Jó fotót csak alázattal lehet készíteni

GULYÁS ZSUZSANNA

M. Nagy László neve elválaszthatatlanul összeforrt a fényképzéssel. Fotóriportjai, a szlovákiai magyar írókról készített fotósorozata és számtalan kiállítása révén nemcsak Szlovákia-szerte vált ismertté. Neve Magyarországon is a minőség védjegye. Aktív éveiben a Nő, a Štart és a Šport munkatársa volt. Nyugdíjazása után feleségével Helembán vettek házat. Otthonában kerestük fel, ahol neje almás süteménnyel és frissen sült pampuskával, László gyógynövényekkel ízesített forralt borával fogadott. Cicáik érkezésünkre vérmérsékletük alapján reagáltak: voltak, amelyeket az ajtón kívülre tessékeltek, hogy ne zavarják a beszélgetést, de voltak, amelyek végig a kályha melletti fotelben és díványokon szunyókáltak.

A fotózás mellett mikor, hogyan és miért kezdtél filmkészítéssel foglalkozni?

Az Idősek Kárpát-medencei Ki Mit Tudjára szerettem volna benevezni a fotóimmal. Szállításukat és az ezzel összefüggő dolgokat azonban nem tudtam megoldani, ezért úgy döntöttem, diaporámát készítek belőlük. Mivel a diaporáma viszonylag nehéz fogalom és sokan nem is értik, mit takar, egyszerűbb, ha azt mondom, kisfilmet készítettem. Két kisfilmmel neveztem be az Idősek Határon Átívelő Kulturális és Művészeti Vetélkedőjére, ahol elnyertem a zsűri különdíját. A díj önmagában nem érdekes. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a filmekkel sikerült megérintenem az emberek lelkét.

(Közben bekapcsolja a számítógépet, és elkezdődik a házi vetítés. Meghitt percek következnek a szobában doromboló macskákkal és a kályhában pattogó tűzzel. Az egymást követő felvételeken az erdők mesevilága, ezer ránc mögül mosolygó arcok és tekintetek villannak fel intim közelségből. Margit asszony hangja – az Ave Mariát dalolja – lágyan, balzsamosan tölti be a teret. Az utolsó felvétel után a néző torkát szorító gombóctól mély csend telepedik a szobára.)

Szokatlan, különös felvételek fákról és zavarba ejtően közeli, intim pillanatok emberekről... Mikor készültek ezek a felvételek?

A természetfotók az elmúlt két-három évben, de van közöttük néhány régebbi. Ez utóbbiak egy része még szülőfalumban és riportútjaimon készült.

Hol születtél? Mennyire volt meghatározó a környezet, ahol felnőttél?

Erre egy haikuval válaszolnék: Ne kérdezd, honnan jöttem e tiszta szívvel, csak nézd, mit hoztam. Egyébként Rárósmulyadról származom egy nagyon egyszerű családból. Otthon nem volt szinte egy könyvünk sem.

Kérdésemre haikuval válaszoltál. Saját versed?

Igen. Az utóbbi években éreztem rá az ízükre. Tömören, ütősen fejezik ki a lényeget. Ugyanakkor nem biztos, hogy első olvasatra megértik őket.

Kicsit olyanok, mint a fotóid?

Van köztük hasonlóság. Éppen ezért a kisfilm készítésénél fontosnak tartottam, hogy saját haikuimat használjam. Költő és író barátaim közül sokakat megihlettek a felvételeim. Vannak fotók, amelyekhez több haiku is született. Ezeket a kiállításokon nagy szeretettel fel is használom. A képeimnek ugyanis nem szeretek címet adni.

A szobák falát a fotóid mellett a festményeid díszítik. Ez is egy új oldalad?

Festeni nyugdíjba vonulásom után kezdtem. A festés új lehetőséget, távlatokat nyit számomra. A festés a képi ábrázolás olyan formája, ahol a fényképezéstől eltérően a fantázia szabadon szárnyalhat. Korábban nem gondoltam arra, hogy egyszer festeni fogok. Festő barátaimnak néha viccesen meg is jegyeztem: nem sajnáljátok összemázolni ezt a szép, fehér vásznat?

A fotózás, a haikuírás és a festés mellett mire futja még energiádból?

Hóbortom lett a faragás is. Elsősorban használati tárgyakat készítek. Ezek egy részét a Humorinas műsoromban is bemutattam. Ilyen a sztereó fakanál, a fafejű fakanál, a nyugdíjas diótörő kalapács és a visszapillantó tükörrel, lámpával és szájharmonikával felszerelt sztereó kapa is.

Akkor másként teszem fel a kérdést: a haikuírás, a festés, a faragás és a poénkodás mellett jut még időd a fotózásra?

Időm az lenne, csak sajnos a gépem már kicsit öregecske, és a nyugdíjból nem futja újra. Így egyre kevesebbet fotózok, inkább az archívumom rendezgetem. Néha bosszankodom is. Főleg az elharapódzó fotózási trend miatt. Ma már bárki készíthet fotót. A mobiltelefonok beépített fényképezőgépe lehet, hogy többet tud, mint az én öreg Nikonom, de nagyon kevés és ritka a jó fotós.

Mi kell a jó fotóhoz?

Elsősorban alázat. A jó fotó nem ott keletkezik, ahol a világra jön. Korábban fogan valahol belül. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha a talaja át van itatva tisztasággal, tisztességgel és emberszeretettel.

Kiből lehet tehát jó fotós?

Abból, aki láthatatlanná tud válni. Ez nekem velem született tulajdonságom. Vannak emberek, akik egy terembe lépve azonnal a társaság középpontjába kerülnek, és magukra irányítják a figyelmet. Én szeretek láthatatlan maradni. Persze, ha a helyzet úgy kívánja, másként is tudok viselkedni. Szóval a láthatatlanná válás ugyanolyan elsajátítható tulajdonság, mint a közszereplés.

Vannak tanítványaid?

Én senkinek nem jutok eszébe. Soha nem hívtak egyetlen táborba se, így tanítványaim sincsenek, akiknek átadhatnám a tapasztalataimat.

Ezt panaszként mondod?

Nem, csak tényként közöltem. A támogatók sosem kerestek engem, és sajnos az én próbálkozásaim is sikertelenek voltak. Így viszont egyre nehezebb megszervezni egy-egy kiállítást, vetítést. Egy új fotó-összeállítás költségeit már nem tudom fedezni a nyugdíjamból. Megpróbálok alkalmazkodni a helyzethez. Például azzal, hogy diaporámákat készítek. Ha fel akar valaki fedezni, igyekeznie kell, már 72 éves vagyok.

(Távozóban vagyunk, amikor fejéhez kap: a cikkben említsük meg két közreműködő nevét: Nagy Margitot, aki énekével és Peck Esztert, aki Kürti Anna versével járul hozzá a két kisfilm – Fák-lények-árnyékok és a Fennmaradni, avagy virtuális szobor a mindenkori parasztembernek – sikeréhez, amit eddig több mint négyezren láttak.)