Kortárs magyar képzőművészek szellemi műhelye

Sóváradi Valéria: „Fontosak az új impulzusok.”Művésztelep – így emlegetik nyaranta a termálfürdőtől nem messze álló, kényelmes kis villát. A földszinti társalgó melletti helyiségben egy kis asztalkán szépen elrendezett csendélet látható, egy másik asztalon pedig vászonra festett, egyelőre befejezetlen mása, de ez minden, ami művészek jelenlétére utal. Ez nem alkotótábor, ahol kötelezően alkotni kell, akár van hozzá valakinek kedve a több mint harminc fokos melegben, akár nincs.

Sóváradi Valéria festőművész számára, aki Budapestről érkezett, a Dunaszerdahelyen töltött két hét elsősorban a feltöltődésről szól.

Vágó Magda: „Az ihlet kemény munka eredménye.” „A rendelkezésünkre álló idő kevés ahhoz, hogy az ember igazán belelendüljön a munkába. Ahhoz legalább egy hónapot kellene itt tölteni, de erre nincs lehetőség. Egy művész számára nagyon fontos, hogy egy évben kétszer-háromszor valamiféle környezetváltozáson menjen keresztül, és így új impulzusok érjék. Akárhová megy az ember, az előbb-utóbb kicsapódik, megjelenik valahol, lehet, hogy egy hét, de az is lehet, hogy egy év múlva. Vannak, akik rögtön tudnak dolgozni, de vannak, akik nem. Ha csinálok egy képet, az egy sűrített dolog, tehát soha nem a látvány egy az egyben való visszaadása. Az, ami a képen van, úgy, ahogy ott szerepel, sehol nem látható. Az ember mindig arra törekszik, hogy a gondolatait és a színekhez, formákhoz való viszonyát minél erőteljesebben tudja kifejezni, hogy ez mások számára is érthető és élvezhető legyen. Erről azonban nagyon nehéz beszélni. Én egy képet körülbelül egy hónap alatt csinálok meg. Két hét számomra arra elég, hogy egy ötlet elkezdjen derengeni bennem, amiből egyszer majd talán lesz valami.”

Hasonlóan vélekedik az ugyancsak budapesti Vágó Magda is:

„Az ember végre megengedheti magának, hogy ne csináljon semmit, és bízik abban, hogy ez majd később megtérül. Mert ha nem is csinál semmit, azért szeme van; nézelődik, és egyszer csak lát is. Például úszik a medencében, és elidőzik a színeknél, a víz hullámzásánál, a formáknál – máris körvonalazódik valami, ami aztán előbb-utóbb képes formát ölteni. Gyakran hallani, hogy a festő akkor dolgozik, amikor ihlete van. Én ezt úgy közelíteném meg, hogy az ihlet egy folyamatos munka eredménye lehet. Az ember dolgozik, küszködik a képpel, és egyszer csak, mintegy varázsütésre, a kép átveszi a vezetést. Valami elindul, és ezt tekinthetjük úgynevezett ihletett állapotnak. Ez azonban a kemény munka szükségszerű következménye.”

A művésztelep egyik fő szervezője, Lipcsey György szobrászművész, a Kortárs Magyar Galéria kuratóriumának elnöke is megerősíti, menynyire fontos a feltöltődés: „Ma már a képzőművészek többsége inkább szellemileg készül fel egy-egy alkotás létrehozására, és itt is akadhat valami, ami ehhez segítséget jelent. Művésztelepünk vendége volt Zsemlye Ildikó, akinek az alkotásain gyakran szerepelnek vasúti szerelvények. Neki az volt az első, hogy kiment a vasútállomásra, és ott nézelődött. Azt hiszem, minden állomásnak más a hangulata, és Ildikó az itteniéből is vitt magával valamit, amit aztán beépített valamelyik alkotásába.”

A pozsonyi grafikus, Nagy Zoltán számára az együttlét, a pályatársakkal folytatott eszmecsere jelenti a dunaszerdahelyi két hét fő vonzerejét, mert mint mondja, manapság mindenki fut a pénze után, nincs idő összejövetelekre, hosszabb beszélgetésekre, még kevésbé termékenyítő szakmai vitákra. „Ideálisabb környezetet elképzelni sem lehet, mint ezt, a termálfürdő szomszédságában” – állítja, és a vendéglátók mindenre kiterjedő gondoskodását dicséri.

Magyar László Ungvárról érkezettA legtávolabbról, Ungvárról érkezett Magyar László azzal kezdi, hogy az első érzése a csalódás volt, labdarúgó csapatának rangja, híre alapján ugyanis jóval nagyobbnak képzelte Dunaszerdahelyet. „Aztán egy hosszabb séta során láttam néhány érdekes építészeti megoldást, ami arra utal, hogy fel akarják éleszteni a várost, amely kicsi, de szép, és kellemesen el lehet tölteni itt az időt.” Legkedvezőbb benyomása? „Meghökkentett, milyen nagyszerű épületben van, és milyen magas fokon működtetik a Kortárs Magyar Galériát. Ungváron, Munkácson is van néhány gyűjtemény, de sajnos, kicsik a termek, az alkotások zöme a raktárakban hever, ahol lassan tönkremegy.” Mint Magyar László szavaiból kiderült, Kárpátalján ritka a bőkezű szponzor, a gazdag adakozó, ezért, ha nagyobb kiállítást kívánnak rendezni, magyarországi alapítványokhoz fordulnak támogatásért. Az ungvári festőművész a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának elnöke. A mintegy húszfőnyi társaság „összefogással többre megyünk” alapon működik, s hogy nem is akárhogy, több külföldi csoportos kiállítás is tanúsítja. Az Expo 2000 keretében bemutatkoztak Hannoverben, volt kiállításuk Varsóban és több magyarországi városban. A csoport néhány tagja időközben Magyarországon telepedett le, de helyettük jöttek mások. „Maradunk, ahol vagyunk, a szülőföldön, mára a határok nem játszanak szerepet” – vallja Magyar László.

A Kortárs Magyar Galéria szép épülete és remek gyűjteménye nemcsak őt készteti elismerésre, hanem minden fogékony látogatót. „Bármelyik nyugati város büszke lehetne rá” – állítja Szabó Lilla művészettörténész, a budapesti Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, az előadók egyike. Lipcsey György szerint óriási szerencséje volt a városnak, mert képes volt megragadni a legmegfelelőbb pillanatot a képtár létrehozására.

„A Kortárs Magyar Galéria a bársonyos forradalom utáni eufóriában, a nagy tervek, bizakodások, nagylelkű gesztusok időszakában született. Az Érsekújvárról elszármazott, Magyarországon élő Luzsica Lajos ötlete volt Dunaszerdahelyen egy olyan galériát létrehozni, amely a kortárs magyar képzőművészek munkásságát dokumentálná, lakhelyüktől, állampolgárságuktól függetlenül. A galéria alapját képező műveket maguk az alkotók, elismert, nagynevű művészek ajándékozták. Ez azonban hosszú távon nem járható út. Két lehetőség van a képállomány bővítésére. Az egyik az, hogy a kiszemelt alkotásokat az alapítvány vagy a város megvásárolja. Alapítványunk azonban szintén alapítványfüggő, pályázatokból tartja fenn magát, a város pedig amúgy is hatalmas összeget költ a galéria fenntartására, működtetésére. ĺgy a második lehetőséget választottuk: a városnak van egy vendégháza, ahová nyaranta két hétre képzőművészeket hívunk meg. Itt teljes ellátást kapnak, programról, előadásokról gondoskodunk számukra, ők pedig cserébe a galériának ajándékozzák egy-egy alkotásukat. Ezt már készen hozzák magukkal, mert nem biztos, hogy rövid két hét alatt itt, ahol nincsenek jól felszerelt műtermek, mivel erre nincs pénz, valóban olyan mű születne, amely méltó módon képviselné az alkotóját. Ez persze nem jelenti azt, hogy a vendégül látott művészek nem rajzolhatnak, festhetnek, de inkább egy szellemi műhely megteremtésére törekszünk. Ezt ajánlotta Butak András, a Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetségének (MKITSZ) elnöke, és azt tapasztaltuk, hogy ezt igénylik a meghívott művészek is. Most két kiállítás volt és négy előadás, minimum ilyen programmal kellene folytatni a jövőben is a művésztelepet.”

Nagy Zoltánnak nincs szüksége állványra, asztalra, ha alkotásba lendül Kanovits Gábor felvételei A meghívott művészek személyéről a magyarországi Magyar Képző- és Iparművészeti Társaságok Szövetsége dönt. A körültekintő kiválasztás hivatott biztosítani a bekerülő alkotások esztétikai színvonalát. Eddig mindössze két alkalommal történt meg, hogy a galéria kuratóriuma – nem ítélve megfelelően nívósnak – visszautasította a felajánlott művet. A kilenc éve fennálló galéria nyilvántartásában jelenleg vagy négyszáz alkotás szerepel. Ez nem akármilyen eredmény, más képtárak hosszú évtizedek alatt tesznek szert ekkora gyűjteményre. Úgy látszik, a város lakói tudatában vannak annak, mekkora érték birtokosai, mert a kiállításokra járók száma meghaladja a szokásos átlagot. Évente hét-nyolc kiállítás nyílik.

Arra a kérdésre, hogy ha egy jó tündér teljesíthetné leghőbb kívánságát, mit kérne a galéria számára, Lipcsey György elmosolyodik: „Minél több jó képet. Most már inkább arról van szó, hogy melyik kortárs művész alkotása nem szerepel még a gyűjteményben, holott megérdemelné. Ezt feltérképezni a művészettörténészek feladata volna.”

Ha valaki a magyar képzőművészek patrónáját akarná ábrázolni, biztosan Filótás Lászlóné, a Nemzeti Kulturális Alapprogram kollégiumi titkára arcával, alakjával jelenítené meg. Zsuzsa asszony „istápolja” az alapprogramhoz beérkezett pályázatokat, amelyek a magyar kulturális szféra nagyvonalúsága folytán különböző összegű támogatásokhoz juttatják a művészeket. A nagyvonalúság illusztrálására elég megemlíteni az ún. alkotói támogatást, amely akár tíz hónapon át folyósított havi 100 ezer forintot is jelenthet, miközben elnyeréséhez elegendő, ha bizonyos számú mű megalkotására kötelezi magát a pályázó. Az elkészült művek további sorsába nem szól bele az NKA, alkotójuk szabadon rendelkezhet velük – a lényeg az, hogy létrejöttek. Mint Zsuzsa asszony tájékoztatójából kiderült, kevés a határon túli pályázó. Talán nem tudnak erről a lehetőségről, netán a bonyolult adatlap kitöltése szegi kedvüket, pedig ez nem kell, hogy problémát jelentsen, a festők derűs patrónája és kollégái szívesen szolgálnak útmutatással. (A pályázatok a következő címen találhatók az interneten: www. nka.hu.)

Szabó Lilla, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága elnöke előadásában elmondta: gyakran egyetlen, kívülről érkező lökés elegendő, hogy egy régióban megindítsa a képzőművészek önszerveződését, aktivizálódását. Zentán például egy kiállítás eszméltető revelációszámba ment, az ottaniak akkor tudatosították, hogy Trianon óta egyetlen nagyobb seregszemléje sem volt az ott élő magyar művészeknek. Pedig az ösztönző szembesülésekre óriási szükség van. Dunaszerdahelyen ez már létezik, sőt modellként szolgálhat más régiók számára is. Azt már talán hozzá sem kell tenni, hogy vigyázni kell rá, gazdagítani, gyarapítani. Politikai kurzusoktól, városvezetőség-cseréktől függetlenül. Mert nemcsak helyi, hanem egyetemes értéket képvisel.