Londoni ázsaiak a szlovák hokiválogatott ellen

Nem emlékszem, született-e valaha riport rock-koncertről ezeken a hasábokon. Főleg ezért veszem a bátorságot, no meg azért, hogy rávilágítsak a honi koncertszervezés nehézségeire. Azokat az előadókat, akik nem folynak a csapból is, rétegelőadóknak hívjuk. A lista szinte országonként változik, a nemzetközi lemezcégek fiókirodáinak propangandamunkájától, valamint a szervezők ügyességétől függően.

Az Asian Dub Foundation nevű zenekar például világszerte stadionokban lép fel, a budapesti Sziget Fesztiválon tizenötezer embert vonzottak a nagyszínpad elé, Prágába már úgy járnak, mint haza, Japánban csak testőrökkel közlekedhetnek, Pozsonyban viszont alig-alig töltötték meg az Aréna Színházat. Az okok sokrétűek.

AKI SZOKATLANT AKAR HALLANI, RÉSEN KELL LENNIE

Néhány éve megszűnt szép fővárosunk leghaladóbb rádióadója, a Ragtime, amely az alternatív rockzenének és az elektronikus tánczenének adott teret. ĺgy az egyszerű halandó igencsak nehéz helyzetben van, résen kell lennie, ha valami eredetit, szokatlant akar hallani az éterben. A multicégek nálunk is uralják a terepet, kevés választási lehetőséget hagyva a potenciális vásárlónak. Minél kisebb országról van szó, annál inkább érvényes az előző mondat.

Nos, a trencséni Pohoda fesztivál szervezői mindezek ellenére úgy döntöttek, megreszkírozzák a dolgot, és Pozsonyba csábítják az indo-dub-jungle világhírességeit, akik jelenleg európai turnén vesznek részt. A remek akusztikájú, hétszáz főt befogadó dunaparti színház ugyan végül megtelt, ám a szervezők azt mondják: valószínűleg ez volt az utolsó pozsonyi dobások. A szerény bevétel ugyanis nem éri meg a sok idegeskedést.

DUTYIBAN KÉSZÜLNEK A KONCERTRE

Elfogult vagyok a zenekarral szemben, szerintem a Fund-a-Mental mellett ők keverik a huszonegyedik század legeredetibb indiai alapú elektronikus tánczenéjét, amelyben a punk vehemenciája, a modern technológiák iránti rajongás és a világmegváltás igyekezete egyaránt felfedezhető. Ráadásul a bolygó egyik legaktívabb koncertzenekaráról van szó, élőben dupla intenzitással hatnak, de persze lemezeikből is eladtak már pár millió példányt. A derék londoni hinduk igazán nem tehettek róla, hogy a Szlovákia– Svédország hokimeccs épp a koncert kezdetének időpontjában zajlott. Arról sem, hogy a világhírű lemezlovas, a detroiti techno atyaúristene, Jeff Mills is pont aznap játszott Pozsonyban, elcsábítva haladó szellemű közönségük egy részét. De ne szaladjunk enynyire előre. Az Asian Dub Foundation tagjai már a koncertet megelőző este „műsort adtak” egy pozsonyi kocsmában, majd a Kalapos utcán, ahol négy ott parkoló gépkocsit rongáltak meg. A szombati és hétfői lapok persze ettől voltak hangosak, nem pedig az amúgy kifogástalan koncert értékelésétől.

Amikor péntek délben felhívtam Michal Kaščák főszervezőt, a fiatalember éppen az őrizetbe vett művészek kiszabadításán dolgozott, és remegő hangon közölte, hogy az aznapi koncert még korántsem biztos, elképzelhető, hogy potyára vonatoztam fel Kassáról. De mi történt tulajdonképpen? – kérdeztem döbbenten. Nos, a fiúk betértek egy kocsmába, vidáman lerészegedtek, és az amerikai filmek mintájára kedvük támadt végigsétálni az utcában parkoló gépkocsik tetején. A rendőrség ezt randalírozásnak tekintette, két brit és három francia állampolgárt bevittek, és tizenkét órán át fogva tartottak. Végül csak egy fő ellen indult eljárás, magántulajdon megrongálása miatt. A keletkezett kár kevesebb, mint harmincezer korona. (Nem értek az autókhoz, de megkockáztatom, hogy összesen három ablaküveget törhettek be, és két szélvédőt rongálhattak meg.)

SÖTÉTEBB ARCBŐR

Délután háromkor álmos technikusok pakolták kifelé a cuccot egy feneketlen kamionból, a lépcsőn pedig Pandit G., az ADF aranykezű dízséje éppen újságot olvasott. Meglepődött, hogy felismertem, és gyorsan közölte, hogy ő nem volt ott az ominózus helyszínen, semmit sem tud a történtekről. „A zenekarral nyolc éve nem történt ehhez hasonló dolog. Elképzelhető, hogy a technikusaink a kelleténél jobban érezték magukat, és mivel az ADF egyik tagja is velük mulatott, a mai koncert egy ideig tényleg bizonytalan volt” – mondta a jogi végzettséggel rendelkező lemezbűvölő, aki nem zárta ki, hogy a fiúk az átlagosnál sötétebb arcbőrük miatt vívták ki a pozsonyi rendőrség megkülönböztetett figyelmét. Pandit G. láthatóan fellélegzett, amikor a zenére tereltem a szót. Kisvártatva megérkezett, és mellénk telepedett Aniruddha Das, a zenekar ördögi basszusgitárosa, aki szintén nem volt ott, és nem tudott semmit. „Az incidens résztvevői két órája szabadultak, most a szállodában alszanak. Én tegnap este a nadrágomat mostam, csak reggel hallottam, mi történt” – mondta a nagy fekete ember, aki egyébként saját pénzből alapított egy zeneiskolát hátrányos helyzetű második generációs londoni hindu fiatalok részére. Erről a virágzó intézményről oly lelkesen beszél, hogy nincs képem az este történtekre terelni a szót. Csak annyit kérdezek, hogy Chandrasonic, a banda hangzása szempontjából meghatározó gitáros szabadlábon van-e. „Igen, ne aggódj, ő sem volt ott” – mondja Das, és megkér, hogy hessegessem el az egyik honi bulvárlap közelben ólálkodó újságíróit, akik nem és nem hajlandóak felfogni, hogy tőlük semmit sem tudhatnak meg az autórongálásról. Ékes szlováksággal rápirítok a kollégákra, mint valami személyi testőr, aztán visszaülök a lépcsőre. A két brit művészkommandós közli, hogy a koncert este nyolc helyett fél tizenegykor kezdődik, mivel a szlovák hokicsapat elődöntőt játszik a svédekkel, és a szervezők lehetővé teszik a nagyérdeműnek, hogy kivetítőn élvezhesse a meccset. Igaz ez? – kérdem később az illetékesektől, akik rezignáltan vonogatják vállukat, és kijelentik, hogy úgy látszik, ma minden ellenük dolgozik, ennél rosszabbul nem is időzíthették volna a koncertet.

ZENE HELYETT HOKI

21.10-kor kerül kezemre a bejáratnál a zöld karszalag. A kidobófiúk félig befordulva a képernyő felé, felőlük bárki bemehetne jegy nélkül, hiszen támad a szlovák válogatott. Odabent heves szurkolás, és bár az általam végzett mini közvélemény-kutatás során kiderült, hogy a koncertre érkezők fele nem tudott a csúszásról, zokszó nélkül, sőt örömmel nézik a meccset. A fiatalok kétszeresen is rokonlelkeknek érzik egymást. Valaki egy ösztönös lábrántással felborítja a mellette ülő srác sörét, majd sűrű bocsánatkérés közepette eloldalog, és teli korsóval érkezik vissza. Egy borotvált fejű izomkolosszus lovagiasan átengedi helyét a fölötte ácsorgó szőke lánynak. A hangulat egyre családiasabb, pedig vesztésre áll a csapat, elúszóban az aranyérem. A harmadik harmad elején ismerős arcra bukkanok a tömegben. Nem tévedek: az ADF gitárosa merészkedett elő a színfalak mögül, hogy megnézze magának a nagyérdeműt, mert ilyet ő még nem látott. „Egyszer Mexikóban előfordult már, hogy egy focirangadó miatt később kezdtünk, de az csak félórás csúszás volt, és nem a koncert helyszínén, hanem a közeli kocsmákban szurkolt a közönség” – harsogja fülembe a Chandrasonic művésznévre hallgató muzsikus. „Volt egy ötletünk a mai estére, azt akartuk, hogy a fejünk fölé vetítsék ki a meccset, mi pedig improvizáltunk volna a képekre. Aztán tegnap éjjel bedutyizták a banda felét, így ebből nem lett semmi” – mondja a gitáros, aki tíz éve nem látott hokimeccset, de láthatóan tetszik neki, hogy a szlovákiai lányok ugyanolyan vehemenciával szurkolnak, mint a fiúk.

FELRÁZÓ BULI

Előszedem a magnót, kimegyünk interjúzni a megszokott lépcsőre, Chandrát úgy kell elrángatnia a menedzsernek fél tizenegy előtt egy perccel, a meccs végén. Nos, talán kárpótlásul a vereségért, talán „megszokásból” egészen korrekt, felrázó és mozgósító erejű bulit prezentált a zenekar. Egykori frontemberük helyére, aki a közelmúltban a világhír helyett a rasszizmus elleni harcot választotta, hivatásos emberjogi aktivista lett, két új rappert vettek fel. A huszon-egynéhány éves srácok abból a suliból kerültek ki, amelyet az ADF tart fenn, egyikük annak előtte is besegített, ahol tudott, így a váltás nem volt fájdalmas. A két frontember dupla intenzitással bűvöli a mikrofonokat, egymásnak kontráznak, egymást ugrálják túl, bár a szöveget ezáltal kevésbé érteni. Egy derék hindu, aki szintén új tag lehet, hol tablán, hol dupla fenekű indiai dobon játszik, a szitárok is előkerülnek, igaz, csupán hangmintákról. Pandit G. azonban olyan ügyesen játssza be a papája lemezgyűjteményéből származó futamokat, hogy a tomboló közönség azt hiszi, ott születnek a raga-dallamok.

KUKURA REMÉNYKEDIK

A helyszín egyébként ideális. A nézőtér széksorait eltüntették, a zsöllyét viszont meghagyták, a küzdőtér így elkülönült az ücsörgő közönség terétől, nem beszélve az erkélyről, ahonnan remek rálátás kínálkozik az esemény egészére. Mi, akik az első emelet első sorában ültünk, felrakhattuk lábukat a kovácsolt vas korlátra, mintha valami moziban ülnénk, és vajon létezhet-e ennél kényelmesebb pozitúra?

Maga Juraj Kukura is érdeklődve forgatta fejét az oldalsó kijáratnál. Az Aréna újdonsült igazgatója nem akarta elemezni az aznap esti zenei produkciót, ám a lelkes tombolás láthatóan tetszett neki. Szerinte a színház bármikor használható ilyen célra, és előfordulhat, hogy az ide szoktatott fiatalok egy-két előadásra is jegyet váltanak majd. Ennek érdekében már a bejáratnál mindenki kapott egy szórólapot az Aréna májusi programjával. És bár a lapok háromnegyede a földön, vagy a szemétkosarakban végezte, a remény mindig utoljára „szokott meghalni”.

APÁM, EZ JOBB VOLT, MINT A HOKIMECCS!

Egy óra után az elégedett nagyérdemű szivárogni kezdett kifelé, cigiztek, taxit hívtak mobilon, kis csoportokban elemezték a látottakat. A sötét udvaron egyszerre csak megjelent a zenekar két tagja, akik, mint egy gimnáziumi rendezvény után, csillogó szemmel várták a reakciókat. „Apám, ez jobb volt, mint a hokimeccs!” – vertem hátba stílszerűen az egyik rappert, MC Akárkit, a srácnak meg több se kellett, lelkesen magyarázni kezdte, mit akartak csinálni a kivetítőkkel. Ekkor vette észre őt a kiáramló tömeg, elrángatták néhány közös fotóhoz, nekem meg közben megjött a taxim. „Mi zajlott itt? Az összes kocsinkat ide hívták”– tette fel a kérdést a sofőr. Én meg talányosan csak annyit mondtam: koncert és hokimeccs.