„Ha veszni kell, hát vesszek oda az állatokkal együtt én is”

Királyrév. A Feketevíz és a Kis-Duna áradása nem mindennapi helyzeteket teremtett nemrég. Ilyen a Kis-Duna partján élő 86 éves Kovács Franciska története. Franci nénit a tűzoltók motorcsónakkal mentették ki a vízben álló tanyájáról, de még aznap este visszaevezett egy ladikon.

„Április másodikán éppen Nádszegen, az árvízvédelmi bizottság megbeszélésén ültem, amikor Menyhárt Dezső bejelentette, hogy nincs meg az anyósa – emlékezik vissza Racskó Pál, Királyrév polgármestere.

A polgármesterrel nekivágtunk, hogy felkeressük Franci nénit. A házból akkorra már visszahúzódott a víz, de a bútorok még mindig jó fél méterrel a padló felett, a hamarjában odahordott palettákon álltak. Az udvar hátsó részében az istállók meg a gazdasági gépek még mindig vízben álltak, ezért nem tudták még visszahozni a tízegynéhány marhát sem, amit az Agrostaar úrföldi istállóiba menekítettek. A falakon messziről is látszott, meddig érhetett a víz. Üdvözlésünkre három-négy kutya rohant elő az udvarról, nyomukban egy apró termetű nénike lépdelt, hogy megnézze, kiket hozott a sors erre az isten háta mögötti helyre. Éppen egy zsák diót terített szét az udvaron, hadd süsse a nap. „Dióskalácsot sütnék, de előbb meg kell szárítani a belevalót” – mondta, és beinvitált a házba. Franci néni a nyitott verandán leült egy székre. „Itt ültem, a lábamat felraktam egy sámlira, alattam meg a víz. Az unokám nem volt itthon, én meg egész nap itt ültem, mert mindenhol víz volt.” Aztán elmesélte, hogy a tűzoltók elvitték őt csónakkal az Úrföldön élő unokájához, Katihoz, de neki nem volt maradása, amikor tudta, hogy az állatai, a két tehén meg a két borjú, és a disznók kinn maradtak a tanyán. „Az elnök úr állítólag küldött valakit, hogy vigye be a borjakat, de az illető traktorral nem tudott idejutni” – mondja Franci néni. „Ezerkilencszázhuszonhét óta, nyolcéves koromtól lakom ebben a viskóban, akkor költöztek ide a szüleim Tallósról, hát hogyan lehetett volna ezt itt hagyni? Az unokámnak itt volt a hét disznója meg a tehenek a két borjúval, azt mondtam, én azt nem hagyom ott” – mondta a néni könnyekkel a szemében. Kati, az unokája hiába marasztalta, nem tudta megakadályozni, hogy még aznap visszamenjen az állataihoz. Miután sehogy sem tudták lebeszélni, autóval vitték, ameddig járható volt az út, ott aztán az unokájával a Kis-Dunára tették a ladikot, és szépen hazaeveztek.

Amikor afelől érdeklődtünk, emlékszik-e Franci néni, hogy eddigi hosszú élete során volt-e hasonló árvíz a környéken, egy 66 évvel ezelőtti eseményt elevenített fel: „Éppen húszéves voltam 1940-ben, amikor még deszkahíd volt itt a Kis-Dunán. Be volt a Duna fagyva, megáradt, nekiment a hídnak, kicsavarta, és elvitte. Akkor akartam menni Pestre szolgálni, de Nádszegről visszajöttem, mert nem mentek a buszok. A földeken keresztül jöttem, és csak imitt-amott volt olyan száraz hely, hogy be tudtam jönni, de a házban még akkor sem volt víz.” Franci néni fiatal kora óta egyedül küzd az élettel, a férjétől nagyon rövid idő után különvált. Van négy unokája, de egyikhez sem tudna elköltözni, nem tudná itt hagyni a házat, amelyben csaknem nyolc évtizede él. Neki ez jelenti a világot, és innét még az árvíz sem tudja kiűzni.