Jubilál a kerékpáros honismereti mozgalom

A jubileumi túrának is résztvevője Merva László, aki 1975-ben az első akciót szervezte. „Mint minden jó dolog, ez is kényszerből született. A biciklit pártoltuk, a honismeretet kerestük, hiszen prágai egyetemistaként alig tudtunk valamit az otthoniakról. Az egyetemre Szlovákia szinte minden magyarlakta vidékéről jártak fiatalok, és amikor szüleinkről, szülőhelyünkről kezdtünk beszélgetni, kiderült, mennyire mást gondolunk arról a világról, amit otthon hagytunk. Megbeszéltük: fokozatosan felkeressük mindenki szülőfaluját, mindenki maga mutathatja be azt a helyet, amelyet a legjobban ismer. A hetvenes években kezdtek egymásra nézni a klubok, s úgy gondoltuk, nekünk is kell egy nyári ifjúsági tábor. A párt azonban „politikai-higiéniai okokból” nem engedélyezte. Mi Pozsonyeperjesen mégis találkoztunk, és spontán alakult a program. Elkerekeztünk valamerre, aztán megint egymásra néztünk, na, most merre menjünk?” Köteles László, az MKP parlamenti képviselője elárulja: „Mivel akkoriban a táborokat úgy tudták megfogni, hogy nem tudják biztosítani a kellő higiéniai feltételeket, Szabó Rezső kitalálta, két napnál hosszabb ideig ne legyünk egy táborhelyen, s ez a mai napig is tulajdonképpen így van.”

Idén 160 ember találkozott a martosi gyülekezőhelyen, hogy két keréken barangolja be a Vág, a Duna, a Garam és az Ipoly mentét. Egy napra hozzávetőleg 60 kilométer megtétele a terv, de – amint azt Köteles László elmondta – mind távban, mind pedig a tempót illetően mindig a leggyengébb láncszemhez igazodnak a szervezők, hiszen a csapatban hatéves és nyugdíjas is nyomja a pedált.

„Soha nem a rekord vagy a szenzáció volt a cél, hanem hogy eljöjjenek és jól érezzék magukat az emberek. Itt barátságok szövődnek, generációk nőnek fel. Ilyen formában tágul szűkebb szülőföldünk. Mi a vidékek apró értékeire is kíváncsiak vagyunk. Fontos a folyamatosság, aki rendszeresen eljár a túrára, már többször ellátogathatott egy-egy tájra, s láthatta, mi változott öt-tíz év alatt. Az értelmiségi részvevőknek ez azért is jó, mert saját tapasztalataikra hagyatkozva viszonyulhatnak egyes helyekhez; ha majd tehetnek valamit egy-egy faluért, biztosan visszaemlékeznek a helybeliek önzetlen segítségére, a vendéglátásra és a sok szépségre, ami a különböző vidékeket jellemzi.”

A túra történetére visszatérve Köteles úgy gondolja, „volt egy kezdeti hőskorszak, azután – bár betiltva soha nem volt – név szerint tudtuk, kik a besúgók. Mégis igyekeztünk olyan területeket és személyeket meglátogatni, melyek érzékenyen érintették a hatalmat. Kisebb megrendülés volt 1989-ben, de a kilencvenes években ismét magára talált a kerékpártúra.”

Kállay Jolán, aki egyike a hűséges visszajáróknak, elmondta, „vannak, akik túrától túráig számolják az időt, és június végén már alig várják, hogy találkozzanak azokkal, akiket csak évente egyszer látnak”. Szerinte a biciklizés mellett az esti beszélgetések, a tábortűz melletti közös éneklések is fontosak, amikor a legfiatalabbak együtt énekelnek a hétpróbás kerekezőkkel.”

Idén a résztvevők szinte kétharmada Magyarországról jött, a többiek Szlovákia minden zugából – Nagykapostól Besztercebányán át Pozsonyig –, s voltak Erdélyből, Kárpátaljáról és Ausztriából is. A bő egy hét jellegét a honismeret, a néprajz, a környezetvédelem, a társadalmi és politikai történések sajátos keveréke adja meg. „Az a jó a honismeretnek ebben a plebejus módjában, hogy meg kell dolgozni a tudásért és az élményekért. Nagyon fontos az alkalmazkodókészség és a tolerancia. Lényeges a fegyelmezettség és a szolidaritás. Jellemző, ha kerékpárjavításnál vagy sátorverésnél valakinek segítség kell, kéretlenül is jelentkezik két-három ember” – véli Köteles.

Orosz Örs 19 évesen már túravezető. „Ez úgy alakult, hogy tizenéves koromtól részt veszek a túrákon, s most – mivel szűkebb pátriám, Dunamocs és környéke is a programba tartozik – vállaltam, hogy bejárom az utakat, megkeresem a vendéglátókat.” Demeter György, akit Tengerésznek is hívnak, elmondta ő Kuntapolcáról 292 kilométert karikázott Martosig, s csak ezután következett a túra 4-500 kilométere. Volt olyan részvevő, aki Berlinből biciklizett Budapestig, majd onnan érkezett a táborhelyre. Régi társa a biciklizőknek Kókusz, a túrakutya.

A kerék alatt Magyarország és Szlovákia egy tájjá olvadt össze. Merva Ferenc – mikor Ipolyság és Balassagyarmat között kalandoztak – úgy érezte, „volt egy pillanat, mikor már nem tudtam, melyik országban járunk, magyarországi Dejtár semennyivel sem távolibb hely, mint Ipolybalog”. Láttak számtalan tájházat, emléktáblát, templomot és múzeumot. Belekóstoltak polgári és népi kultúrába, kastélyok és márványfeldolgozó üzemek hangulatába. Merengve hallgatták Balassi Bálint és Csontos Vilmos verseit, de parázs politikai vita is kialakult, amikor Szarka László történész az elmúlt 15 év nyereségeiről és veszteségeiről beszélt.

Zuhogó esőben is állhatatosan kerekeztek, és a legnagyobb dombokat is igyekeztek nyeregben ülve maguk alá gyűrni. Természeti szépségeket csodáltak és híres szülötteket idéztek, barátkoztak egymással és a tájjal. A végén Dinnyés Józseffel együtt énekelték a honismereti kerékpártúra indulójává lett Juhász Ferenc verset: „emeld fel fejedet büszke nép...”