„Hazamegyünk mi még...”

Nagybalog, ez a gömöri kisközség nemcsak egykori vára és néhány neves szülötte révén vált ismertté, hanem a második világháború vége felé érkezett „felszabadítók” gaztettei nyomán is.

Érkezésüket aknazápor jelezte, aminek következtében több épület romba dőlt, hét ember életét vesztette. A lakosságot megfélemlítve 1945. január 15-én beszállásoltak az épen maradt házakba. Másnap a kisbíróval közhírré tétették, hogy 17 éves kortól 45 éves korig mindenki jelentkezzen a Majoros-udvarban. Hozzanak magukkal meleg ruhát, takarót és élelmet. Elterjedt a hír, hogy romeltakarítási munkálatokra Miskolcra viszik a fiatalokat, ha valaki elrejtőzne, annak szüleit főbe lövik.

Sikerült összegyűjteni a fiatal lányokat, fiúkat, terhes nőket, kisgyermekes anyákat és középkorú férfiakat. Összesen 136 civilt, akiket 1945. január 18-án gyalogosan, erős fegyveres kíséret mellett útnak is indítottak Miskolc felé az általuk „málenkij robotnak” nevezett munkára, ami végül is három, sőt – egyesek esetében – öt évig tartott.

ĺgy mutatkozott be az alig ezer lakosú Nagybalogon a híres szovjet Vörös Hadsereg. Örök mementóul a falu ma is őrzi ennek a hadseregnek gyászos emlékét – egyik utcájának megnevezésével.

Nagy hideg, sűrű hóesés kísérte a három napon át tartó erőltetett menetet. A miskolci rendőrlaktanya lett tíz napra szálláshelyük. Innen jártak a férfiak a marhavagonokat előkészíteni a transzportra, a nők pedig a romeltakarításban vettek részt. A vagonokba polcszerű fekhelyeket építettek be, szalmával látták el azokat. Középre kályhát helyeztek, a sarokba pedig lyukat vágtak a biológiai szükségletek elvégzéséhez. Ez alatt az idő alatt élelmezésükről maguk gondoskodtak.

Január 31-én volt a nagy bevagonírozás. A nagybalogi csoportból négy személyt betegségre és idős korra való tekintettel hazaküldtek, de helyükre a járókelők közül vagoníroztak be négy embert. Ekkor már tudták, hogy a „málenkij robot” nem három nap, nem is három hét, hanem hosszú éveken át tartó rabság lesz.

Hatvan, sőt nyolcvan embert zsúfoltak be egy-egy vagonba, és elindultak az ismeretlen felé. Néhányszor megállt a szerelvény vizet vételezni. Ilyenkor kevés nyers húst is dobtak a vagonokba, hogy biztosítsák a táplálkozást. Sajnos, a hús mindig büdös volt, ezért kidobták. A csaknem három hétig tartó utazás után – a sok ezer magyar elhurcolt között – megérkeztek a nagybalogiak a végállomásra.

Két, egymástól távol eső táborban helyezték el őket. A kisebb csoport a Delta – 2, a nagyobb pedig a Vorosilovka nevű táborba került. Romos barakkok és marcona egyenruhások fogadták a rémült embereket. Rideg, fűtetlen helyiségek, kemény fapriccsek, kitört ablakok szolgáltak pihenőhelyül. Két hét állt rendelkezésükre, hogy lakhatóvá tegyék a lágert. Tűzhelyeket építettek tégladarabokból, az ablakokat fehérneműikkel próbálták kiegészíteni, betömni a falakon tátongó repedéseket. A kijelölt szakácsnők közben főzték az undorító, levesszerű kotyvalékot a rendelkezésükre álló kádakban. Alapanyagul zöldséget, olajat és némi büdösödő halféleséget használtak. Vizet hóolvasztással nyertek. Eleinte a többség nem tudta megenni a sosem változó menüt, de idővel mindenki rákényszerült. Ennek ellenére állandóan éhesek voltak, így a nyári időszakban a mezőgazdasági terményeket is kénytelenek voltak megdézsmálni. Akkor is, ha ez kemény büntetést vont maga után. Mindenkit a donbaszi szénbányák tárnáiba vezényeltek. Bányásszá lettek az alig 17 éves lányok is, három műszakba osztva. A tábortól nyolc-tíz kilométerre estek a bányák, melyek mennyezetéről állandóan hullottak a szén- és kődarabok – többeket örökre elnémítva. Az aljzaton pedig víz csörgedezett, áztatva elnyűtt ruháikat. A tervet így is teljesíteni kellett, ha nem sikerült, rádolgoztak. Időnként verés vagy a kenyérfejadag csökkentése volt a büntetés. A bányásznak kilónyi nyúlós kenyér járt napi fejadagként.

A zord éghajlat, a nehéz munka és éhezés, a rendszeres lelki gyötrelem a többség egészségét aláásta, így történt, hogy 19 nagybalogi fiatal soha többé nem láthatta viszont szülőfaluját. Testüket örökre elnyelte a Donbasz-vidék szénporos földje. Akadtak bátrak, akik mindent kockára téve megszöktek, hogy elkerüljék a napi megaláztatásokat és a további szenvedést. Négyen haza is jutottak. Három év borzalmas kényszermunka után a teljesen lesoványodott, eltorzult rabszolgák többsége hazatérhetett. Főként a nők és a teljesen legyengült férfiak. Néhány férfi még további két évig szenvedett a szovjet „vendéglátástól”. A hazatérés sem volt egyszerű, mivel elhurcolásuk idején Nagybalog Magyarország része volt, de megérkezésükkor már újra Csehszlovákiáé. A rabság idején disznó fasisztának titulált szerencsétleneket 1947 őszén vagy 1948 decemberében már személyvonattal szállították Magyarországra. Debrecenben általános orvosi vizsgálaton estek át. Néhányan karanténba kerültek, így csak később láthatták viszont családtagjaikat. Innen néhány forint, ingyenes utazási utalvány és a csehszlovák delegátus jóváhagyásának kíséretében indulhattak Nagybalogra. Egyúttal értésükre adták, hogy a velük történtekről jobb lesz hallgatni. A „jó tanácsot” igyekeztek megtartani. ĺgy történhetett, hogy ezek a megalázott emberek ötven évig okkal nem ejtettek foltot sorsuk felfedésével a „dicső” Szovjetunió kétes hírnevén.

A múlt század kilencvenes éveinek derekán kezdett oszladozni az erőszak idézte köd; már nemcsak a szűkebb családok titka volt a „málenkij robot” borzalmas időszaka. A nyilvánosságra került gaztettekről a bátrabbak beszéltek már, az újságok hasábjain pedig megjelent néhány nyilatkozat. A rendszerváltás után alakult kormányok „fájdalomdíjként” némi anyagi kárpótlást juttattak az elhurcoltaknak.

Annak ellenére, hogy Magyarországon és Dél-Szlovákiában egyre készültek az elhurcoltakat méltató emlékek és emlékünnepségek, Nagybalogon bölcsen hallgattak az államhatalmat megtestesítő szervek, a politikai pártok és a civil szervezetek is. Pedig innen a lakosság 15 százalékát kényszerítette egy idegen hatalom rabszolgaságra – több éven keresztül. Végül 2004-ben egyéni kezdeményezésre elkezdődött valami. Két pedagógus a túlélők emlékeire támaszkodva feltárta a „málenkij robot” nagybalogi történetét. (Ez a történet 2006-ban Koós István Nagybalogi tragédiák című könyvében jelent meg.)

A falu képviselő-testülete az elhurcolás 60. évfordulójára emlékoszlopot emeltetett. A Gyöngyösi István Irodalmi Kör és a Szivárvány Énekkar pedig méltó keretet biztosított műsorával a 2005. június 12-i emlékoszlop-avatásnak. Az avatási ünnepség sok érdeklődőt vonzott, köztük külföldieket is. Az elhurcoltak közül akkor még 28-an éltek, és többségük jelen is volt.

A kezdeményezők munkája is jó talajra hulló magnak bizonyult. Míg 2006 januárjában, a 61. évfordulón a református egyház hozzájárulásával, szerényebb részvétel mellett sikerült ünnepélyes keretek közt megkoszorúzni az új emlékoszlopot, egy évvel később, a 62. évfordulón már a művelődési ház vezetője és a Csemadok helyi szervezete is rendező volt. Miután a szervezők megegyeztek a tennivalókban, elindult az előkészítő munka. A 2007. január 20-ra, szombatra tervezett koszorúzás és tájékoztató beszélgetés mindenkinek megfelelő időpontnak bizonyult.

Személyes meghívás illette meg a még élő elhurcoltakat és családtagjaikat. A Csemadok helyi szervezete írásos meghívóval fordult a tagsághoz, a művelődési ház vezetője pedig hangosbemondón keresztül hívta fel a lakosság figyelmét a készülő rendezvényre. Az igyekezet nem volt hiábavaló. A még élő elhurcoltak közül nyolcan jöttek el családtagjaik kíséretében. Az elhunytak gyermekei is szép számban érkeztek. Az egykori elhurcoltak már valamennyien túl vannak a nyolcvanadik életévükön, mind optimisták.

Eljött özv. Gesko Andrásné Simon Ilona, özv. Kresnye Jánosné Herceg Magda, Elek Barnabás, Fodor István – akik három évet robotoltak a szovjet lágerben –, valamint az öt esztendőn át raboskodó Ibos András, Ibos Kálmán, Pecsők Gyula és Simko Bálint. A mintegy 60 résztvevő meghallgatta Radnóti Miklós Töredék című versét, a rövid ünnepi beszédet és az énekkar előadását. Ezután elhelyezték az emlékezés virágait és koszorúit. Koszorúztak: a képviselő-testület, a Csemadok helyi szervezete, a művelődési ház képviselői, az iskola és az óvoda pedagógusai, valamint a túlélők.

A szervezők mindenkit baráti beszélgetésre és frissítőre hívtak az iskolai étkezdébe. Miután a résztvevők helyet foglaltak, a Csemadok helyi szervezetének elnöke köszöntötte a vendégeket, és kezdetét vette a beszélgetés. Az elhurcoltak nyíltan beszéltek a „málenkij robot” során megélt borzalmakról, sokszor könnyeikkel küzdve tudtak csak szólni a brutalitásról, a megaláztatásról. Hangoztatták: szinte lehetetlen elmondani, amit átéltek, feledni sosem lehet a borzalmakat, még akkor sem, ha lélekben már megbocsátottak. A kétórás beszámolót mindenki nagy érdeklődéssel hallgatta, akárcsak az énekkar aktuális dalait. Befejezésül közös kívánságként hangzott el, hogy jövőre is találkoznak az emlékezők.