Gyöngyfűző Gyöngyike Egyiptomba vágyik

Gyöngyi mindent kipróbál: pamutból karkötőket csomóz, gyöngyből nyakékeket fűz, gobelineket hímezSomogyi Tibor felvétele A ma 24 éves Gál Gyöngyi kis növésű maradt, kénytelen volt ezt a tényt elfogadni, s belenyugodni a 80 centiméteres magasságába.

Gyerekként nem vettem észre, hogy más vagyok, hiszen a többiek is kicsik voltak. Szüleim beírattak a helyi oviba is, de talán csak fél évig lehettem a gyerekközösségben. Az óvónők a sok apróság mellett nem tudtak úgy ellátni, ahogy kellett volna. Ráadásul a kinti sétákon nem bírtam a többiek iramát – meséli kedvesen édesanyja és tolókocsiba kényszerült nővére társaságában.

– Gyöngyikét azért adtuk óvodába, hogy megkönnyítsük az elszakadását – veszi át a szót az anyuka – bármennyire nehéz is volt a döntés, tudtuk, intézetbe kell adnunk. Olyan helyre, ahol megfelelő gondoskodásban lesz része, ahol barátok, sorstársak veszik körül, ahol megfelelő képzést kap. A pozsonyi Mokrohájska utcai intézet 12 éven keresztül második otthonává vált. Bár Gyöngyi helyeslően bólogat, azt azért megjegyzi: a kezdet cseppet sem volt egyszerű. Egyrészt nem tudott szlovákul, másrészt megrémítette a testi fogyatékos gyerekek látványa.

– Arra emlékszem, hogy eleinte sírtam, s kértem, vigyenek haza, de szerencsére nem hallgattak rám. Mert végül nagyon szerettem az iskolát, az intézeti életet. Mivel nem volt autónk, és a vonatozás egyre körülményesebb volt, idővel a szombat-vasárnapokat is az intézetben töltöttem. Alapiskolásként eleinte nehezebben viseltem, de kamaszként a barátaimmal kimondottan élveztük a hétvégéket. Nem ültünk az intézetben, szabadon csavaroghattunk a városban. Ma is szinte csak azokkal barátkozom, akiket az intézetben ismertem meg. Ami érthető is, hiszen idehaza nem is volt időm arra, hogy megismerjem a koromtársaimat. És hát az sem biztos, hogy az egészségesek befogadtak volna maguk közé.

A diákévek 1997-ben befejeződtek, s Gyöngyi visszatért falujába, Vezekényre. A szülei pedig, állami támogatással, megteremtették annak a lehetőségét, hogy a házban helye legyen a második kerekesszéknek is.

– Elsőszülött Panni lányunk 1986-ban betegeskedni kezdett. Megcsípte valami, meg aztán kullancs is volt benne, orvos távolította el testéből. Három évvel később egyensúlyzavarok léptek fel nála, végtagjai egyre gyengébbek lettek. Egyik orvostól a másikig vittük, volt aki sclerosis multiplexre, volt aki Lyme-kórra gyanakodott. Kilencvenöt óta végképp tolókocsiba kényszerült. Főleg miatta volt szükség a lakás átalakítására, a tolókocsi miatt meg kellett szüntetni a küszöböket, szélesebb ajtókat, tágasabb fürdőszobát csináltattunk. Gyöngyike, bár olykor fájnak a lábai, a házon belül, az udvaron, a kertben egyedül közlekedik, a tolókocsit csak az utcán használjuk. Persze nem tudjuk, mit hoz a jövő, mit mér még ránk a sors – magyarázza a lányok édesanyja.

– Anyukának, de főleg nekem nagyon sokat segít 29 éves Gabi nővérem. Ugyanis amint vége a télnek, mehetnékem van. Amióta a Szociális Biztosító anyagi segítségével autót vettünk, egyszerűbb a közlekedés. ĺgy aztán szabad idejének javát nekünk szenteli, magánélete tulajdonképpen nincs is. Remélem, hogy ez idővel megváltozik, s legalább neki lesz családja. Mert több mint valószínű, hogy mi anyuka nyakán maradunk – néz nővérére és sóhajt alig hallhatóan. Amikor feszegetni kezdjük a társas kapcsolat kérdését, egyáltalán nincs zavarban.

– Természetesen nekem is vannak álmaim, soha nem tagadtam, hogy társra vágyom. Persze, bármennyire furcsa, kis növésű fiút nem tudnék elfogadni. Ugyanis gondolnom kell arra, hogy normálisan élni csak segítséggel tudok. Bár sámlira állva elérem a kilincseket, ha elém rakják, bizonyos házi munkák elvégzésére is képes vagyok, de mégsem vagyok teljesen önálló. A hozzám hasonló emberekről nem tudok, nincs módunk a találkozásra. Az is bánt, hogy vannak emberek, akik nem képesek különbséget tenni a testi és a szellemi fogyatékosság között. Azt hiszik, ha valaki kis növésű, nincs rendben az agya sem. Kiborít, amikor gyereknek néznek, holott 24 éves, épelméjű lány vagyok – mondja komolyan Gyöngyi, de pillanatokon belül már derűsen, csillogó szemmel folytatja.

– Vannak persze kedves élményeim is, a múltkor jót nevettem, mert egy aprócska kisfiú rám nézett, és kibökte: néni, maga öszszement?

Gyöngyi a nővérével együtt rokkantnyudíjas, de míg Panni már nem képes arra, hogy idejét kézimunkázással múlassa, pedig mint meséli, valaha ő varrta kishúga öltözékét, Gyöngyi mindent kipróbál: pamutból karkötőket csomóz, gyöngyből nyakékeket fűz, gobelineket hímez, s nincs olyan puzzle, amelyet ne rakna ki. De mindez csak pótcselekvés. Ha tehetné, mindig úton lenne.

szervezett, autóbusszal bebarangoltuk Hollandiát, ellátogattunk Brüsszelbe, a franciaországi Nizzába, St. Tropez-be, Párizsba és Velencébe. Egy évre rá Izrael következett, tavaly pedig a vezekényi plébános egy lourdes-i zarándokutat szervezett. Oda Gabi nővérem kísért el. Szívesen utaznék Horvátországba, s bár úszni nem tudok, szeretnék legalább megmártózni az Adriai-tengerben. Az egyik legnagyobb álmom egy egyiptomi út, de hát ez temérdek pénzbe kerül. Ugyan a gyöngyfűzéssel némi bevételhez jutok, ám ez túl kevés. Tulajdonképpen csak ismerősök vásárolják, de én – ha volna rá igény – képes lennék többre is, akár bedolgozást is vállalnék... Idén biztosan nem jutok el külföldre, mert anyuék be szeretnék építeni a tetőteret. Ebből én is hasznot húzok: külön szobám lesz. Az emeleten, elvégre nekem nem okoz gondot a lépcsőzés.

Gyöngyi a sok nehézség dacára nem zúgolódik sorsa miatt, hiszen szerető, segítő család veszi körül. Csak hát barátokra is szüksége lenne, hogy gyakrabban kimozdulhasson zárt világából.

Haját vörös melír teszi érdekessé, a diszkrét festék pedig szemének szépségét emeli ki.

Gál Gyöngyi nem más, mint a többi huszonéves. Csak valamivel alacsonyabb.