Komárom: nyakunkon az Unió

Aztán Dunaalmás előtt néhány kilométerrel végre történik valami, a Komárom megyét körbe futók mellett döcögünk el, mosolygás, integetés, magyar és EU-s zászló, miegyéb, vigyorgunk, pedig akkor még nem is bukkan fel a két utolsó szaki. Aztán előttünk vannak, az öregebb alig vonszolja magát, sehol az uniós derű az arcon, csak a kín – tiszta Magyarország, a várakozás minden elszántságával és félelmével.

A húszezres Komáromban péntek délutánhoz képest csekély a forgalom, mintha eltűntek volna a népek, na, valami csak készül, s a tömegek alig várják, hogy csődülhessenek a programokra. Hogy lenne mire, azt a Komáromi Napok kiadványából tudom, mert ha nem említettem volna még, a hét eleje óta tart a Komáromi Napok dzsemborija – immár 13. alkalommal. Bár nem lehetek ennyire tiszteletlen, a komáromiaknak ez sokkal több dzsemborinál, az 1848-49-es forradalomra, szabadságharcra, Klapkára emlékeznek, s idén a holokauszt hatvanadik évfordulóján konferenciát szerveztek. Az ikerváros szomszéddal, az elszakított, de azóta jelképesen sokszor összeragasztott Komárnóval együtt reggeltől késő estig mindenféléből lehet válogatni. Ha itt lenne Anonymus, Jókai vagy Mikszáth, nyilván krónikákat regélnének erről is – nekem jelentősen nehezebben megy.

Szerencsére a város szélén, a 112 éves Erzsébet hídnál minden megélénkül. Nem véletlenül. A híd korlátainál fotókiállítást nézhetünk meg, magyar, szlovák és uniós zászlók csattognak a szélben a lusta folyó fölött, s itt mondják először, hogy este 11-re föltétlenül jöjjünk vissza, mert akkor kezdődik a mindent elsöprő nagy ünnepség. Persze nem azt mondják, hogy mindent elsöprő, ennél sokkal szerényebbek, de én nagyon hiszem, hogy igazi buli lesz. Olyan, amilyent megemleget az is, aki eddig odaátról csak bevásárolni érkezett, meg az is, aki ideátról csupán tankolni csorgott át ,,Szlovákba“. Egyelőre csak az eget kémlelik, lóg az eső lába, ímélezhetne valaki odaföntre, a Nagyszakállúnak, hogy ne vicceljen már, szeretnénk ezt az éjszakát bőrig ázás nélkül végigpezsgőzni.

Komáromban is mega a sztár

Na végre, hömpölyög a tömeg Komáromban. A titok nyitja csak annyi, hogy rá kell bukkanni a sörsátorra, ahol három napig egymást váltják a bandák. Komárom fürdőváros, gyógyvize miatt nyaranta tízezrek utaznak ide. Most nincs nyár, de a strand előtti utcában lépni nem lehet, autókat már be sem engednek, a kiskocsma előtt azért motorosok gyülekeznek (ja, a protekció), néhány nagymama unokáját terelgeti, amúgy tinédzserek lepik el a környéket.

A sörsátorból zene tombol, bent irtózatos meleg és akolszag, de mindez nem számít, hiszen a Tv2 Megasztár énekeseiből kettő biztos itt van. Sörös asztalokon állva csápol a nép, sikítva ünnepel minden dallamhajlítást, a ponyva egyik csücskében hatvan körüli tetkós rocker dülöngél, biztos nem a zene ritmusára. Dorina és Schmidt Barbara szerencsére még nem rutinból keni le a produkciót, de halványan már elegük van a népszerűségből. A színpad mögött legalább kétszázas sor toporog. Nem fogják elhinni, azért állnak több mint félórát, az előadásból semmit sem látva, mert megígérték, hogy a megák aláírást osztanak majd. Őrület. Még csak délután hat múlt, s százak máris Európában érzik magukat.

Néhány perccel később az Erzsébet hídnál azonban változatlan a helyzet. Öt másodpercenként gurul át egy kocsi Komárnóba, a másik oldalon néha kisebb torlódás miatt vesztegel a sor. Pedig a határőrök dolgoznak, megállás nélkül néznek bele az útlevélbe. Nincs éjfél, a személyi még nem jó. Átsétálok a szlovák oldalra, közben megnézem a fotótárlatot a hídon, csupa komáromi csoportkép, főleg gyerekekről. Kapaszkodik a szél az óriási fotókba, jókedvű az egész. Odaát öt méteren belül kétszer is ellenőrzik az útlevelet, s mehetek, amerre látok. De egyelőre nincs mit nézni, legfeljebb a híd végében a kopott feliratot, hogy a fasiszták 1945-ben felrobbantották, majd 1946-ban Konyev marsall katonái felépítették. A komárnói gyönyörű Európa udvarban is csak készülődnek. Hazafelé ballagva egyre többen tartanak Komárno felé, de szinte csak magyar beszédet hallok a szlovák paszportot tartó kezek fölött. Egy kerékpáros asszony a párjával perlekedik, mert az szaporázza a lépteit, s a nőnek alig marad ideje a fotók nézésére. A magyar hídlábnál ott egy határőrkocsi. Benne iszonyúan unatkozik egy biztonsági fazon Fradi törölközőre dőlve. A letekert ablakon beszűrődik a sörsátor zenéje, de a biztonságis arca rezzenetlen. Mi lesz vele éjfélig?

Győztünk a hídon!

A csatlakozás éjszakáján első ránézésre a komáromiak győztek a révkomáromiak (komárnóiak) fölött. Második ránézésre is. Jóval többen vonultak ugyanis ki az Erzsébet hídhoz. A sörsátor forgatagán kívül tökéletesen csendes kisváros péntek este tíz után a szó szoros értelmében megmozdult. Fél óra lepergése alatt akkora tömeg gyűlt össze a rakparton és a hídon, hogy araszolni is csak nehezen lehetett.

Amíg a két város nagyjainak az érkezésére vártunk, muzsikával és fényjátékkal szórakoztattak minket, s rendőr helyett katasztrófavédelmis egyenruhába bújt szaki igyekezett úrrá lenni az elemeken – rajtunk. Másfélméteres körzetben sikerült is neki. De amikor húsz perccel éjfél előtt végre bemasírozott a polgármester és csapata, a tömeg szelíden megbokrosodott, s a majdnem száz tagú, magyar, szlovák, osztrák zenekarnak, énekkarnak nem kis nehézségébe került, hogy áttörje magát rajtunk. A híd közepén letáboroztak, a senki földjén, balra az uniós csillagokkal díszített szlovák államhatártábla a fejünk fölött szlovák zászlóval, jobbra ugyanez magyar változatban, csak a lobogót lespórolva.

És még mindig várni kellett az éjfélre. Valaki mellettem azt kiabálta, hogy itt van az egész város, aminek mindenki nagyon örült, én meg nem akartam ünneprontó lenni, hogy bejelentsem, személy szerint három polgártársról is tudok, akik tuti biztosan nem jöttek ki. Itt már messze nemcsak fiatalok gyűltek össze mint a ,,koncert körúton“, hanem középkorúak és idősek is – rengetegen. Az ezerfejű Cézárt nézve már-már rögeszmésen az jár a fejemben, hogy 1968-ban magyar tankok tapostak végig ezen a hídon, s az emberek sötét szobákból lesték az esti ,,büszke” vonulást. Aztán amikor még mindig az irdatlan magyar–román kapcsolatokról harsogott a magyar sajtó, csak az itteniek tudták, hogy odaát, ahogy erre mondják, Túlkomáromban annyira utáltak minket, hogy az felért egy boszorkányüldözéssel. De most akkora a béke, hogy a híd pillérek nélkül is megállna a régen nem kék Duna fölött.

S ha már a Duna. A Kék Duna keringő dallamaira hullámzunk mi is, a riporter, jelesül én, meg azon izgul, hogy Strauss csak szól, csak szól, közben két perccel elmúlt éjfél. Emberek, hát már csatlakoztunk! Két perce csatlakoztunk! De bebeszélem magamnak, hogy direkt így szervezték, keringőzzünk át az unióba! S ekkor sok nyelven megszólal az Örömóda, aztán hurrázunk, fütyülünk, tapsolunk, dudálnak a hajók – egészen megható. A tűzijátékot meg szinte áhítattal nézi a sok ezer uniós állampolgár. Fél egy után vége az ünnepnek, hazafelé csupán a kisgyerekesek veszik az irányt, mindenki más tódul a szlovák oldalra, a határállomáson sebtében felállított színpadon a Princess ad koncertet. A hegedűs lányok virtuóz örömzenélésére már este nyolckor elfogytak a legjobb helyek. Most mégis az a kérdés, mi lesz a határon? Mi lenne?! Békésen kígyózik az embersor a híd közepétől a két határőrig, akik szinte büszkén néznek bele a legkülönbözőbb évjáratú magyar személyi igazolványokba. Nincs útlevél – személyi háború, igaz, valamilyen papírt természetesen fel kell mutatni – dolgozhatnak a fotósok, a dokumentálással nem lehet gond. Van, aki kétszer is beáll a sorba a személyijével, pedig csak örömittas.

Lassan indulok hazafelé. Az Erzsébet híd közepén már elkezdték leszerelni a fényjáték reflektorait, s Magyarországnak tart az első autó is, csendben, araszolva, szerényen. Egy rendőrkocsi. De ennek most az égegyadta világon nincs semmi jelentősége. (Magyar Hírlap)