Ha én zöldség lennék

Kassa egyik lakótelepi kispiacán például kutya rossz érzés volna zöldségnek lenni. Mondjuk burgonyaként trónolni a többi krumpli között, kilómat csaknem egy huszasért vesztegetve, és nézni unalmamban a többi standot. Unatkozásra bőven adódik alkalom, mert a vevők nem nagyon tolonganak a három, kitartóan ott ácsorgó árus mellett. Igaz, áraik nem alacsonyabbak az üzletieknél, a termékük sem a biokertészet remeke, de tiszteletet követelő, ahogyan kitartóan állnak a retek-, hagyma- és krumplihalmok mögött, kínálgatják az uborkát, a karfiolt az arra elhaladóknak, akik pillantásra sem méltatják a serény igyekezetet. A három kofa melletti harminchárom üresen ásító stand is lehangoló látvány, nem csoda, hogy alig jön oda valaki áruért. S ha jön is vásárló, jobbára tojást vesz, nem zöldséget. „A múltkor vettem itt tíz kiló krumplit, és egy csomó férges volt közte. Nem vásárolok itt többet, nagyobb a választék az üzletekben” – morogja egy majdnem-vevő. Valóban nem vásárol semmit.

Ellenben

az egyik helyi nagyáruházban egész jó lenne zöldségnek lenni. Ha mondjuk spárga lennék – garantáltan szlovák termék – válogatott szomszédaim lehetnének. Büszkén ágaskodna mellettem a görög paprika, mosolyogna a chilei szőlő, integetne a cseh alma, pompázna az olasz karalábé – előkelő nemzetközi társaság, melynek csodájára járnak a vásárlók. Tolakodnak-tülekednek, hogy hamarabb markolhassák az egyes zöldségeket, tapogatják, válogatják, nem olcsó, hát darabonként meg kell vizsgálni, valóban megéri-e a pénzét. Azután nyomás a mérleghez, lemérni! Persze, morgás közben, mert hát drága, mert külföldi áru, mert miért is nem a hazai termékeket árulják. A cselesebb, igénytelenebb fogyasztók inkább este, a zárás előtti órákban osonnak be, megvenni féláron a kicsit már fonnyadt, de még mindig elég kívánatos vitaminforrást, úgyis állni fog még néhány napot a hűtőben – ha friss volt eredetileg, ha nem, a végeredmény ugyanaz.

Lehetnék kelkáposzta

a sarki kisboltban. Kicsit másnapos, akár a kitartó kocsmavirágok, kicsit fonnyadt, akár a kivénhedt aggszüzek, mellettem a majdnem elérett banánnal, a keménysége elvesztését sirató retekkel, régivé vált újhagymával. A sietős vevőnek mindegy, megveszi a nem egészen friss „vacsorakellékeket” is, mert rohan, nem ér rá áruházban mászkálni, ahol millióan vannak minden mérlegnél, se piacolni, ahol ráérősen méregetnek le mindent. Tökéletesen megfelel neki a kicsit öregecske, szomorkodó zöldség is, melyet előre lemértek, becsomagoltak – eltakarandó a leginkább kirívó szépséghibákat. Morog persze a sietős vevő is, drága, vinné el a fene, de hát kinek van ideje saját termesztéssel bíbelődni?

És lehetnék borsó

egy kiskertben, a lakótelepek árnyékában, a Kassát ölelő dombok közt. Gyökereimmel a vizet kutatva, szenvedve a szárazságtól, a szomjúságtól, várva, míg kertészkedő gazdám meglocsol. Ócsárolja közben a rossz időjárást, mikor se hó télen, se eső tavasszal. Micsoda aszály, hát a fáradságot se éri meg, a vetést, az ültetést se, minden ki fog égni a földben! És az a regiment víz, amit elfolyat a locsoláskor, és ami alig segít a talpra állásban, növekedésben. Hát, ennél már az is egyszerűbb, ha üzletben veszi az ember az agyonfóliázott, agyonműtrágyázott, ízetlen paradicsomot meg a fagyasztott zöldborsót. Hát mit tegyek, mi legyen velem? Alighanem jobb, ha nem leszek gyümölcs a Jogobellában, sem zöldség a kassai piacon, az áruházban, a sarki boltban és a kertben.