Krasznahorka füstje és lángja

Azok kedvéért, akik nem győzték volna nyomon követni az eseményeket, kivonatolva itt adom közre, mi minden játszódott le az eltelt közel két hónap során ebben a különben békés felső-gömöri faluban.

Egy héttel és egy nappal azután, hogy a vár tetőzete leégett, március 18-án a Mi Szlovákiánk Néppárt (ĽSNS) egy magánszemélytől bérelt területen tüntetett a település központjában. Mintegy ötszázan jöttek el a Kotleba által meghirdetett demonstrációra – azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „egy emberként” vonuljanak ki megtekinteni azt a telket, amelyre a párt szeretett vezére szemet vetett, s amely nem mellékesen a romatelep alatt található. A megmozdulást a rendőrség megakadályozta, ezért Kotleba az adásvétel körüli kérdéseket rendezendő, április 10-én este visszatért a faluba. A Facebook közösségi portálon április 25-én jelent meg egy rövid hír arról, hogy a nemzeti vezér egy nappal korábban hivatalosan is földtulajdonos lett Krasznahorkaváralján; a bejegyzést néhány óra leforgása alatt közel hétszázan „lájkolták”. Kotleba április 27-re ígérte, hogy eljön a faluba szemrevételezni új tulajdonát; a krasznahorkaváraljai romák is nagyjából ekkortájt jelezték, hogy ha ezt megteszi, nem biztos, hogy kezességet tudnak vállalni testi épségéért. Itt tartottak a dolgok, amikor nyakunkba vettük az országot, hogy a helyszínen tájékozódjunk a magyar–szlovák–roma közeledés és távolodás egy újabb fejezete felől.

Rendezés elnapolva

Mint minden konfliktus, ez is azzal kezdődött, hogy odaátról valaki visszalőtt. Ma már teljesen fölösleges azt firtatni, hogy a hatvanas-hetvenes években, amikor a romák illegálisan építkezni kezdtek a falu határában, magántulajdon, mint olyan nem létezett, így a föld is egy kicsit mindenkié volt. A rendszerváltást követő években persze akadtak, akik felhívták a figyelmet arra, hogy a tulajdonjogokat rendezni kell – ezek egyike volt Szaniszló István, akinek a nevét az utóbbi időben sokat ragozta a sajtó. Az ő „számlájára írható”, hogy Kotleba kezére került a romák által önkényesen elfoglalt területet egy része.

„Hogy a dolgok a helyükre kerüljenek: a telket több ingatlanommal együtt közvetítőirodán keresztül kínáltam, és nem célzottan ajánlottam fel konkrét személynek – közli. – Lázár Imre barátommal 1996-tól viaskodunk azért, hogy tulajdonosi jogainkat érvényesíteni tudjuk, az egész szélmalomharcunkat dokumentáltuk. Mivel minden törvényes lehetőséget kimerítettem, nem maradt más választásom, mint a telek értékesítése.”

Kálváriája a földreformmal kezdődött, mondja, amely Krasznahorkaváralján sem ment zökkenőmentesen. Akadtak ugyanis, akik birtokaik helyett fölöttébb előnyös fekvésű, értékes telkekhez jutottak, míg másoknak a mocsaras terület jutott. Pontosabban: jutott volna, ha beleegyeznek az ügyletbe. Szaniszló István szerint kérdéses az is, hogy a földreformot felügyelő szerv az eredeti elképzeléssel ellentétben miért döntött úgy, hogy mégsem rendezi a romatelep alatti területet.

„Ezen a döntésen egy hektárnyi földet veszítettem volna – mondja. – Azelőtt sosem firtattam, engedéllyel vagy anélkül építkeztek-e a romák a telkemen, mivel bíztam abban, hogy a község rendezi az ügyet. Amikor világossá vált, hogy nem így lesz, több kisemmizett földtulajdonossal a hivatalokhoz fordultunk, illetve petíciót fogalmaztunk meg.”

Mezőgazdaságiból beépített terület

Szaniszló István úgy érzi, földje elfoglalása, jogtalan használata a büntetőtörvénykönyv szerint lopásnak minősül; mivel ő maga törvénytisztelő ember, évek óta fizeti a terület után az ingatlanadót. „Érdekelne, vajon a rajta álló épületek után befizették-e egyszer is…“ - fogalmazza meg a költői kérdést.

Az általa, majd később további 134 személy által szorgalmazott rendezési ügy az illetékes hivatalok minden lehetséges szintjét megjárta. A rozsnyói földhivatal által kiadott hatályos végzés például leszögezi: „A Kokeš geodéziai program és az ortofotó-térképek, valamint a három helyszíni terepszemle alapján megállapítást nyert, hogy a kérdéses telkeket beépítették, illetve azokon az építészeti hivatal és a talajvédelmi előírások megkerülésével további építkezés folyik. Az emberi tevékenység hatására a terület megváltoztatta jellegét, ezért nem felel meg a mezőgazdasági hasznosításra alkalmas területre vonatkozó kritériumoknak. A folyamat rekultivációs tevékenységgel sem fordítható vissza.“

Szaniszló szerint építésügyi hatóságként a községi hivatalnak kellett volna fellépnie az illegális építkezések megakadályozása és felszámolása érdekében, erre azonban nem került sor. 2008-ban a község akkori vezetése telekcserével próbálta volna orvosolni a helyzetet, ám ennek feltételeivel a lakosok egy csoportja nem értett egyet, és petíciót fogalmazott meg. Mivel a községi hivatal ezt elautasította, Szaniszló István és Lázár Imre az ügyészséghez fordult. Hasonlóképpen járt el a község vezetése, eljárást sürgetve az aláírásgyűjtés kezdeményezői ellen a helyi képviselők, a polgármester, valamint a község főellenőrének rágalmazása miatt. Itt tartottak a dolgok, amikor 2010-ben Dušan Čaplovič a Kormányhivatalból megüzente: nem állja a telekcsere költségeit, mivel a romatelepek problémáját egy kormányrendelet fogja orvosolni. A végszót a rozsnyói földhivatal mondta ki 2011 januárjában, végzésben adva a 135 érintett telektulajdonos tudtára, hogy a füves területet beépített területté nyilvánította.

Fokozottan figyelt romatelep

Mivel a végzés hatályba lépett, Marián Kotleba törvénytelenül járna el, ha bármilyen fondorlatos módon - például buldózerek bevetésével -visszaállítaná az egykori szérűn az eredeti állapotokat. Kérdéses az is, mellé állna-e az az öt társtulajdonos, akikkel most (még) egy parcellán kénytelen osztozni. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy korábban több alkalommal zajlottak egyeztető tárgyalások a község vezetése, Szaniszló István, illetve a romatelep lakói között a telek megvétele kapcsán. Diplomatikusan fogalmazva: az érdekek sajnos nem találkoztak. Rövid terepszemle a helyiek által egyszerűen csak cigánysornak nevezett romatelepen. Lakói szemmel láthatóan nem örülnek a két idegennek, s ezt kifejezésre is juttatják. „A romatelep úgy száz-százötven éve itt van, és amíg a vár le nem égett, senkit sem zavart -mondja Gúnár Lajos helyi vajda -, azóta viszont folyamatos provokációnak, megfélemlítésnek vagyunk kitéve. Megjegyzem: az utolsó percig próbáltunk Szaniszló úrral egyeztetni a telek megvételéről, ő azonban legutóbb húsz eurós négyzetméterenkénti árral állt elő, ami szerintem nem reális. Az illegálisan emelt házak tulajdonosai így becsületbeli nyilatkozatot fogalmaztak meg, amelyben kijelentik: elfogadható áron készek megvásárolni a parcellát, amelyen építkeztek.“

A vajda a helyzet orvoslása, illetve a fenyegetettség megszüntetése érdekében a kormányfőhöz, majd az ombudsmanhoz fordult; végül a romaügyi kormánybiztos szállt ki a helyszínre. A rendőrség továbbra is fokozottan figyeli a romatelepet.

„Tudja mi a legmegdöbbentőbb az egészben? - szegezi nekem a kérdést a vajda, azonnal meg is adva a választ. - Az, hogy a helyi magyarok nem tudatosítják: ha Kotleba gyökeret ver itt, többé egy perc nyugtuk nem lesz. Ma még mi vagyunk az első számú közellenség, holnap majd a faluban található magyar történelmi vonatkozású emlékművekbe fog belekötni…“

Kotlebától várni a megoldást?

Szó, ami szó, volt már ilyenre példa; Kotleba 2005-ben Vodca-ként (magyarul: Vezér, németül: Führer) masírozott végig a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) élén a Krasznahorkaváraljától alig hat kilométerre fekvő Rozsnyó utcáin. A békés demonstráció programpontjai közt akkor egyebek mellett Kossuth szobrának leköpködése szerepelt, lelkes hívei pedig a város főterén egyértelműen kinyilvánították, hogy a cigánykérdés orvoslásának egyetlen eszköze az ólomtabletta. Tőle megoldást várni legalább annyira hiábavaló, mint mondjuk a romatelep(ek) lakói részéről továbbra is abban bizakodni, hogy majd az állam kiváltja az általuk egyszerűen elbitorolt területeket. Lapszélen jegyzem meg: 720 ilyen telep van az országban. Tüzet szítani, pontosabban jó nagy füstöt csinálni viszont éppen így kell.