Kalózok, cápák és török hastáncosnők birodalma

Mindenütt „olcsó árakkal” és finom almateával várnakA szerző felvételeA török Riviéra repülőtere, Antalya zsúfolásig megtelt. A Szlovák Légitársaság orosz adósság fejében kapott T- 154-ese nemcsak a német társaságok Boeingjei mellett számít törpének, de sportrepülő képzetét kelti nagyobb orosz testvérei mellett is. Repülőtéri buszunkban valami ugyan duruzsol, de hogy nem a légkondicionálás, az biztos, így miután a busz megáll, a szlovák, cseh és magyar turisták csapatai rohammal veszik be a repülőtér légkondicionált épületét.

Lelki szemeim előtt közben az amerikai filmekben látott török vámosok jelennek meg. Sötét, gyanakvó tekintetek, suttogás, piszkos egyenruha, kérdések tömkelege, motozás. A nőket egy szomszéd helyiségben meztelenre vetkőztetik. Aki ellenáll, azt gumibottal verik agyon, persze csak a jobbik esetben, van akire életfogytiglani börtön vár. Ám miután belépünk a csarnokba, mosolygó, viccelődő vámosokba botlunk. Az útlevelünket egy huszonéves török szőkeség ellenőrzi, ha lehet ezt egyáltalán ellenőrzésnek nevezni, hiszen a tízdolláros átvétele után mindenkinek megadják a vízumot.

Antalyából busszal jutunk el Alanyába, az útikönyv szerint a „török Riviéra egyik legszebb és legfelkapottabb üdülőhelyére”. A buszban találkozunk először Jardával, a szlovák utaskísérővel, aki a 140 kilométeres buszozást használja fel arra, hogy részletesen ismertesse velünk Törökország múltját, jelenét, jövőjét, földrajzi viszonyait és stratégiai nyersanyag-lelőhelyeinek fontosságát. „Törökország durván 779 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma meghaladja a 60 milliót, többségük mohamedán” – hangzik a busz ropogó hangszóróiból Jarda hangja, és mi még információkra éhesen nyeljük minden szavát, abban a téves tudatban élve, hogy először és utoljára halljuk mindezt. Az első meglepetés akkor ér bennünket, amikor egy benzinkúton tartott pihenőt után Jarda mosolyogva fordul a busz utasaihoz: Törökország durván 779 ezer négyzetkilométer... Ismétlés a tudás anyja, vallotta Jarda, így aztán mára, ha álmomból keltenek fel, akkor is tudom, hogy Törökország „durván” hány négyzetkilométer, hiszen nyaralásunk összes kirándulásán elhangzott ez a turisták számára „rendkívül fontos” információ. Egy éles kanyart követően azonban feltűnik Antalya, így Jardának ezúttal harmadszor már nem sikerül elismételnie mondandóját.

Azúrkék tenger, pálmafák, banánfaligetek, mecsetek, luxushotelek, a háttérben gyéren benőtt vöröses színű dombok, a távolban hófödte hegycsúcsok. A várost egy tengerbe nyúló félsziget szeli ketté, kétoldalt kanyargós, homokos öböllel. Jarda hallgat, mint a sír, pedig most tényleg lenne mit mondania. Antalyát 2400 éve, még a római korban alapították – hírhedt kalózerőd volt. A várost később Alaeddin Keykubad foglalta el, a szeldzsuk birodalom részévé nyilvánította, téli rezidenciának és tengeri bázisnak használta. Tengeri csaták, kalózok, hastáncosnők – minden adva van egy jó kis hollywoodi kalandfilmhez.

Megérkezünk a hotelbe. Utaskísérőnk kellemes nyaralást kívánva sorsára hagyja a megszeppent turistákat, így csak áldhatjuk az istent, hogy csoportunkban vannak németül beszélők, akiknek sikerül szót érteniük az örökké mosolygó portásokkal. Előre figyelmeztetnek, hogy aki nem hallgatott az utazási iroda figyelmeztetésére, és értékesebb dolgokat is hozott magával, annak megéri széfet bérelni. Négycsillagos szálloda ide, négycsillagos szálloda oda, lopni azért itt is lopnak, ha más nem, akkor a takarítónők.

Arra azonban már sem Jarda, sem a portások nem figyelmeztetnek, hogy a hotelhez tartozó bárban, ugyanúgy, mint az üzletek többségében a török lírában megadott árak esetében legtöbbször az utolsó három nullát nem tüntetik fel. A svédasztalos vacsora után így aztán a vendégek többsége gondolkozás nélkül rendeli meg az „olcsó” bort, hogy aztán a számlát kézhez kapva jöjjön rá, egy üveg borért épp ezer koronát fizetett, míg száz méterrel odébb akár harminc koronának megfelelő összegért is megvehette volna ugyanazt.

A turistán azonban nemcsak az üzletesek, de az utazási iroda is keresni akar, így a nyaralás során kínált választható kirándulásaikat rögtön a megérkezést követő első délután megrendeltetik az ügyfeleikkel. A sietség ez esetben érthető, hiszen ha elkésnek, a nyaralók esetleg észrevehetik, hogy a szlovák utazási iroda által kínált út akár ezer koronával is drágább, mint a helyi irodáké. Pluszszolgáltatásnak közben csak a szlovák utaskísérő számít, aki gyakran inkább csak galibázik, minthogy tényleg szükség lenne rá. ĺgy annak, aki beszél angolul vagy németül, mindenképp érdemes a helyi irodákhoz fordulnia.

Az első kirándulásunkat azonban az utazási iroda ingyen nyújtja. Jelmondatuk „Ismerjük meg Antalyát és Alanyát”. Újabb 140 kilométeres buszozás vár ránk, hogy Jarda szerint megtekinthessük Törökország gyöngyét, Antalyát. Útközben megejtünk egy szőnyegkészítő műhelyt, egy ékszerészt és egy textilüzletet. Mindenütt „olcsó árakkal”, és finom almateával várnak, így aztán nem csoda, ha Antalyába érve Jarda bejelenti, csak buszos városnézésre maradt időnk. A buszból azonban „rendkívül szakszerű” útleírást ad: balra megtekinthetik a repülőteret, ahol naponta sok gép száll fel és le. Bizonyára érdekes lentről is megtekinteni azt a repülőteret, amit néhány nappal ezelőtt fentről a levegőből láttak. Talán ekkor kérdeztem meg Jardát először, hogy kábítószerezik-e, és ekkor határoztuk el azt is, hogy Törökország felfedezéséhez a legjobb módszer, ha messze elkerüljük a szlovák utaskísérőt, és a saját utunkat járjuk.

Alanyában egyébként, aki felfedezőútra indul, az a kerékpártól kezdve, a motorkerékpáron keresztül a legmodernebb terepjárókig bármit bérelhet, nekünk kelet-európaiaknak azonban még mindig a lábbusz a legolcsóbb megoldás. Az üdülőhely alsó városából egy út vezet végig az öböl körül, ahol szép csónakkikötőt, régi hajóépítő műhelyeket találunk, ahol a török hadihajók készültek a Toros-hegységből hozott faanyagból. Itt áll a középkori nyolcszögletű Vörös torony is, amely az alacsony falakat védi északon és keleten. 1225-ben építették a keresztes lovagok tervei szerint, és a turisták legnagyobb örömére teljesen épen maradt. Az út innen felfelé vezet a régi szeldzsuk erődhöz, amely a lenyűgöző sziklaszirtről ellenőrzése alatt tartotta Alanyát.

Lógó nyelvvel ugyan, de végül mégiscsak felérünk a hegyre, ahol az épen maradt szeldzsuk erőd 150 tornya még ma is áll. Több dzsámi, bizánci templom, fedett bazár, karavánszeráj és víztároló ciszterna található benne. Feleségem optimistán indul neki a fal körbejárásának, ötszáz méter megtétele után azonban sikerül fellapoznom az útikönyvünket: külső fala 8 kilométer hosszú, 12 évig építették – olvasom, és már fordulunk is vissza.

Elhatározzuk, hogy ezentúl csak vízközelben, és lehetőleg járművel utazunk. Az utazási irodák 20-25 dollárért egész napos hajóutakat kínálnak. Ezek egyik nagy előnye, hogy a tengeren nincsenek ékszerüzletek, így az utazási iroda nem iktathat be egy üzletlátogatást a programba. Maga a hajóút pedig valódi romantikát kínál a szó szoros értelmében. Különösen érdekes a Fosforl- Magara (Kék-barlang) foszforeszkáló sziklája és a Kazlar Magarasi (Leány-barlang), ahol a kalózok az elrabolt nőket tartották fogva. Egy sötét barlangba mi is bemerészkedünk. Visszafelé úszva azonban az egyik tengerész vad kiabálásba és integetésbe kezd az árbockosárról. – Cápa, cápa – ordítja a nyugodtan úszkáló, mintegy harmincfős csoportnak. És valóban, nem messze két hatalmas fekete test tűnik fel, és felénk közelítenek. Pillanatokon belül az egész csoport tisztában van azzal, mit is kell tennie. A harminc ember mindegyike a gyorsúszás világrekordjának megdöntésére készül. A hajólétrán egymást lökdösik vissza a vízbe. Kiabálás, ordítás – nevetés. Törökország újabb bája – a humor, a tengerészek humora. Hajónk felé két delfin úszott, azonban ezek sem merészkedtek közelebb. A legénység nevetve kér bocsánatot, azt mondják, ezt nem hagyhatták ki.

Másnap, amikor több mint félórát vesztegelünk a repülőtér kifutópályáján felszállási engedélyre várva, az ijedtség ellenére visszakívánkozunk a tenger hűs vizébe. Ugyanúgy, ahogy a hazaérkezést követően visszakívánkozunk Törökországba is, amely sok kis apró hátránya mellett, olyan élményeket képes nyújtani az európai üdülőhelyekben megcsömörlött turistáknak, amire egy életen át emlékezni fognak.