Karszton innen, rácson túl...

Gruber Péter barlangfelügyelő szerint a föld alatti rács barlangvédelmi okokból is szükségesSomogyi Tibor felvételeA képlet igen egyszerű: adott egy körülbelül 560 négyzetkilométer kiterjedésű terület, melyen a legkülönfélébb felszíni és felszín alatti térformák váltják egymást. Aki sivatagot, tengert vagy magashegységet keresne e tájon, bizony csalódna. Tenger az volt, mégpedig trópusi, mondják a geológia nagyra becsült művelői, de mintegy 205-225 millió évvel ezelőtt visszahúzódott, „szivacsos” szerkezetű mészkőtáblákat hagyva maga után. Ezekbe vájták bele a folyók és patakok az évmilliók során a keskenyebb-szélesebb folyó- és szurdokvölgyeket; így a Sajó a maga néhány száz méter széles, termékeny aljzatú völgyét.

A térségben található több mint ezerkétszáz barlangnak, azok élővilágának, valamint a karsztterület sokrétűségének köszönhetően a Gömör–Tornai-karszt már évtizedek óta a védettség különböző fokozatait élvezi. A különben minden szempontból egységes karsztot ma két területre illik osztani, mégpedig annak alapján, hogy a mesterségesen megvont határvonal melyik oldalán helyezkedik el. Az „innenső” ma a büszke Szlovák-karszt Nemzeti Park, míg a túlsó az ugyancsak jól csengő Aggteleki Nemzeti Park nevet viseli.

„Parkcsinálás” magyar módra

Mondom: egyazon világ, mégis úgy tűnik, mintha néhány évtizednyi szakadék tátongana közöttük. Pedig a már említett képlet adott, avagy: kezdetben vala a semmi...

„Az aggteleki-cseppkőbarlang ősidők óta nyitott, tehát már a bükki és halstatti kultúrák nyomait is fel lehet itt lelni – vezet be a témába Gruber Péter barlangfelügyelő. – A művelt világ a XVII. századtól tud a barlang létezéséről és szépségeiről, ebből az időszakból származnak az első leírások. 1825-ben Vass Imre több mint négy kilométernyi barlangrendszert tárt fel Aggtelektől Jósvafőig, és ezzel kezdetét vette a túrázás. József nádor látogatása alkalmából már hidakat építettek a barlangban, és bevezették a gázvilágítást is. Az utolsó nagy feltárásokat a XX. század húszas éveiben végezték.

Időközben feltárták a Domicai ágat is, ám a két barlangot különálló rendszernek tekintették. Végül is Kesztler Hubertnek és Slandrich Jánosnak sikerült a magyarországi oldalról a Styx-patak szifonsorait leküzdve megtalálniuk az összeköttetést a Domica- és a Baradla-barlang között. A barlangrendszer hossza jelenleg mintegy huszonhat kilométer, de folyamatosan zajlanak a feltárások, ezért mind a szlovák, mind pedig a magyar oldal összhossza évről évre növekszik, és a kiépítési munkálatok is folyamatosan zajlanak. Olyannyira, hogy a világ legnagyobb barlangi beruházása éppen a Vörös-tónál valósult meg; ez másfél éven át tartott, és egy 2,3 kilométeres barlangszakaszt érint. Új járdák épültek, a barlangi világítás pedig infravörös vezérléssel működik. Létrehoztunk egy új, nyolcszáz négyzetméter alapterületű látogatóközpontot, amelyben helyet kap egy hatvan fő befogadására alkalmas előadóterem is.”

A rács

Az új barlangszakasz és belépőcsarnok június harmadiki átadásán Magyarország és Szlovákia környezetvédelmi tárcavezetői egyaránt felvonultak, demonstrálva talán ezzel is a természeti kincsek – különösképpen a barlangok és karsztterületek – egységességének és oszthatatlanságának mivoltát. S ha már felvonultak – gondolhatták –, mozdítanak valamit a közeledés dolgán is. ĺgy kerülhetett szóba a rács ügye.

A nagy nemzetközi összeborulás éveiben a határok sérthetetlenségére nemcsak a földön, égen és vízen vigyáztak, hanem a földfelszín alatt is. A Domicából a Baradla-barlangba vezető járatot tehát ráccsal látták el, sőt, határkövet is helyeztek a „hegyibe.” Nos, eme rács eltávolításának gondolata fogant meg az egyik jelenlévő honatya fejében, ami „nagypolitikai-közeledéstani” szemszögből nézve fölöttébb dicséretes, idegenforgalmi szempontból viszont teljesen fölösleges.

„Úgy vélem, a rács eltávolításának inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentősége volna – mondja már az „innenső” oldalon Lőrincz Ottó mérnök, a Domicai barlang felügyelője. – A rács után ugyanis mintegy öt-tíz méter megtételét követően kezdődik az úgynevezett szifonos rész; ezeken a többnyire vízzel borított vízszintes barlangjáratokon csak szakképzett búvárok tudnak átkelni. Nem utolsó sorban mérlegelnünk kell a barlangrendszer egyedülálló állatvilágára gyakorolt hatását is. Ennek minden bizonnyal nem tenne jót, ha esetleg eltévedt turisták bolygatnák őket. De gondolom, a magyarországi kollégák ennek mindenképp igyekeznének elejét venni.”

Jól gondolja.

„Ha leszerelik a rácsot, kénytelenek leszünk ezen az oldalon újakat felszereltetni; tisztán barlangvédelmi szempontból” – zárja le a témát Gruber Péter.

Két park, két világ

Az Aggteleki Nemzeti Park idén ünnepli fennállásának huszadik évfordulóját, míg a Szlovák-Karszt Tájvédelmi Körzetet csupán 2001-ben, tehát alig négy éve nyilvánították nemzeti parkká. Mindkét esetben jellemző, hogy a nemzeti parkok területén, illetve a védőzónákban – ez Szlovákiában mintegy 38,5 ezer hektárnyi területet jelent – található községek lakosai kezdetben nagyon idegenkedtek a fokozott védelemmel járó megszorításoktól. Felmerült az a kérdés is, hogy látja-e még valaha az aggteleki, jósvafői, kecsői, borzovai vagy szilicei honpolgár a parktól az erdőt.

Húsz év nagy idő; a határvonaltól délre élők megbékéltek a helyzettel, és erős tőkét kovácsoltak belőle. Aki lepillant a Baradla-barlang bejárata fölött meredő, mintegy hetven méteres szikla tetejéről, észreveszi a különbséget. Turistaközpont, szálló, „bazár”, vityillók – a végén már nem lehet tudni, hogy a barlang „adja-e el” emezeket, vagy fordítva. A művelt világ ezt infrastruktúrának nevezi, a földre ereszkedve pedig üzletnek, megélhetésnek.

„Nálunk a nemzeti park és a barlangrendszer szerves egységet alkotnak, és ez érvényes az igazgatásukra nézve is – tudom meg Gruber úrtól. – A jósvafői székhelyű parkigazgatóság felügyeli és igazgatja valamennyi részleg tevékenységét, szervezi a programokat, irányítja a beruházásokat. Bízom benne, hogy idén a látogatók száma meghaladja a 180 ezret, jövőre pedig túllépjük a kétszázezres határt.”

Kétezerötszáz-háromezer forintos jegyárral számolva ez nem kis összeg, ám az Aggteleki Nemzeti Park turisztikai programajánlatát böngészve kiderül – a lehetőségek sora szinte kimeríthetetlen. A speciális, több mint hétórás barlangtúrával kezdve a barlangi esküvőn, a felszíni túrák és az erdei iskolák tömkelegén át a Sevillai borbélyig és Lajkó Félixig minden és mindenki fellelhető itt a szezon folyamán. Egy komoly kerékkötője van csupán a „gondtalan üzletmenetnek” – mégpedig Magyarország szerencsésnek semmiképp sem nevezhető adórendszere.

Tízéves világörökség

A Domicai-cseppkőbarlang posztmodern belépőcsarnoka szomszédságában kőtömbbe ágyazott felirat hirdeti, hogy a kettéosztott karszt barlangjai tíz évvel ezelőtt felkerültek az UNESCO világörökségének listájára. Szép és dicső dolog, de gyakorlati haszna szinte egyenlő a semmivel. A belépővel szembeni szállót és bungalókat évek óta ki nem nyitotta senki, és a szomszédos „zöldmezős beruházásból” is csak a zöld mező valósult meg eddig. Az meg azelőtt is ott volt.

„Bár van gazdája, az épületegyüttest évek óta senki nem üzemelteti – jegyzi meg a jobb időket is megélt, amúgy barlangászházból kialakított, építészeti emlék-jellegű szálló kapcsán Lőrinc Gyula, Kecső község polgármestere. – Kicsit távolabb, mintegy 1,8 hektáron egy másik vállalkozói csoport szeretne pihenő- és üdülőparkot létrehozni, ám ennek az előkészítő munkálatai is késnek. Az előrelépést valamelyest akadályozza az is, hogy az építtetőknek előbb el kellene végeztetniük a terület régészeti feltárását, és ki kellene építeniük egy olyan csatornarendszert, amely a szennyvizet a dombon, azaz a vízválasztó vonalon túlra továbbítaná, hogy ne kerüljön bele a Styx-patakba.”

Hasonló gondok gyötrik a kecsői István gazdát is, aki meg a Domicához közeli farmján kapirgáló struccok látványával szeretné fokozni a barlang és térsége nyújtotta látványt – ha a környezetvédő szervek is engednék. Nem lehet, a szennyvíz a talajba kerül, az meg a barlangba, és hogy fog az kinézni?! – kérdeznek vissza a szakemberek a térképre nézve, mert a helyszínre ritkán szállnak ki. István gazda kérését – az állategészségügyi szakember véleményével együtt – például „látatlanba” söpörték le az asztalról.

A nemzeti parkot a Berzétén székelő parkfelügyelőség „tartja életben”, míg a cseppkőbarlang „szíve” Liptószentmiklóson, a Szlovákiai Barlangfelügyelet székhelyén dobog. Ez az utóbbi hetekben-hónapokban két nagy beruházásra is elszánta magát: „interaktív” bemutatótermet építtet a barlang belépőcsarnokában, illetve fedelet keríttet a fent már említett kőtömb fölé. Hogy ne ázzon, ne fázzon.

A kérdés most az: mekkora lehet az eszmei értéke a Domicai- és Baradla-barlangok között békésen ácsorgó vasrácsnak, és hogy el lehetne-e belőle önmagánál négyszer-ötször nagyobb mennyiséget sózni a művelt Nyugatnak, mint tették azt annak idején a berlini fal maradványaival. Ha igen, a pénzből talán virágzó turistaparadicsomot lehetne varázsolni a karsztok alá. Végtére is – a képlet adott...