Ismert erdei körökből néhány általános nézet

Ótátrafüred. A látvány nem szívderítő. Ján Krošlák felvételeA kiadós havazás mellett a szkepticizmus az, ami e tájon megterem – állapítom meg, ismét csak fölfelé kapaszkodva a Magas-Tátra lejtőin. Novemberi látogatásom alkalmával a hóförgetegtől tulajdonképp nem is láttam a számomra oly kedves „lankákat”. Pár hónappal később ugyan elősejlik a ködből ez-az, de a látvány valahogy nem szívderítő. Motorfűrésszel felfegyverzett erdészeti munkások vonulnak, a letarolt területeken még a hatalmas vontatók is nehezen boldogulnak. Nincs könnyű dolguk a Tátrai Vasútvonal (Tatranská magistrála) helyreállításán fáradozó kassai vállalat alkalmazottainak sem. Több tonnányi havat kellett naponta megmozgatniuk, hogy oszloptól oszlopig haladva, helyrehozzák a károkat.

Tátraszéplak, a Csorba-tóhoz vezető út kiindulópontja. Egykor Ady Endre is látogatta azt a szanatóriumot, melynek november óta nincs teteje. A szél annak idején egyszerűen „odébb lódította” a több tonnányi pléhet és gerendázatot. Ezt időközben eltakarították, miképp a település kidőlt fáit is; a házak fölötti erdő azonban nagyjából érintetlen. Nehéz is lett volna „nekimenni” a hótorlaszoknak, hiszen helyenként két méter magasak voltak.

Most hatalmas vontatóra pakolják épp a főút mellett felhalmozott rönköket. A munkásokból, de a munkavezetőből is szemmel láthatóan hiányzik a meggyőződés – az az érzésem, hogy bárhol szívesebben lennének.

„Kitermelési terv? Hm...” – közli velem sokatmondóan a munkavezető, akit errefelé csak „vedúci”-nak hívnak, tovább ütögetve fokosával a billogot a rönkök törzsébe. Minden egyes fatörzset meg kell jelölni, mert a jelöletlen rönk „feketeárunak” minősül e tájon, szállítása pedig lopásként esik latba. Viszont ismert erdei körökben az az általános nézet, hogy ha az igazságszolgáltatás lesújt pörölyével, annak általában a ranglétra legalján álló melós issza meg a levét.

„Hát mi is hallottunk valamiféle tervről, ami arról szól, hogy mennyi fát kell kitermelnünk egy bizonyos idő alatt, de azt senki sem mondta meg, hogyan menjünk ki az erdőbe. Mert a legerősebb gépek sem voltak képesek elmenni ott, ahol a közel másfél méteres hó alatt rönk rönk hátán hevert. Ami az erdei utakon, és közvetlen mellettük feküdt, azt levontattuk; a többihez lehetetlen volt hozzáférni.”

Kérdésemre, hogy tud-e illegális fakitermelésről, esetleg lopásokról, kérdéssel válaszol. „Hát látott már olyat, hogy ebben az országban ne loptak volna el valamit, pláne ha csak úgy hever mindenfelé...?”

Nem firtatom tovább a dolgot, mert nem láttam még olyat. Odébbállok.

A község alatti „puszta síkon” – melyet korábban sűrű erdő borított – viszont vígan berreg a motorfűrész, a traktoros pedig raliversenyzőket megszégyenítő ügyességgel kergeti gépét le-föl az enyhe lejtőn.

„Itt úrbéri erdő állt; miért ne vágnánk, ha megfizetik?” – mondja Martin, aki szerint sokkal jobb egy kisebb halom pénzt keresni a Tátra lejtőin, mint hónapról hónapra a segélyre várni Turócszentmártonban. Ott nincs munka, itt viszont van, garmadával. Illegális fakitermelésről, lopásról nem akar beszélni; de – mint mondja – „a biztonság kedvéért a magán-erdőtulajdonosok azért őriztetik a fát.” Biztos, ami biztos alapon...

Kincs, ami nincs

Mint tudjuk, a Magas-Tátra nemzeti kincs, mióta pedig romokban hever, „feltámasztása” nemzeti ügy – de erről idén valahogy nem akarnak tudomást venni azok a fránya turisták. A hegység lejtőin és azok tövében álló panzió-, szálló-, étterem- vagy sípálya-tulajdonosok ugyan erősebb jelzőkkel is illetik őket – akiket eddig kiforgattak az utolsó vasukból is, mert az idegenforgalom tájainkon egyelőre erről szól –, de ezek közlésétől eltekintek. Ettől a szomorú valóság még tény marad.

Tóth István – barátainak csak Tópi –, a tátraszéplaki presszó tulajdonosa régi ismerősként üdvözöl. Köszöni szépen, hogy a szélvihart követően magyarországi kollégáimat rendre hozzá irányítottam – mint az egyetlen magyar ajkú, tősgyökeres Tátra-lakóhoz –, minek köszönhetően november végéig több publicitást kapott, mint Bush és Putyin elnökök együttvéve, de csalatkoznia kellett. Mert a magyarországi média – és ezt már nem Tóth úr mondja, hanem ez is általános nézet – talán nagyobb kárt okozott, mint a szélvihar. A túl tragikus hangvételű, túl élő és túl helyszíni tudósításokkal, riportokkal, melyek egyszerűen elriasztották a magyar turistákat. Márpedig a magas-tátrai vendéglátás főképp rájuk, illetve a lengyelekre épült.

„Mi változott november óta? – kérdez vissza Tóth István. – Önerőből felújítottam a vendéglőmet, mert az előtér falát egyszerűen elvitte a szél. Aztán vártam, hogy jöjjenek a katasztrófa-turisták. Mindenki azt jósolta, hogy a Magas-Tátra néhány évig azokból fog megélni, akik majd elborzadni jönnek ide, de nem így lett. Az első két-három hétben jöttek néhányan, de azóta sincs semmi mozgás. Erre rájátszik az is, hogy idén az egész országban rengeteg hó volt, és másutt minden sokkal olcsóbb, mint a Magas-Tárában. Akik eljönnek is, csak néhány órát tartózkodnak itt, nem maradnak, nem fogyasztanak, nem igényelnek szállást. Mivel innen a legjobb a kilátás, készítenek néhány fényképet, és odébbállnak. Ha olykor nem térnének be a hazai, cseh és lengyel erdei munkások, nem lenne semmilyen forgalmam. Rajtuk kívül napok óta nem nyitotta rám senki az ajtót.”

És a fényes jövő...?

„Minden, ami a Magas-Tátra és az idegenforgalom újraélesztésével kapcsolatban elhangzik, etetés, kamu – szűri le a végső tanulságot a vendéglőtulajdonos. – Az itt élő emberek ezt egy az egyben így látják, és komoly kétségeik vannak a jövőt illetően.”

Lényegesen alacsonyabban, Poprádon, jóval „szelídebb” a közhangulat. Az emberek bizakodnak – olyannyira, hogy a helyi Rádio Tatry tulajdonosa, bizonyos Igor Ľudma április 9-én elindította a helyi- és közérdekű hírek magyar nyelvű sugárzását is.

„Mindössze napi négy magyar nyelvű belépésről van szó – mondja Ľudma úr, – ami kettős célt szolgál. Információkat sugároz a Magas-Tátráról a határon túlra, ugyanakkor a Tátrában tartózkodó magyar turisták bármikor ráhangolódhatnak, és folyamatosan informálódhatnak a történésekről, időjárási és közlekedési viszonyokról és egyebekről.”

A rádióadó-tulajdonos egyébként tudója olyan dolgoknak is, melyekről kevesebb szó esik. Például annak, ki mit tett és tesz a Magas-Tátráért manapság, és hogy a jövő már elkezdődött, csak mi valahogy nem akarjuk észrevenni.

„Pár nappal a szélvihar után az osztrák nyomtatott és elektronikus sajtó is adott le helyzetjelentést arról, milyen katasztrofális állapotok uralkodnak a Tátrában – tudom meg. – Majd jöttek az utazási irodák, és mindenkinek kedvezményt adtak, akik befizették az utat a hegység bizonyos térségeibe. Ezzel valójában megsokszorozták a forgalmukat, és még az a jó érzésük is megmaradt, hogy segítettek. A lengyelek meg azt mondták: aki itthon tölti a szabadságát, adókedvezményt kap. Lengyelországnak ötvenmillió lakosa van; többségük számára a Magas-Tátra felkeresése olyan »szent üggyé« vált, mint a muzulmán számára a mekkai zarándoklat. De csak a Tátra lengyelországi részét keresték fel, mert csak az az övék, az innenső oldal már nem érdekli őket. Lengyelországhoz a Magas-Tátra mintegy tizenötöd része tartozik, de mindent megtesznek azért, hogy a látogatók ott maradjanak, ne lépjék át a lengyel–szlovák határt. Mi, paradox módon mindent megteszünk azért, hogy ők is és mások is otthon maradjanak. Itt van a töréspont a Tátra-fejlesztés koncepciójában.”

Végezetül álljon itt még egy megszívlelendő gondolat Igor Ľudmától:

„Szlovákia jövője nem a Hiunday, nem a PSA Peugeot-Citroen, és nem a Ford, amelyeknek a gyártósorait öt év múlva leszerelhetik és néhány országgal odébb szállíthatják, ahol olcsóbb a munkaerő. A jövő az idegenforgalomé. Miképp a Csorba-tavat sem sikerült eddig senkinek elvinnie innét, úgy megmaradnak a szálláshelyek is. Egyetlen gyár, üzem sem képes harminc éven keresztül megélni a kezdő befektetésből – az idegenforgalom viszont igen. A gond az, hogy ez a befektetés lassabban is térül meg, és ezt sokan nem szeretik. Pedig lassan túl kellene tenni magunkat azon az általános nézeten, hogy a holnap csak egy napból áll.”