – az 1848–49-es szabadságharc idején Békéscsaba városa két teljes zászlóaljnyi katonát küldött a forradalmárok táborába, miközben a szlovák nemzetébresztő Hurban és serege a Felvidéken az osztrák csapatokat erősítette. Ellentmondásokban, alig hihető, mégis megtörtént eseményekben e tájon amúgy sincs hiány… De vegyük szépen sorjában.

Kis helytörténet, tanulságokkal

Jó föld a békéscsabai, tudom meg Hankó Andrástól, aki nyugdíjasként a Békéscsabai Szlovák Tájházban tevékenykedik tárlatvezetőként – amúgy meg elkötelezett helytörténész. Már az ókor embere is művelte és lakta ezt a tájat, s a Honfoglalást követően az a Csolt nemzetség kapta birtokul, melyből az utolsó pogánylázadások vezetői – így Vata és fia, János – származtak. 1566-ban foglalta el Petra budai basa a gyulai várat, s ezzel a környék sorsa megpecsételődött. Török és más utazók szerint is hetekig lehetett járni a vidéket anélkül, hogy élő emberrel találkoztak volna. Százharminc évig tartott ez az időszak; majd az osztrák-párti Halukker János György kapta meg a birtokokat – egész pontosan három lakatlan vármegyét. Tudta, hogy a birtok annyit ér, amennyi jobbágy szorgoskodik rajta – így a monarchia egész területéről verbuválni kezdte őket. Nagyon előrelátóan minden faluba más ajkú és vallású lakosságot telepített – Békéscsabára evangélikus szlovákokat, Berénybe evangélikus németeket, Elekre katolikus németeket, Orosházára evangélikus magyarokat, Békésre pedig református magyarokat. 1717-ben három Nógrád- és Hont-megyei szlovák atyafi érkezett Békéscsabára, kitudakolni a viszonyokat; miután megkapták a letelepedési engedélyt, 1718-ban tömegesen indultak meg a Felvidékről. A történeti források általában háromszáz családról tesznek említést, s családonként több mint egy tucat fővel kell számolni. Őket tekintik ma is a békési szlovákság elődeinek. A földesúrtól mindenki annyi földet kapott, amennyit meg tudott művelni, s a békéscsabaiak hamarosan jómódú gazdák lettek. Nem egynek száz hold földje volt, az egész csabai határ pedig nyolcvanháromezer holdat tett ki. Csoda-e hát, ha az „anyaország” hívó szavára nem rohantak fejvesztve a Felvidék felé?

Kés a torkon

„Miután megtörtént a megállapodás a nagyhatalmak között, s híre jött, hogy lakosságcserére kerül sor, Békéscsaba népgyűlések és állandó viták helyszínévé vált – emlékszik vissza az 1938-ban született Halkó András. – Egymás után érkeztek az agitátorok Csehszlovákiából, és azzal riogatták a szlovákságot, ha most nem telepednek át önszántukból, Magyarország a németekhez hasonlóan előbb vagy utóbb úgyis megszabadul tőlük, s ötven kilós csomagokkal toloncolja őket át a határon. Miután a megfélemlítéssel nem értek célt, ígérgetésekhez folyamodtak; a szabónak odaát textil-üzemet, a cipésznek cipőgyárat, az evangélikus lelkésznek meg püspökséget ígértek. Végül a város peremén élő szegénység, illetve az értelmiség kerekedett fel, s hagyta el a vidéket. Olyan volt ez, mintha az itteni szlovákság torkára rátették volna a kést; hétezren mentek el, köztük tanítók és más értelmiségiek. Sokan közülük persze jól jártak – például a rokonaim között is volt egy szerény körülmények közepette élő személy, aki Érsekújváron nyolcablakos házat kapott. Ugyanakkor ennek a fordítottja is érvényes volt – a Felvidékről, Nagymegyer mellől érkezett magyar kapott egy városszéli nádfedeles kunyhót; végül három ilyenben fért el minden ingóságával.”

A békéscsabaiak tisztességgel fogadták, majd befogadták a felvidékieket; ma a fiatalabbak már nem is nagyon tudják, ki honnan származik, az idősebbek tartják inkább számon egymást. A Felvidékről betelepült magyarok leszármazottainak egy része teljesen azonosult az itteni szlováksággal – látogatják klubjukat, vagy részt vesznek kulturális életükben. A társadalomtudomány ezt asszimilálódásnak nevezi; Békés megyében meg azt mondják, megtanultak egymás mellett élni. Mindenesetre külön szociológiai-néplélektani tanulmányt lehetne írni a kisebbségi sorsból ismét csak kisebbségi sorsba csöppent felvidékiekről, akiket a későbbiekben soha semmilyen hatalom nem kényszerített arra, hogy sorsközösséget vállaljanak a helyi szlováksággal.

„Az egyház is részt vállalt a szlovákok győzködésében, például ide küldött agitálni egy egyházi méltóságot; ám a békéscsabaiak nem engedték, hogy templomuk szószékéről szóljon hozzájuk, így dolgavégezetlen távozott. De a presbitérium a helyi lelkésznek is megtiltotta, hogy az áttelepülés mellett prédikáljon. A félretájékoztatásnak mégis az lett az eredménye, hogy nem egy család szétszakadt – az asszony elment a gyerekekkel, a férfi meg itt maradt, a földeken. Amikor odaát jártam, több ízben találkoztam Csehszlovákiába áttelepült szlovákokkal, akik már szívesen visszajöttek volna, ám az önérzetük nem engedte, hogy megtegyék. Az öregek pedig azt mondták: ha még egyszer meglátnák a békéscsabai templom tornyát, a szívük is megszakadna. Inkább odaát maradtak.”

Milyen a visszhangja ma Békéscsabán a Beneš-dekrétumok megnyitásának?

„Már akkortájt is megmondták, hogy a világ legnagyobb hülyesége az emberek ide-oda telepítése, s ez a nézet ma is tartja magát. A szlovákiai politikusok kezdeményezéseit tudomásul vesszük, de ez itt nem téma; van bajunk az országon belül épp elég…”

Álljon itt még egy fontos adalék: a Békéscsabán megkérdezett szlovákok nem tudnak olyan történelmi sérelmekről, atrocitásokról, melyekről a szlovákiai televízió-csatornák oly szívesen „témáznak”. Bocsánatot kérni szerintük is a kitelepített magyaroktól kell.

Hej, pod Kriváňom…!

Laurinyec András 1935-ben született a megyei jogú városban, s csak katonaideje alatt hagyta el azt.

„Ha jól emlékszem, negyvenhat tavaszán jelentek itt meg a cseh-szlovák agitátorok – mondja –, s teleragasztották a várost plakátokkal, melyek tudtunkra adták, hogy »Hej, pod Kriváňom, tam je krásny svet!«, vagy hogy »Poďte, matka zem vás volá!«. Egymást érték a gyűlések, az agitátorok pedig addig győzködték a lakosokat, míg azok két táborra nem szakadtak. Az áttelepülést ellenzők azt skandálták, hogy »Do slovenskej neideme!« (a békési szlovákok nem ismerték el a nyelvújítást, így az általuk beszélt nyelv a szlovák egy archaikusabb változata), ám vagy hétezer ember így is felkerekedett. Főképp a szegényebbek, akik azt remélték, odaát nagyobb birtokokhoz jutnak – s elvárásaik be is igazolódtak. Míg nem egy felvidéki család három vagon holmival érkezett, a mieinkből három család elfért egy vagonban. A csabai szlovákok barátkozó emberek, s a felvidékiek is tudták, hogy az itt maradtakra nincs miért haragudniuk, hiszen nem ők telepednek a vagyonukba, hanem akik elmentek.”

Laurinyec András is ismer olyan áttelepült csabai szlovákokat, akik szívesen visszatértek volna a magyar–román határ mentére – ám főképp lelkiismereti okokra hivatkozva maradtak. Mert a lelkiismeret már csak olyan, hogy élete végéig nem hagyja nyugodni az embert…

Hogy teljes legyen a kép, Békéscsabán alkalmam nyílt néhány szót váltani Tóth István történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetőjével is; meglátása szerint a Beneš-dekrétumok teljes hatályon kívül helyezése ma már lehetetlen, hiszen egyes cikkelyei más törvények alapjául szolgálnak. Ám azokat a rendelkezéseket, melyek a magyar és német kisebbségeket diszkriminálják, érvényteleníteni lehet – és kell is.

Minden más ebből következik…