Kérdőjelek egy nem létező erőmű körül

Sok víz lefolyt az öreg Dunán és a felvízcsatornán azóta, hogy megalkották és életre keltette gigantikus művét, a bősi vízi erőművet, illetve a vízlépcsőrendszert. A felvízcsatorna, mely Bős község határában már toronymagasba emeli a Duna vizét, örökre elvágta a fent nevezett három falut a külvilágtól, kialakítva egy mesterséges szigetet, melyet manapság Kis-Csallóköznek neveznek. Persze, az építők ígértek fűt-fát – például hogy megoldják a biztonságos, de legfőképp állandóan üzemképes közlekedést a „sziget” és a külvilág között, hogy kárpótolják a falvak lakosait az elszigeteltségért, ingyenes áramot, meg egyebeket. Mint egy idősebb helybéli lakos elmondta, a somorjai posta dolgozója ugyancsak nagy szemekkel nézett rá, amikor nem kis fáradsággal bement, hogy kiegyenlítse a villanyszámláját. „Hát maguk nem ingyen kapják az áramot?” – kérdezte őszintén csodálkozva az üvegfal túlsó oldalán ülő hölgy. Azóta tudja, hogy nem.

Összefogás a jó ügy érdekében

ĺgértek többek között egy kisebb erőművet is, mely a rendszer részét képezte volna, s melyet Doborgaz határában kellett volna felépíteniük. Bár bizonyos Kedrovič úr még 1998-ban elkészítette a terveket, érdemi előrelépés nem történt az ügyben. Nyilvánvalóvá vált, míg a „sziget” három falva össze nem fog, és képviselőik nem lépnek a tettek mezejére, a „víziszörny” építése során elvett földekért, telkekért, utakért – sőt temetőért – a falvak semmilyen kompenzációhoz nem jutnak. Magyarán: a kormány jóindulatából biztos nem fog mennybéli manna hullani a Kis-Csallóközben.

Megjegyzem: ezt a helyiek közül senki sem várja el, az illúzióikat régebben elveszíthették. De ami kijár, az kijár. Ezért is fogott össze a három falu elöljárósága, és 2003 júniusában kérvényezték a környezetvédelmi tárcánál, hogy megépíthessék az erőművet. A jóváhagyást meg is kapták.

Hogy egy erőmű – ha csak kisebb fajtáról van is szó – építése milyen gondokkal jár, akkor tudatosították, amikor szóba került az építésre alkalmas terület tulajdonjogainak rendezése és a befektetők kiválasztása. Az ugyanis szóba sem jöhetett, hogy önerőből fogjanak az építéshez. Ami a tulajdonjogokat illeti, kiderült, a földek a Vízügyi Építővállalat (Vodohospodárska výstavba) tulajdonában vannak, ettől kell visszavásárolniuk. Lévén szó azonban nem túl értékes – azaz időközben elértéktelenedett – területről, a nagyvállalat számára ez „nem bolt”. Ezért ragaszkodnak ahhoz is, hogy a községek a területtel együtt megvásárolják az erőmű birtokukban lévő, korábban elkészült terveit is – hárommillió koronáért. Mivel a falvak éves költségvetése ezt nem teszi lehetővé, olyan befektető után kellet nézni, aki ezt az összeget megelőlegezi.

Ki legyen a beruházó?

Hogy milyen sziszifuszi munka ezekben a gondterhes időkben komoly befektetőt szerezni, jól érzékelteti a tény, hogy a Kis-Csallóközbe ellátogatók közül mindegyik letett befektetési szándékáról. Amelyik nem, azt a falvak képviselői nem találták hitelesnek – ekképp lett eltanácsolva néhány külföldi, a magyarok meg Bős–Nagymaros „túlpolitizáltsága” miatt eleve nem is igazán érdeklődtek. Kell nekik még több gond...?

Hosszas keresés után került a képbe bizonyos Wöllner úr, aki – mint magáról elmondta – „főképp hőtermelésben és távfűtésben utazik”. Hogy mégis miért érez elhivatottságot erőműépítőként bekerülni a köztudatba, egyelőre nem derült ki – minden bizonnyal fantáziát és hasznot lát a tervben. A polgármesterekkel történt találkozás után meg is egyeztek, sőt előszerződésben rögzítették, Wöllner úr cége hárommilliós hitelt nyújt a falvaknak a földek és a terv megvásárlására. Csupán a margóra jegyzem meg: a befektetés teljes volumene 200 millió korona lenne.

Eddig a történet, mely egyelőre még nem a „sikertörténetek” sorát szaporítja.

Falugyűlés volt szeptember 27-én Doborgazon, melynek témája a kis erőmű, pontosabban a körülötte kialakult „homály” volt. Mint minden rendesebb hasonló jellegű összejövetel, természetesen nem volt indulatoktól és személyeskedéstől mentes. Ami e sorok írójának a figyelmét kiváltképp megragadta, az az, hogy a községek elöljárói elfelejtették tájékoztatni a község lakosait arról, hol is tartanak a tárgyalások, és egyáltalán: mit várhatnak. Ezért sokasodtak az eltelt hónapok során a kérdőjelek.

Ki lesz a nyertes?

A legfontosabb kérdés, hogy mi haszna lesz a három falunak az erőműből. A falugyűlésen jelen lévő Wöllner úr az éves haszon tíz százalékát kínálta fel (szakértői vélemény szerint az évi termelés nagysága elérheti a 20 millió koronát is; persze, ezt senki nem tudja garantálni).

Elhangzottak olyan kérdések is, hogy miért nem írtak ki a községek versenytárgyalást, hogy a mű megépítése után el lesznek-e a csatorna melletti belső területek tulajdonosai vágva ezektől a földektől, hogy mi történik akkor, ha a tulajdonosok pár év elteltével eladják az erőművet, és egyáltalán: milyen garanciát kap a három falu, hogy valaha is részesedéshez jut (egyesek okosabbnak tartanák, ha évente fizetendő, fix összegben egyeznének meg az építővel).

Hogy a polgármesterek – minden híreszteléssel ellentétben – mégsem „adták el a falut”, egyre nyilvánvalóbb, hiszen az ajánlat korrektnek látszik. A részletek tisztázása a jogászok és közgazdászok dolga; amint dűlőre jutnak, tájékoztatjuk olvasóinkat.