Honfitársaink a Mekong és a Kongó partjáról

A vietnami Luc Van Chuong úr 1975 óta él az országban. Megszokta az itteni viszonyokat, ma már szlovák állampolgár. Államközi megegyezéssel került Szlovákiába mint diák. Eleinte szakmunkásképzőben tanult, majd a kassai vasgyárban kezdett dolgozni. Munka mellett főiskolára jelentkezett, elvégezte, majd pár év vasgyári munka és a fordulat után vállalkozásba kezdett.

Családalapítás Szepsiben

Közben családot alapított Szepsiben, így eldöntött kérdéssé vált, hogy nem tér vissza hazájába. „Eleinte nehéz volt ezt az országot megszokni, hiszen egészen más az életvitel és mások a szokások, mint minálunk. Például Szepsiben a mi lakótömbünkben a szomszédok nem is ismerik egymást, még a neveket sem tudják. Vietnamban ez nem így van. Ott mindenki ismeri a szomszédját, sőt, az egész családot. Sokszor egymástól kérnek kölcsön az emberek dolgokat, ezért is sokkal jobb az emberek közötti kapcsolat. Legalábbis amikor ott éltem, így volt. Jelenleg nem tudom, mi a helyzet. Azóta csak kétszer voltam otthon, legutóbb 12 évvel ezelőtt, amikor a szüleim meghaltak.” Luc úr arra a kérdésre, hogy mi volt az, amit a legnehezebben tudott megszokni, azt válaszolja, talán a nyelv. Ma viszont már nemcsak szlovákul beszél kitűnően, hanem magyarul is ért, köszönhetően magyar nemzetiségű feleségének és családjának.

Éva asszony a férjével a barátnője révén ismerkedett meg. Ez már akkor történt, amikor Luc úr jó ideje az országban élt, így nyelvi akadályok nem voltak. Házasságkötésükkor Éva asszony családja nem tiltakozott, hagyták, hogy ő döntsön az életéről. A környezet már nem volt mindig ennyire nagyvonalú. Mint meséli, az első hónapokban hallott megjegyzéseket, hogy a férje biztosan csak kihasználja. De az idő nem ezt igazolta. „Megszoktuk egymást mindjárt az első hetekben, hónapokban. A férjem intelligens ember, a családjának él. Már 20 év eltelt azóta, hogy ismerjük egymást, és még együtt vagyunk” – összegzi Éva asszony. Vietnamot csak fotókról ismeri, de reméli, hogy egyszer majd egy családi utazás alkalmával eljutnak oda. Éva asszony elmondja, nem sokat tud a férje kultúrájáról. Családon belül inkább arról beszélgettek, mi volt az, ami idehozta őt. Közös lányuk, Éva ma már negyedikes gimnazista, a származására kissé egzotikus külseje emlékeztet. Az új ismerősök rendszeresen megkérdezik tőle, beszél-e vietnamiul vagy járt-e már az országban. Ám Éva minderre negatív választ tud adni. Otthon van viszont az ázsiai konyhában – apja nagyon szeret főzni, és a közép-európai ételek után gyakran finom hazai ízekkel lepi meg a családot.

Egy komáromi vendéglátós

A komáromi hajógyárban már a hetvenes években dolgoztak vietnami vendégmunkások. A rendszerváltást követően legtöbbjük visszatért hazájába, esetleg nyugatabbra vándorolt, de néhányan maradtak. Közéjük tartozik az ötvenes évei elején járó Hai Nguyen Cong, aki jelenleg ázsiai éttermet működtet a Kossuth téren.

Hai Nguyen Cong mintegy öt éve kettős állampolgársággal rendelkezik, és otthon érzi magát Komáromban. Elmondása szerint kezdetben természetesen a nyelvi nehézségek okozták a legtöbb gondot, de nehezen szokta meg az itteni ízeket, ételeket is. Ma már ez nem jelent problémát, és családi körben is gyakran kerülnek az asztalra a magyar és a szlovák konyha fogásai. Lányai számára pedig, akik itt születtek, mindez már természetes. Ahogy a vietnamiak többsége, a család is buddhista vallású, de tartják a keresztény ünnepeket, a karácsonyt, az újévet, a húsvétot – elsősorban a gyermekek kedvéért. Családi körben vietnamiul beszélnek, hogy a gyerekek elsajátítsák szüleik nyelvét; az ősi kultúra és a vietnami életmód megismerésében ugyancsak nagy segítségükre vannak a vietnami televízió adásai, amelyek nálunk is foghatóak. És hogy visszatérnének-e Vietnamba? Hai Nguyen Cong úr szerint nekik elsősorban a gyerekeik jövőjére kell gondolniuk, akik itt járnak iskolába és valószínűleg itt is fognak érvényesülni.

Beszélgetőpartnerem állítása szerint több évtizedes itt-tartózkodása alatt egyszer sem találkozott személyét, vagy más vietnami társát érintő rasszista megnyilvánulással, támadással. Befogadták őket, igaz, ők is próbálnak alkalmazkodni az itteni szokásokhoz, viszonyokhoz. Becslése szerint napjainkban – a gyerekeket is beszámítva – közel száz vietnami él a városban; a felnőttek részben a hajógyárban dolgoznak, másik részük kereskedőként tevékenykedik.

A párkányi gyógyszerészdoktor

Magloire Mouanda egy nagy múltú, ám véres polgárháborúk sújtotta országból, Francia-Kongóból jött Szlovákiába. A főváros Brazzaville, de Magloire a kikötővárosban, Pointe Noire-ban született, ott is nőtt fel, az Atlanti- óceán partján. Hazájában pszichológia szakon végzett, majd tanulmányait a Comenius Egyetem Gyógyszerészeti Karán folytatta. Még a rendszerváltás előtt került diákként Csehszlovákiába. Klinikai gyógyszerész lett, egy ideig dolgozott a ružinovi kórházban és Csehországban is. Magloire-nak két kisgyermeke van, felesége párkányi, tanárnő.

„Annak idején azért jöttem éppen Csehszlovákiába, mert a testvéreim attól féltettek, ha Franciaországban tanulok tovább, lecsúszom vagy elzüllök. Az egykori Szovjetunióba nem akartam menni, így esett a választás Közép-Európára. Szlovákul a szenci nyelviskolában tanultam, majd a Comenius Egyetemen töltöttem öt évet. Utána Kongóban szerettem volna gyógyszertárat nyitni, ezért hazautaztam, de a polgárháború miatt nem láttam jövőjét egy családi patikának. A családi házunkat lerombolták, és sok demokrata kényszerült száműzetésbe. Ezért inkább visszatértem Szlovákiába a feleségemhez és a gyerekemhez. Feleségemet az egyetemen ismertem meg, s mielőtt diplomát kaptam volna, összeházasodtunk. Itt Párkányban kezdetben egy patikában dolgoztam, 2002-től pedig a saját gyógyszertáramat vezetem – taglalja Magloire Mouanda, akinek határozott véleménye van környezetéről, választott otthonáról. – Úgy gondolom, hogy itt a szocializmusban, bár nem volt demokrácia, de sok tekintetben rend volt. Például nem fordulhatott elő olyasmi, hogy nyilvánosan alázzanak meg, piszkoljanak külföldi diákokat. Ám a szabadság automatikusan hozta magával, hogy egyesek azt hiszik, nekik mindent szabad. Viszont ebből még nem általánosítanék arra, hogy az egész társadalom xenofób és nacionalista, mert ez nem lenne igaz.”

A fiatal gyógyszerészdoktor immár szlovákiai állampolgár, és a második otthonának vallja az országot. Beilleszkedett, szeret itt élni. Szívesen megosztja velünk a nézeteit is. Az önálló Szlovákia létrejöttét pozitív lépésnek tartja. Ugyanakkor szerinte a Dzurinda-kormány volt az, amely igazán européer lépéseket tett és rendbe hozta a gazdaságot is. Szerinte Szlovákiának folytatnia kéne a reformokat és az európai felzárkózást, és tudatosítania kéne, hogy globalizált világban élünk. A szlovák–magyar viszonyról az a véleménye, hogy a szlovákiai magyaroknak tudniuk kell szlovákul, ám a mindenkori szlovák kormánynak tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat és a nyelvhasználati jogokat is. Gyógyszerészként elégedett a szakmájával, de azt azért hozzáteszi, hogy a gyógyszerészeket jobban meg kéne becsülni, jobban kéne a tudásukat értékelni. (kov, vkm, buch)