Jókai napozás, kis sörrel

A színpaddal szembe sülnekMilan Drozd felvételeiA közönség azonban türelmes, a látomásjáték meseszép és -szerű színpadképe lassan összeáll, így csakhamar megkezdődik Tömöry Mártáék Szent László királyrul ének című előadása.

Ezen az intermezzón kívül nem is történt említést érdemlő, rendkívüli esemény a vasárnap véget ért 40. Jókai Napokon. Erről persze más lenne a véleménye a kassai színjátszóknak, akiknek szinte mindenét elvitték, amikor valakik kipakolták a művelődési központ előtt parkoló autóbuszukat. Ettől eltekintve azonban fennakadás nélkül, vérprofi szervezettséggel,

NÉGY ÉVTIZED RUTINJÁVAL

és flottul zajlott a hétnapos fesztivál. A negyvenedik, jubileumi évfolyam különleges voltát megérezhették a műkedvelő társulatok is, hiszen idén tizenhat (!) csoport vett részt az amatőr színjátszók megmérettetésén. Az előbbi mondatba azért zártam felkiáltójelet, mert volt olyan éve is a fesztiválnak, amikor csak öt-hat versenydarab szerepelt a műsoron. Tavaly, mikor szintén itt töltöttem évi rendes szabadságomat, én is a Duna-parton múlattam napjaim nagy részét, csak estére volt érdemes visszabandukolnom a vmk-ba. Most azonban, hogy a program olyan sűrű lett, mint a büfé lencselevese, a fesztivál hétnaposra (a színes borítós műsorfüzet pedig 54 oldalas könyvecskévé) duzzadt, alig volt időm átmenni Dél-Komáromba, hogy pár ezer forintot otthagyhassak egy könyvesboltban.

Komárom-szerte zöldessárga plakátok hirdették a Jókai Napokat, az ember lépten-nyomon elolvashatta a fesztivál részletes programját. Azt azonban a legnagyobb jóindulattal sem mondhatom, hogy az ünnepélyes megnyitón megtelt volna a színházterem, még a foghíjas nézőtér kifejezés sem fedi a szomorú valóságot: a komáromiakat – leszámítva az iskolásokat – egyszerűen nem érdekelte a fesztivál. A nyitóelőadásra, a Jókai Színház Ibusárjára már többen érkeztek, a keserű szájízt csak Parti Nagy Lajos zseniális „huszerettjének” humora enyhítette kissé.

Pedig idén még kiállítás is készült az elmúlt 40 év fesztiváldokumentumaiból, sajnos, nem a vmk-ban, hanem a városi könyvtárban, melyet a sűrű program közepette egyszerűen nem volt időm megkeresni. Hogy ezt ellensúlyozzam, otthon előkotortam a szekrény fenekéről az általam fellelhető legrégebbi dokumentumot, a 27. Jókai Napok fesztiválújságjának egy erősen megviselt példányát, melyben a helyezett vers- és prózamondók között igen érdekes nevekre bukkantam; az egyikből pártszóvivő, a másikból újságíró, a harmadikból profi színész, a negyedikből rendező lett. És ha már a szavalóknál tartok, a fesztiválprogramok közt üdítő színfolt volt a

Lakókocsi. Fiktív dokumentumjáték a vmk színpadán. JUBILEUMI SZAVALÓGÁLA,

amelyen az „öreg” szavalókon és prózamondókon kívül a fiatalabb nemzedék képviselői is felléptek. Amikor annak idején Komáromból Rimaszombatba költözött az országos szavalóverseny, ez a döntés parázs szakmai (sőt, társadalmi) vitát gerjesztett. Idén gondoltak egyet a szervezők, megszólították az egykori győzteseket, jöjjenek már össze egy este erejéig, és csak úgy, minden drukk és tét nélkül, saját örömükre elevenítsék fel a régi Jókai Napok szavalóversenyeinek hangulatát. Bárdos Ágnes húsz éve nyerte meg a próza kategóriát Kertész Ákos Makrájának egy részletével. Nem voltam ott, de nem hiszem, hogy akkor nagyobb tapsot kapott volna, mint a pénteki szavalógálán, amikor leporolta (sőt: fényesre csiszolta) győztes produkcióját – felejthetetlen élményt szerezve a közönségnek. Remélem, nem haragszik meg senki, akinek nevét most helyhiány miatt nem említem, de legalább Kamenár Éva produkciójáról még kell írnom egy mondatot. A Jókai Napok egykori mindenesét évek óta nem hallottam szavalni, most Hrabal Sörgyári Capricciójából adta elő a hajvágós jelenetet, olyan utánozhatatlan hitelességgel és lebilincselőn, hogy elhittem neki: így tett szert rövid szőke frizurájára. Miután nem ocsúdtam fel időben a szavalógála okozta katarzisból, sikerült lemaradnom a nyitrai egyetemisták esti előadásáról, helyette beültem a RÉV-be. Ha minden ismerősömmel ittam volna egyet, másnap estére sem józanodom ki. De mit tegyek, ezt (is) szeretem a Jókai Napokban: összefutni a haverokkal, akiket évente csak egyszer-kétszer látok,

BEDOBNI EGY POFA SÖRT

a fesztiválklubban, miközben jópofa történetekkel traktáljuk egymást, alkoholban oldott hangulatban. Azon az estén számomra Molnár Csaba barátom teremtette meg az est hangulatát, lenn a klubban. Ő mesélte a történetet, ahogy ismerőse öngyújtót kért egy komáromi trafikban. Mire az eladónő: – Azt a legolcsóbbat, a hétkoronást? – Igen. – Nyolc ötven lesz.

Valamiféle megmagyarázhatatlan imperatívusz diktálhatott a művelődési ház büféseinek, akik hol papírtálcán szervírozták a palacsintát, hol pedig standard tányéron. Egyeseknek műanyagpohárba csapolták a Fácánt, másoknak minden esetben üvegpohár dukált. Aztán rájöttem, hogy ez pofára megy.

Szóval, megy a sztorizás, poharazgatás hajnalig, éppen a Naccsönd együttes tagjaival ünnepeljük Rigó Attila tizennyolcasát. A komáromi középiskolásokból álló együttes dobosa stílszerűen dob alakú tortát kínál körbe („Akkor ez most dobos-torta?”), a maradékra órákkal később is jelentkezik éhes érdeklődő. Most látom, hogy az előbb kifelejtettem őket, pedig a Naccsönd egy megzenésített versekből készített összeállítással járult hozzá a szavalógála hangulatához (újabb piros pont a szervezőknek!). Persze nemcsak az ő műsoruk volt

Készül a Visszhang. Molnár Kriszta és Kalmár Csaba munka közben.ZENE FÜLEIMNEK,

most éppen Bacsó Matyi nyomatja a régi és új slágereket, van lassú összekapaszkodós, ugrálós mulatós, amilyen kell, akár rendelésre is; az ifjú zongorista a díjkiosztó gálán is domborít két dallal. A tavalyi fesztiválklubban is Matyi nyomkodta a billentyűket, azzal a különbséggel, hogy akkor nem a hangulatos pinceklubban, hanem a művház meglehetősen steril előcsarnokában roptuk, a padlócsempén. Szerencsére a színjátszó társulatok egyike-másika is élő zenével dobta fel produkcióját, még a gálán fellépő ipolysági kisiskolások is saját maguk festették alá a Duna Menti Tavaszon fődíjjal jutalmazott meséjüket. Valamelyik este (hihetetlenül össze tudnak folyni a hajnaltájt végződő napok) az Accord együttes szolgált fülbemászó dallamokkal a klubban, egy kicsit rossz hangosítás rontotta csak az összhatást. A dél-komáromiak piros-fehér-zöld földanya-rockoperáját pedig („Követe-hel-jü-hük a szó-hóólás szabadsááágát!!!”) csak öt percig bírtam műélvezni, az amfiteátrumból – tudom, eléggé elítélhető módon – a véemká-büfébe menekültem némi folyékony érzéstelenítőért. Innen aztán csakhamar kitessékeltek, mert szombat este a sportcsarnokban volt a fesztiválklub, amelynek klubjellege a lelátók, a kosárlabdapalánk és a pályajelek miatt erősen megkérdőjelezhető volt ugyan, de a küzdőtérbe aranzsált svédasztal és a régi slágerek hamar feledtették a megérkezéskor érzett sokkot. Érdekes módon a grandiózus nosztalgiabuliban az sem zavart, hogy műanyagpoharakból kellett inni az ingyen bort. Miután éneklés címén rekedtre ordítottam a torkom, rájövök, lassan virrad, ideje hazamenni.

A szállásomon aztán lezuhanok az ágyra, vakargatni kezdem egy igencsak kellemes parki séta alkalmával beszerzett szúnyogcsípéseimet, a másik kezemben

A FESZTIVÁL VISSZHANGJA.

A naponta megjelenő fesztiválújság készítői, vagyis Bárány János és csapata alaposan kitett magáért, a tizenkét (sőt, egyszer tizenhat) oldalon megjelenő lap érkezését minden este türelmetlenül vártuk. A Visszhang stábja lépten-nyomon molesztálta a nagyérdeműt, a fiatalok hangyaszorgalommal gyűjtötték a nézői véleményeket az előadások után. Tévedésből (?) még engem is megszólított az egyik visszhangos, így elmondhattam, menynyire élveztem Szabó Csilla (később kiderült, fődíjas) rendezését, az őrsújfalui ÉS? Színház egyfelvonásosát. A képriportok mellett minden számban bemutattak egy-egy résztvevőt, a zsűri is rendszeresen elmondhatta véleményét nemcsak a szakmai értékelésen, hanem az ingyenes fesztiválújság hasábjain is. A profizmusért persze nagy árat kellett fizetni, az újság készítői reggel fél héttől hajnali egyig güriztek, hogy a fesztiválozóknak legyen mit olvasniuk. Én még hetekig fogom böngészni a Visszhangot, bepótolom, amire a Jókai Napokon nem volt időm.

Leég a tarkóm, ez most már teljesen biztos. Már a második beszédet hallgatom a tűző napon, a nagy névadó, Jókai szobránál. Miután hétfőn helyettese nyitotta meg a „Komáromi Napokat”, aki köszöntötte a fellépő „társulásokat”, a vasárnapi koszorúzáskor már maga a város polgármestere is fontosnak érezte, hogy néhány keresett szót ejtsen a csillogó szemű amatőr színjátszókról. Bastrnák Tibor ugyan csak sejthette, miről beszél, mert menet közben senki sem látta őt a fesztivál közelében, nemhogy a színházteremben. Tudom, tudom, a polgármesteri teendők, amik el szokták szólítani az embert. A Concordia vegyes karral még elénekeljük Kölcsey legismertebb szerzeményét, és vége a negyvenediknek is. Valami szorongató érzés a torokban, szállok az autóba, alig tudtam néhány régi és új baráttól elbúcsúzni, sebaj, esemes is van a világon.

És kezdem számolni a napokat jövő júniusig.